Egyenletmegoldás

 Alex

Ez az élet, amit most élünk fel fog őrölni minket. Az egész kórházi eseménysor erre világított rá. Változtatnunk kell.  Még nem tudom mit és nem tudom, hogyan. Csak azt tudom, hogy ebben a jelen élethelyzetünkben nem vettem észre, hogy Kim fuldoklik. Fejest ugrottunk egy házasságba. Nem voltunk rá felkészülve. Azt sem tudtuk mi az. Az én ötletem volt. Hülye ötlet volt? Már magam sem tudom. Szokás szerint csak untam apámék szövegelését, azt a rengeteg sápítozást, ami ott ment és egyszerűen kiböktem a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb megoldást: házasság. 

Apám mintáját követem? Lehet. Szülői mintakövetés. Amikor megtudta, hogy megszülettem, feleségül vette anyámat. Ennyi. Semmi lángoló érzelem. Semmi romantika. Az én születéstörténetembe nem fért bele ilyesmi. Előttem sosem volt titok, hogy csak miattam házasodtak meg a szüleim. Brooksnak születtem. Van születési nevem. Alexander Brooks. Tehát pontosan tisztában voltam mindig is azzal a kevésbé szívderítő ténnyel, hogy csak én vagyok az oka, hogy apám és anyám együtt él.

Hoztam a generációs mintát. Nekem természetes volt ez a felállás a saját életemmel kapcsolatban is. Kim terhes lett. Nekem kötelességem feleségül venni. Lezártnak tekintettem a feladatot. Nem gondoltam, hogy egy házassággal munka is van. Bevéstem az életünkbe egy kétismeretlenes egyenletet. A jelen állapotunkban Kimmel csak egy háztartásban élünk és közösen nevelünk egy gyereket. Az egész gondolatmenetem ott csúszott el, hogy én keresek nagyon keveset ehhez és Kim nem ilyen családban nőtt fel. Plusz Kim és én korábban elég ellentétes életet éltünk. 

S most Kim fuldoklik a fejünk felett összecsapó hullámokban. Én még úszok az árral, de Kim már süllyed. Én még küzdök, mert erősebb a karom, a lélekjelenlétem. De Kim már az örvényben van, ami lefelé húzza. A mi óceánunk nem a végtelen szabadság óceánja lett, hanem fuldokló küzdelem, a túlélésért. Néha szó szerint ezt érzem: minden napot  végig kell csinálnunk, túl kell élnünk. Most már hárman kell, hogy túléljük.

Amikor ott hajnalban olvastam azt az egyetlen üzenetet tőle, akkor döbbentem rá. 

Hogy is írta? “szeretnék, elmenni a tengerhez, kérlek vigyél el!”

Csak reggelre tudatosodott bennem, hogy ez Kim segélykiáltása volt. Ahogy én is megfogalmaztam már magamban, hogy legszívesebben segítségért kiáltanék. Kim meg is tette. Vigyél el a tengerhez! Azóta szüntelen ezt a mondatot nézem. Képernyőmentésben kimentettem magamnak. Ez jel volt. Tennem kell valamit. Nem különb ez, mint az a vágyunk ott alig több mint egy évvel ezelőtt, hogy le kell lépnünk, el kell menekülnünk, messze a megszokott rendszerből és világból. Le…Devonig. 

Ha Kim festene, most lefesthetné magát a hánykolódó tengeren, ahogy egy táblát tart a feje felett: “szeretnék elmenni a tengerhez, kérlek vigyél el!”

Miközben ott fuldoklik az óceán vizében. Micsoda paradoxon. Azt hittem a legjobb megoldás én lehetek Kim számára. S talán így is van. Talán mi ketten együtt vagyunk a legjobb megoldás egymás számára. De jelenleg még nem ismerjük a képletet, amibe behelyettesíthetnénk önmagunkat.  Csak a megoldás, az eredmény van meg.

Le kell vezetnem az egyenletet. Egészen a megoldásig. Vagy… az fog bebizonyosodni, hogy baromira elcsesztem ezt a számítást. Kimmel.

Tehát leírom a számításom első sorát:

• Már nem festesz - jegyzem meg miközben a babakocsi kerekét próbálom felpumpálni.

• Nem - rázza a fejét Kim. 

• Miért nem? - nyomom meg újra a kereket, hogy kell-e még bele levegő. Nem elég kemény.

• Nem megy. Tudod, ha nincs rendben a lelkem, képtelen vagyok alkotni.

• Mit ártottam én a kreativitásodnak? - sóhajtok, és fújtatva a babakocsit nézem. - Szar ez a kerék, szerintem lyukas! - adom fel, és felegyenesedek.

• Nem ártottál, egyszerűen nincs lelki békém.

• Elvittelek a tengerhez.

• De ez nem olyan.

• Értem, ez nem Devon. Nem is a fenyvesek. Bocs, hogy nem vagyok olyan szuper sztár építész mint az apáink. Nem tudom neked megadni azt a miliőt, amihez hozzászoktál. Én csesztem el. Az egészet. Gumit kellett volna húzzak.

• Egy szóval sem mondtam ezt.

• Nem kell kimondanod Kim. Sosem kellett ezt kimondanod. Anélkül is tudtam. Apám legalább a képembe is vágta. Tisztában vagyok a helyzetünkkel. Nem hoztuk a teljesítményt. Selejtek vagyunk. Apáink nagy versenyeztetésében, kiderült mi ketten vagyunk a selejtek.Mi ketten, mindketten selejtek vagyunk. És mit csinálunk a selejt termékkel? Hát kidobjuk a kukába! Na ez van Kim. Te meg én ki vagyunk kukázva a szüleink életéből.

