Határjelölők

Kim

Másnap reggel, amikor felébredek a komódon három dolog fogad. Egy fésű, egy doboz bemosósampon és egy színsor új akrill festék.

“Mosd be, fésüld ki, fess! Sietek haza! Alex”

A kicsi Axel aktív és szokás szerint semmit sem hagy. A tükörbe nézve tényleg inkább egy fésűre lenne szükségem nem is alvásra. Kikeresem anyám telefonszámát.

• Kim! Szia! Hogyhogy hívsz?

• Szeretném bemosni a hajam.

• Hát mégis megvette Alex? Csodapofa srác!

• Mi? - értetlenül nézegetem a sampon színkódját. 7.40 a régi hajszínem. honnan tudta?

• Alex hívott, hogy milyen hajfestéket vegyen neked. Még volt itthon a régi bemosódból, befényképeztem neki. 

• Vett egy dobozzal - bólogatok hitetlenkedve. - Beszélsz addig telefonon Axellel?

• De hát nem is tud beszélni - feleli furcsa nevetős hangon anyám.

• Ja, szórakoztasd kicsit, kihangosítalak - otthagyom Axelnél a telefont és a fürdőszobába vonulok. Tényleg sietek, közben végig azon gondolkodom, hogy Alex hajlandó volt felhívni az anyámat egy színkódért. Valahol megható ez a törődése. Bár Alextől semmi sem szokatlan. Mindig voltak ilyen szótlan, csendes megnyilvánulásai. Megoldásai. Talán éppen ezt bírtam benne a legjobban. Keveset dumált, inkább cselekedett. Hát ezért van most gyerekünk…kevés duma, cselekvés. Mire visszaérek Axel gügyög, anyám meg énekel neki. Furcsa egyveleget alkotnak.

• Hallom jól elszórakoztatok - veszem magamhoz a telefont és a gyereket.

• Mennem kell dolgozni, már apád ideges.

• Jól van, szia! 

Ennyit a nagyszülői segítségről a modern korban. Sem Stefi sem az én anyám nem hajlandó semmit sem segíteni.  Magadnak szülted. Megadóan sóhajtok. Több órás küzdelem következik azért, hogy Axel végre elaludjon, hogy legyen egy-két csendes órám nélküle. Megetetem, játszom vele, beültetem a babakocsiba, végeláthatatlan köröket teszünk a tóparton, végre elalszik a babakocsiban. Csak a teraszra tolom a babakocsiban és  mellette festeni készülök. Már maga az előkészület is lefáraszt. Ecseteket hozni, festékeket nyitni, vizet hozni, felállítani a vásznat. Nézem az üres vásznat magam előtt. Leülök a fonott székre és nem merek a fehér vászonhoz érni.  Mit rajzolhatnék? Mit festhetnék? Nincsenek témáim. Kifogytam belőlük. Itt nem inspirál semmi. Hétköznapi, unalmas, anya lettem.

Régen olyan spontán ment. Ha felület volt, alkottam. Füzetbe, falra, padra, vászonra, mindegy volt hova. Rajzoltam. Könnyű volt. Benne voltam. S imádtam. Ha festettem egy másik világban voltam. Kikapcsolt az agyam. Nem számított senki és semmi. 

Tanácstalanul nézek körbe. Előttünk a tó és körülötte a hegyek csak komor sötét, néma kísérői napjaim küszködéseinek. Nem ihletnek meg. Nem akarom ezt a képet még vászonra is, amit látok minden nap, ha kinyitom a szemem.

Nem merek a vászonhoz sem érni. Túl hétköznapi lettem. Nem érzem magam különlegesnek, vagy egyedinek. Egy átlagos tinédzser anya vagyok. Régen azt hittem, hogy különleges vagyok, művész vagyok.  Volt életem. Ma nem látok mást csak ezt a romkupac nőt a ködben.

Előhúzom a zsebemből a telefonom és a galériában lapozgatok. Több ezer képem van. Csak huzogatom az ujjaimat az érintőképernyőn. A több mint egy éves képekhez érek. A devoni nap. Nem is volt olyan régen…Aznap többfelé is kocsiztunk a megyében, váltogattuk a partokat, kerestük melyik felel nekünk meg a legjobban. Alex jól SUP-pozható partot keresett. Én meg festeni való tájat. S olyat, ami nem túl népszerű és felkapott. Ami mindkettőnknek megfelel.

Sokáig csúsztatgatom az ujjam, de mindig ugyanott akadok meg. Ez az egyetlen kép, ami valamiért megmozgat. Emlékszem erre a helyre.  Alex itt jött rá, hogy vissza kell fordulnunk, mert ha tovább haladunk, akkor már elhagyjuk Devont és átmegyünk Cornwallba. A körforgalomnál tehát megfordultunk. De ezeket a fákat lefényképeztem az út mentén. Határjelölő fák. Tereptárgyak. Kijelölik a határt Devon és Cornwall között. Aki ezt látja, tudja, hogy közeledik Cornwall. Nekünk azt jelezte eddig és ne tovább. Vissza kell fordulnunk. Ez itt Devon vége. Devonnak vége. Most jelenleg pontosan ezt érzem. A hangsúly a végén van. Ha ott is kerestük a szabadságot. A szabadságnak vége. Házasok vagyunk. A házasság felszabadít? A házasságunknak is vége? 

