A mi megoldásunk

Alex

 Lekapcsol a fejem felett a lámpa az ökotudatos házban. Mozdulatlanul meredek a tükörképemre. Ahogy a hajamba túrok, újra felkapcsol. Ez az intelligens ház nekem is az idegeimre megy. Környezettudatos ideggörcs. Apám álomháza. De ez nem a mi házunk. Ez apám megoldása a mi problémánkra, de ez nem a mi megoldásunk. Talán éppen ez a legnagyobb bajunk jelenleg. Hogy az apám nyújtotta megoldás nem orvosolja a mi alapvető problémánkat ebben az egész egyenletben.

Kim megint részegre itta magát. Azt hittem a festés lesz a megoldás. Hiszen annyira imádott festeni. Festett…és mégis ivott… 

Ezer éve ismerem Kimet tényleg.  Mindig is tudtam, hogy bulizik, iszik, szexel, habzsolta az élvezeteket. Állandóan. Mindig a könnyebb utat választotta. Nem akart párkapcsolatot, soha, senkivel. Csak szexet akart. Jól akarta érezni magát. Időnként otthon is dézsmálta apja whisky készletét. Csak úgy, hobbiból. Akkoriban nem tűnt ez kilengésnek. Inkább a lázadása része volt. 

Ami most megy az a fékevesztett őrület. Most párkapcsolata van, velem, szex nincs. Axel fél éves volt, amikor Kim egyik napról a másikra bejelentette, hogy elege van a szoptatásból, inni akar.  Annyira borzalmas állapotban voltunk mindketten, hogy rábólintottam. Féltem, hogy rosszabb lesz.

Rosszabb lett. Mi sem bizonyítja ékesebben, mint ahogy ma is rájuk találtam. Kim a fedett teraszon az asztalra dőlve aludt, mellette az üres whiskysüveg, Axel a babakocsiban már sikeresen lehúzta mindkét zokniját, elégedetten ízlelgette a lábujjait. Kimet ágyba vittem. Axelt megetettem. Szemeteszsákot hoztam, letakarítottam az összes üres üveget, megfürdettem és elaltattam Axelt. Kim meg most ébredezik.  Párhuzamos életet élünk.

• Szia, bocs elaludtam - túr a hajába Kim.

• Aham - fogkrémet nyomok a fogkefémre. - Látom festettél - nézem a tükörben Kimet, miközben mosom a fogam.

• Igen, próbálkoztam - fáradt a hangja. Öblítek.

• Nem tenger. Csak fák - jegyzem meg szárazon.

• Ja, fák, jó téma - lép mellém és ő is készül fogat mosni.  Megtörlöm az arcom.

• Legközelebb fess tengert is - “talán akkor nem iszol”, de ezt csak magamban teszem hozzá. - Megyek lefekszem!

Másnap otthon hagyom Kimet és Axelt és nekikezdek a következő munkanapnak. Napok óta azon agyalok, hogy mit tehetnék. Hogyan oldhatnám meg az életünket? Kimmel beszélni nem lehet. Vagy részeg, vagy mélyponton van. Amúgy sem igazán lehetett rá számítani egy felnőttes beszélgetésben. Én terveztem, ő élvezte. Én nem voltam normális, hogy ezt bevállaltam. A gyereket, a házasságot. Egyáltalán Kimet. Az életembe.  Már sokszor éreztem azt, hogy hagyom az egészet és kiszállok. Csak nem bírnám végighallgatni azt, amit mindenkitől kapnék, legfőképpen apámtól. 

Ételhordók. Ragacsos padló, transzporterbe be, és ki. Jobban ismerem már Kendal összes utcáját,  mint a saját tenyerem vonalait. Legalább ételünk van. Mázli, mert Kim főzni sem tud. A melegítőalsómra fröccsen a szósz.

