A csendes lázadó

 Alex

Kim  kijelentésén gondolkodom, még Ace klubjában is. Kim tényleg inkább vakmerő, de ha ő vakmerő akkor én bátor vagyok. Mindenben, ami Kimhez köt. Bátorság kellett beleugrani vele a házasságba. Bátorság kellett ahhoz, hogy elfogadjam innentől lesz egy gyerekem. Bátorság kellett ahhoz, hogy ma ide eljöjjek Kimmel. Bátorság kell még ahhoz is, hogy beismerjem félek.  Nagyon is. Én ilyen helyen még életemben nem voltam Kimmel. Ami azt jelenti elképzelésem sincs, hogy milyen Kim egy buliban, vagy hogy mi legyen, ha Kim elszabadul. Fogalmam sincs hogy a vakmerő Kim pontosan hogyan viselkedik és miket művel egy ilyen helyen. 

Félősnek tartom magam. Féltem Kimmel az előkészítőre járni, féltem az első szex miatt, féltem, amikor Axelt először a kezembe adták, féltem munkát vállalni, minden annyira durván feszkós Kim közelében és állandóan attól félek, hogy valamit elbaszok.

Kim állati laza. Olyan, amilyennek megismertem. Ezer éve nem láttam így, hogy kint van a hasa, a dereka. Szabad bőrfelület, akaratlanul is oda vonzza a tekintetemet. Liv ajánlgatott mindenféle cuccokat neki a repertoárjából. De szerintem Kim natúr farmerben és egy laza topban is ugyanolyan szexi mint, ahogy most kinéz. Én Kimet mindenhogyan láttam már. Nekem mindenhogy tökéletes. Most visszatért a magabiztos Kim. Lehengerlő, magával ragadó, imádom… és kurvára félek tőle.

Kimnek nem kell partner a tánchoz, beugrik a táncparkett közepébe és állati jól érzi magát, természetesen mozog, táncol, tudtam, hogy ilyen lesz, így csókol, így szexel, mindent így csinál. Teljesen. Felszabadult, kiszabadult a kötelezettségei alól. 

Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Pislogni is elfelejtek. Csak csodálom őt, innen a pult mellől, ahol csendesen iszogatok, s lassan rádöbbenek, ahogy nézem őt, hogy igenis vágyom rá. A rengeteg napi teendő között elfelejtettem, hogy mennyire. Én a sima hétköznapi Kimet is gyönyörűnek látom, és ugyanúgy kívánom, mint egykor a titokzatos, elérhetetlen gimnazista Kimet. Aki most már az én feleségem.

Ez a külső igazán nem nekem szól. Ez a buliban ezeknek az alakoknak készült, akik érdeklődve figyelik Kimet. Úgy hullámzik, akár az óceán. S én tudom, Kimnek ez úgy kellett már, mint egy falat kenyér. Hogy vonzónak érezze magát, idegenek csodálják és sóvárogjanak utána. Kim lételeme.  Ő lazul, én feszengek.

Jól mozgatja a csípőjét, én is másodpercekig megigézve rajta felejtem a tekintetem. Nem is látok más nőt ebben a buliban, csak a saját feleségemet bámulom. Egyelőre csak én tudom, hogy nem csak a csuklóján van  szép ornamentikus indamotívum, hanem a hasán is. A császármetszés vonalára varratta, a dereka felé kúszó növényzet. Még az orvos is megjegyezte mielőtt vágta, hogy vétek egy ilyen gyönyörű testet elcsúfítani. Kim nehezen viselte, ezt is, egy újabb vágás a betonbiztos tökéletes életünkön, melynek az utolsó szálát is mintha elvágták volna Axel köldökzsinórjával.

Minden lehetett volna másképp. Bárhogy. Egyetemi, sulis, irodai szerelem. Akármi. De mi felülírtuk a programot. Vírus vagyunk az építészeti tervező programban. Szépen lassan az egész program használhatatlan lesz. Toxikusak vagyunk.  A szüleink életén, mérgezőek az irodára.

Előttem is kérdés, hogy tudunk-e bármit is kezdeni magunkkal, egymással, az életünkkel. Jelenleg úgy érzem, hogy nem. Liv remek lehetőséget villantott előttünk, de félek attól, hogy ez csak egy újabb menekülés lesz. Mint Devon. Nem pedig megoldás. Félek attól, hogy összekeverem a menekülést a megoldással.