Két kezemen meg tudom számolni hányszor voltunk összesen együtt. Alex és én. S ebben benne van az is, amikor Axel fogant. Több mint egy év alatt. Én, aki minden héten más sráccal kavartam. Nem jöttem el úgy buliból, hogy ne zavartam volna le valami ismeretlennel egy numerát. Ez az egész mostani életem nem azonos a személyiségemmel.  Most már Mrs. Goodwin vagyok. Most már mindig ez lesz? Mi lettem én? Krisztus jegyese? Földi élvezetek már nem járnak?

Tudom, hogy Alexet sosem a szex érdekelte. Nem az a típus volt. Érzékeny, lelkis srác. Na de hogy egyáltalán? Semmi? Sosem vágyik rá? Vagy csak rám nem? Lehet nagyon elhanyagoltam magam. Időm sincs mindazokat a szertartásokat végigcsinálni, ami a szüleim házában természetes volt. Minden reggel hajat mostam és kivasaltam. Úgy néztem ki, mint a barbie babák a polcokon a dobozukban. Minden nap. Imádtam azt a Kim de Noirt. Tökéletes volt. Igaza van Alexnek, én se kívánnám már magamat.

Vonalakat rajzolok a vászonra, a fényképem alapján festek. Nem úgy mint régen. Régen a plein air technika híve voltam. Mindent itt most azonnal megfestek, amit látok. Devonban, a fenyvesekben, a felhőket, bármit. Leültem és megfestettem. Volt, ami megihletett. Most fényképről festek. Színeket és vonalakat látok, amiket ecsettel próbálok visszaadni. Belemártom az ecsetet a vízbe és színt keverek.

Egyszerre mintha visszarepülnék az időben arra a tökéletes devoni délutánra, belemerülök az emlékbe. Alex nyugodt, lazán vezet, érzem az arcszesze illatát. Olyan Alexes, megnyugtat még az illata is. A körforgalomnál visszafordul Alex és gyorsabban hajt, mert visszafelé választunk egy partszakaszt. Én meg új hajszínt keresgélek virtuális próbával. Kattintottam magamról egy képet a kocsiban és azt illesztem be a hajam színét nézem a hajfestékekhez.

“Te meg mit művelsz ott?

• Új hajszínt keresek, kell az újítás!

• -Kizárt! Hogy ezt lecseréld, jól áll! Olyan Kimes!

• Tényleg?

• Aha!”

A 7.40-es érzéki rézvörös volt a hajszínem akkor. Most újra ezzel mostam be. Alex kedvence. Rajtam. Ami Kimes, ami olyan szexis volt, ami volt annyira vonzó Alexnek, hogy szeressen, igazán szeressen. Devonban. Elég lesz ennyi? Hogy újra mindent azonnal igazán akarjon?

Nyomorultnak érzem magam. Nekem sosem kellett könyörögnöm a szexért. A fiúk arra használtak. Alex… jelenleg már semmire sem használ. Kudarcos egy házasságunk van. Hogyan is találtuk mi ki azt, hogy ez valaha is működni fog? Egyszerre hasonszűrőbbnek látom magamat anyámmal, mint valaha. Aki folyton elbőgte magát. Nem akarok olyan lenni mint az anyám. Aki a csokoládénassolás világbajnoka a kanapén. De… döbbenetes, hogy most, házasként, anyaként… kezdem őt megérteni. Végre értem mindazt, amiért sírt. Mert olyan élethelyzetbe kerültem, mint amilyenben ő volt. Már értem azt is, amit Alex mondott. 

Előbb- utóbb valóban olyan lettem volna, mint az anyáink. Hát, úgy tűnik Alex csak megsürgette az időt. Már most olyan vagyok mint anyáink. Pedig Alex pont ezt akarta elkerülni. Helyette belerántott az egészbe. 

Basszus… a kezem megakad a whiskys poháron. Az üveget nézem magam előtt, ami üres… hanyadik pohárral töltöttem magamnak? Mindig ez van. Nem, én az édességet nem szeretem úgy, mint az alkoholt. Én nem nassolok, én alkoholizálok. Nem a még egy bonbon, hanem a még egy pohár híve vagyok. Pedig most esküszöm nem is akartam inni… csak gondolkodtam, és ha gondolkodom, akkor innom kell, mert nélküle tényleg vízbe fojtanám magam. Hiányzik a korábbi életem, hiányzik a gondtalanság, a vad, kicsapongó életem, az őrültségeim, a szex…annyira hiányzik… minden, ami volt. Túl sokat ittam…