Még emlékszem mennyire tetszett Kim apjának, Liamnak az életstílusa. Mindig összehasonlítottam a saját apámmal. Apám drága bőrcipőben, vászonnadrágban, vasalt ingben járt dolgozni. Liam magára húzott egy pólót és melegítőalsót és elvonult alkotni. Olyan akartam lenni, mint Liam. Egész nap melegítőalsóban lenni. Hát teljesült a vágyam. Egész nap melegítőalsóban lehetek. Edzőcipőben. 

Mondjuk éppen nem gondoltam, hogy diploma nélkül is lehet melegítőalsóban lenni egész nap. Nyomasztó a gondolat, hogy kudarcot vallottam. A nagy remények, amiket belém vetettek, elszálltak. Apám haragszik rám, mert csalódott bennem. Liam is haragszik ránk, mert csalódott bennem. Tulajdonképpen mindkettőnk családja haragszik mindkettőnkre, mert csalódtak bennünk, de egy fokkal mégiscsak jobban haragszanak rám mindketten, mert ebben a képletben én vagyok a fiú. Nekem kellett volna óvszert használnom.

Apám a gáláns, nagyvonalú, nívódíjas, Pritzker-díj nyertes főépítész egy egész házat felépített nekünk. S ezzel ránk zárta az ajtót. Megadtam nektek amit csak tudtam. Van egy luxusingatlanotok, kocsitok. Akkor  most már legyetek boldogok és ne várjatok tőlem ennél többet. Vagy más szóval: felejtsétek el a számom.

Ennek ellenére most mégis őt tárcsázom.

• Mondjad! - veszi fel apám. Feszült a hangja, mint mindig amikor velem beszél. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert folyton elfoglalt, vagy azért, mert én váltom ki belőle ezt az ingerültséget.

• Először is: gratulálok a Pritzker-díjhoz.

• Kösz.

• Másodszor: szeretném eladni a házat.

A vonal túlsó végén néma csend. Még a fülem mellől is elemelem a telefont, hogy megnézzem, nem szakadt-e meg a vonal. De nem, hívásban vagyok. Vagyis csak apám fagyott le a vonal másik végén.

• Miért? - kérdezi. Ez az egyszerű kérdés is mennyi feszült indulat, nyugtalanság, ideg, fagyos hangulat. Feddés, megrovás, hitetlenkedés. Apám impulzív szóhasználata. Rövid, tömör. Mindent magába foglal, amit érez, vagy csak gondol.

• Kell a pénz -  ez a kijelentés inkább szánalmasan anyagiasnak és kicsinyesnek tűnik, ahogy elhagyja a számat. Minden, ami apám ellentéte. Vagyis igen. Brooks vagyok. Hallani, ahogy apám feszülten szívja a fogai közt a levegőt.

• Mire? - kérdezi nyersen. Rosszallás, szemrehányás, kritika. 

• Az most mindegy. Csak kell. Eladhatom? - kérdezek rá és érzem, hogy mennyire gyerekes és suta az egész helyzet, a fogalmazásom, az engedélykérésem, minden.

• Nézd Alex. A ház a te neveden van. Te vagy a tulajdonos. Azt teszel, amit akarsz - fakad ki dühösen. Esélyem sincs válaszolni. Megszakította a hívást.

Hát ez nem ment túl jól. Sőt kifejezetten rosszul ment. Személyesen sem lett volna jobb. Még talán el is bőgöm magam ki tudja. Apám iszonyat félelmetes tud lenni fizikai valójában. Megrémiszt. A folytonos nemtetszése, a gúnyos megjegyzései. Mindig is így beszélt velem. Elégedetlen volt velem, a döntéseimmel, a teljesítményemmel. Bennem minden zavarta.  Sosem lehettem elég jó. Az ő szemében sosem.

Kimnek ígéretet tettem. A házassági fogadalmamban. De már jóval hamarabb is. Mindig. Hogy megoldjuk. Együtt. Az egyenletmegoldás legtisztább levezetése pedig, hogy ki kell vonni az ismeretlent. Ez a feladatom. Szembe kell nézni az ismeretlennel. Meg kell lépni. Használni kell. Addig kell pakolgatni, amíg meg nem kapjuk az eredményt, a megoldást. A mi megoldásunkat.