• Túlreagálod.

• Nem. Én nem vagyok hülye Kim, szerintem te sem vagy az. Sosem voltunk azok, pontosan tisztában voltunk mindig is a saját helyzetünkkel. Mérnöki pontossággal belőttem, hogy mi a szitu kezdettől fogva. Apáink versenyeztetése nem a suliban volt Kim. Kurvára nem. Akkor egy suliba járattak volna minket. Nem. Kettőnket versenyeztettek egymás ellen. Kinek a gyereke lesz jobb? Egy lány egy fiú ellen. Melyikünk lesz a jobb?

• Végülis… igen. Ki nyert? - kérdezi karba tett kézzel Kim.

• Félpályánál elgáncsoltuk egymást, kizártuk magunkat a versenyből. Tiltott szerhasználat. Szabálytalanság. Kim: mindketten vesztettünk!

• Mit? Apáink felügyeletét? Emlékszel még mi ment Alex?! Az összes rajzunk felett ítélőbírók voltak. Gyűlöltem az egészet. Kezdettől ott volt, hogy a cégnév körül ment a harc. 

• Kezdettől ott volt, hogy anyádon ment a harc!

• Nem!

• Dehogynem! Apád kilóra megvette anyádat pénzen ennyi.

• Nem! Dehogy! -  Kim reakciója a spontán tiltakozás. Nem akarja elfogadni az igazságot. De ahogy rám néz kezd rájönni, hogy nem mondok hülyeséget. - Ez komoly?

• Persze! Apám próbált udvarolni Vanessának, de Liam esélyt sem adott rá, lehetőséget sem. Verseny volt. Apád nyerni akart. És nyert is. Ők ketten mindig is versenyeztek, apád a pénzével, egy faipari vállalattal a háta mögött, erős hátszél,  apám meg tanult, rajzolt alkotott, szorgalommal, tudással hozta fel magát a szakmai csúcsra. Ennyi, melyik ér többet? Melyikük a jobb? Mindig ez ment! Folyton vitatkoztak.  Kim, mi lett a jobb? A pénz vagy a tehetség mérlegében? Apád nyert, a pénz. A Goodwinok mindig vesztesek.  Szokd a gondolatot. Egy veszteshez mentél hozzá.

• Nemcsak mint építészek vitatkoztak, anyámék is folyton.

• Az egész irodától hánytam. Apád folyton elnyomta apám ötleteit. Apám meg unta, hogy a denoir név alatt mennek a céges győzelmek. A nők is mindig el voltak nyomva. Kim, te is el voltál nyomva, mert apád azt várta, hogy jobb legyél nálam.  

• Jobb is lettem volna! - vágja rá Kim.

• Nem Kim  - rázom a fejem tiltakozva. - Ebben a versenyben egyikünk sem tudott volna győzni. Képtelenség volt.  Vagy így vagy úgy, de elbuktunk volna.

• Gondolod?

• Biztos vagyok benne. Kim én már olyan szinten ki voltam égve, hogy képtelen voltam gondolkodni, tervezni, semmi sem ment. Alkalmatlan voltam az egészre. Ez az igazság. Apám az összes tervemmel elégedetlen volt. Középszerű vagyok ezt mondta. Unalmas és középszerű. Sablonos, sematikus, unalmas. Az összehasonlítás megöli a kreativitást. Mi ketten pedig sosem voltunk összehasonlíthatóak.

• Mindketten jók voltunk, csak mindketten másban - érvel Kim. 

• Valahol igen. De én gyűlöltem azt is, ahogy anyáinkkal bántak. 

• A nagybevásárlásokat? Hogy meg volt oldva az életük? Ebben mit lehetett gyűlölni? Maximum azt, hogy mi ezt nem tudjuk megengedni magunknak. Én imádnám, most is!

• Lenézték őket. Mindig is. Az én anyámat betanította apám, hogy elvégezze helyettük a szecska munkát, a te anyád mindig is személyi szolgálatra volt száműzve, főzze le apádnak a kávét, apámnak a teát. Képtelenek voltak értékelni őket. Apáink árnyékában élnek, és tűrnek. Nem akartam, hogy így élj Kim.

• Mert ahogy most élünk az jobb? - fakad ki Kim.  Kim hozzá volt szokva a kényelemhez. Amit elfogadott Vanessa Liamtól, anyám az apámtól. A mi életünkben semmi kellemes nincs, semmi kényelmes. Semmi.  Nem, valójában én vagyok egy nagy semmi, egy nagy nulla. Értem Kim kifakadását.  - Én nem vagyok egyikünk anyja sem. Én sosem éltem volna úgy, mint ők - jelenti ki hevesen Kim.

• Apám alatt tanultál volna, ő meg egy szexista rohadék. Egy nő nem való mérnöknek. Bebizonyította volna hidd el! Mert ilyen. Ezért aggódtam akkor amikor mégsem a képzőművészetire adtad be a jelentkezésedet.

• Ó mily megható. Alex, te aggódtál értem? - Kim a régi iróniával néz rám, fölényes mosollyal. Már ez is reakció tőle. Örülök, hogy végre hetek óta újra normálisan képesek vagyunk beszélni egymással.- Maradt a versenytárs versenyben.

• Engem ez a verseny sosem érdekelt. Én nem akartam veled versenyezni. Bíztam benned, hogy kitörsz az egészből és lesz kiút. Kettőnknek.

• Hát ez lett a kiutunk - mutat a babakocsira Kim.

• Egyelőre nem a legjobb megoldás. Beismerem - biccentek hozzá. Még normális babakocsit sem tudtunk választani. Hogyan oldhatnánk meg az életünket?