Hogy hibát, hibára halmozok. Ahonnan már tényleg nem lesz visszaút. Ha túl mélyre süllyedünk a hülyeségeink óceánjában, onnan már senki sem fog kirántani minket. Országot váltani őrületes kockázat. Főleg úgy, hogy ebben semmi ésszerűség nincs. Nem tudjuk a nyelvet. Nincs végzettségünk. Nincs munkánk. 

Anglia legjobb ingatlana a miénk. Prototípus ház. Ennek minden előnyével és hátrányával. Új, modern, apám építtette. Ha feladom tudom mit fog jelenteni. Megtagadtam az apámat. Ez durvább mint Kim lázadása. Ez személyes sértés. Apám ezt soha az életben nem fogja nekem megbocsátani. Az önzetlen, nagy értékű ajándékát eldobom. Köszönöm, nem kérek belőle.

A kérdés az vállalom-e apám haragját innentől életem végéig cserébe… Kimért. Kim boldogságáért. Talán az enyémért. Nyugodtabb életünk lesz Franciaországban? A szüleinktől biztos nyugodtabb.  Távol leszünk. Elválaszt majd minket az Angol-csatorna. Ekkora távolságot nem sűrűn tesz meg az ember évente sem. 

Talán találkozunk majd évente egyszer-kétszer, együtt töltjük az ünnepeket. Vagy azt sem. Ezeket a szálakat Kim nem futtatja végig.  Nincs hozzá türelme, kedve. Szándéka sem. De én… én megteszem.

Megtettem Axellel kapcsolatban is. Kim mindvégig az én rábólintásomra várt. Tudom, mert ő tőlem várt mindig megoldást. Amikor eltörtünk egy nagy értékű vázát, apámék házában, mert kint szakadt az eső és mi bent labdáztunk Kim csak rám nézett. Mit tegyünk? Komikus volt az egész szitu, de rákentünk a kutyára. A jó öreg golden retriever.  Hazugság. Apró hazugságok. De Kimmel így működtünk.

Lesz egy szint, amitől tovább már nem tudunk zuhanni. 

Tálcán kínáltak nekünk egy biztos utat. Egy karrierutat. Egy építészirodát két székkel. Apám végigtolt volna minket az építészmérnöki karon. Hiszen bent van, alaptagja az egész egyetemi építész szaknak. És mi ezt utasítottuk el. Erről mondtunk le. Ez helyett mást választottunk. 

Liam cége és irodája is ott volt,  a helyünk, előkészítve, csak vártak minket, hogy belenőjünk a székbe. Én tisztában voltam vele, hogy ha vállaljuk Axelt akkor nem fogjuk tudni végigcsinálni. Kim nem oda való, én meg nem voltam biztos benne, hogy akarom. Vállalni Axelt egyenlő volt a halasztással.  Időhúzás. Részemről.

De tudtam, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerében ott lesznek anyáink. Anyám, aki tudta, ismerte ezt a helyzetet. Számítottam rá, ahogy úgy is lett. Megteremtették az alapot, egy élethez. Anyám érvelésének hatására, apám oda tette alánk a házat. Teljesen önerőből. Mert Liam nem támogatta a zöldház projektet. Kevés volt a fa, kevés volt az ő terve ebben, apám meg elégtételt vehetett, hogy ezt a tervét Liam nem fogja szabotálni. Apám régi kocsiját használjuk ma is. A két legnagyobb értékű beruházást apám biztosította nekünk.

A Franciaországba költözés apám segítségének elutasítása, és pénzének kizárólagos felhasználása lesz.  Pontosan tudom. Jogtalanul. Apám terve, apám háza, apám álma, apám pénze. Nem én dolgoztam meg érte. De én leszek a felhasználója. Akármit is kezdek utána azzal a pénzzel... Apámtól egy életre elvágtam magam. Megéri ezt vállalni egy illúzióért? Egy kis reményért? Újabb menekülésért? Hiszen mi a boldogság? A cél? Az út? A jelen állapot?

Apám mindig azt mondta, vesztesek vagyunk. Kudarcokat vallok csak. Sikertelen vagyok. Mert nem tudok győztes pályázati anyagokat írni. De apám téved. A munka csak egyfajta siker. Az élet számos területén lehetünk sikeresek. Szerintem ez éppen ugyanúgy siker. Hogy Kimmel megcsináltuk ezt. Végig tudtuk csinálni, minden tiltakozás, tiltás, elutasítás, kritika ellenére.  Nem kérdeztünk, nem magyaráztunk, csak csináltuk. Végigcsináltuk. Kim és én. Kim a harsány és én a csendes lázadó. A legtökéletesebb siker a fiam: Axel. Minden porcikájában tökéletes.