Elcsatolás

Kevin Price nagyapja karján ült. Az erdő közepén voltak. Sokat jártak erre a helyre. Kevin már ismerte a fekete kerítés menti virágokat, és kavicságyást is. Jó kavicsok voltak. Tompák és fehérek. Tetszett neki mindegyik, most is ütögetni akarta őket egymáshoz, mert nagyon jó hangjuk volt. De a nagyapa most ölbe vette, mert dobálni kezdte azt a hatalmas fehér márványlapot. Pedig ő csak ki akarta próbálni, hogy ahhoz is olyan élesen koppan-e, mint két kavics egymáshoz. S amikor hallotta, hogy a márványnak koppanó kavics hangja milyen jól hangzik, akkor sorba elkezdte dobálni a kavicsot arra a fehér csiszolt lapra. De a nagypapa leguggolt hozzá és azt mondta, hogy nem szabad, s sietve felkapta a földről az ölébe.

-          De miért nem? – nézte értetlenül a nagyapját Kevin.

-          Mert apukád itt pihen – magyarázta Fabian a gyereknek. Kevin nem értette. Apró homlokán pici kis ráncok futottak fel, ahogy törte a fejét. Hogyan lehet apu egy márványtömbben? És miért ott pihen? Egyáltalán kényelmes az? mert az ő ágya puha, tollpaplan és ő azt szereti is. De apu mit szeret a márványon? Igaz, hogy jól cseng a kavics rajta, de hát a köveken a várnál ő is feküdt már és hideg is volt és kemény is. S egy idő után Corinne néni azt mondta álljon onnan fel, mert megfázik. Na akkor az apu nem fázik meg a márványban? Egyáltalán miért nem jön ki onnan? Ő még sosem látta. Igazán jó lenne megnézni, és nem csak a fényképeken. Hanem úgy mint a nagypapát. Mert a nagypapának is vannak fényképei, meg anyának is, meg Corinne néninek is, de őket látja itt is a várban. De aput meg sosem. Milyen fura ez?

-          S jó neki ott? – kérdezte végül összegezve a gondolatait Kevin.

-          Hát, azt nem tudom – mondta Fabian, s a márvány vésetéhez lépett. – Gyere meg akarod simogatni?

-          Ühüm – bólintott Kevin, s kezével a márványra erősített fényképet megsimogatta. Az apja szélesen mosolygott a képen. Kevin bizonytalanul megtapogatta ujjaival, s közben felnézett az anyjára.

-          Sírsz anya? – kérdezte bizonytalanul Kevin, s a fénykép fémkeretébe kapaszkodva nézett fel anyjára, ahogy a nagyapja a kövezetre rakta. Shana kisimította a szeme sarkába gyűlt könnycseppet, s megsimogatta fia buksiját.

-          Nem, dehogy is. Jó fiú vagy Kevin – guggolt le a kicsihez.

-          Kevin jó fiú – bólintott hozzá Kevin, és anyja térdére tenyerelt.

-          Anya elutazik, tudod mit jelent ez? – kérdezte Shana.

-          Messze leszel, nem leszel itt, de nagypapi és Corinne néni itt lesz – bólintott Kevin már rutinosan.

-          Hiányozni fog anya? – kérdezte Shana félrebillentett fejjel.

-          Igen – bólintott rá Kevin.

-          Mennyire? – mosolygott a fiára Shana. Kevin egymásra téve a hüvelyk és mutatóujját emelte fel. – Ilyen picit? – kérdezte csodálkozva Shana. Kevin   eltávolította az ujjait egymástól. – Csak? – kérdezte játékosan Shana. Kevin  olyan messzire  tartotta egymástól a hüvelyk és a mutatóujját, amennyire csak tudta. Egy arasznyira. – Hááát… nekem ennél sokkal jobban fogsz hiányozni, nézd csak, ilyen nagyon! – tárta szét a karjait Shana és aztán azzal a lendülettel magához ölelte fia apró, törékeny kis testét.

-          Nekem is nekem is – bontakozott ki Kevin és ő is kitárta a karjait, majd azzal a lendülettel anyja ölébe robbant.

-          Akkor megnyugodtam – szívta be fia frissen mosott samponillatú hajának illatát. – De tudod mit? Írok, ahogy tudok, és a nagypapa majd mindig felolvassa neked. Jó lesz? És karácsonykor itt leszek veletek. Együtt karácsonyozunk. Jó lesz? – kérdezte Shana.

-          Jó – bólogatott hevesen Kevin. Shana felegyenesedett és Fabianra nézett. A férfi nyugodtan állt fia sírjánál, nézte, ahogy az unokája újra leguggol, kavicsokat keresgél.

-          Furcsa lesz ilyen hosszú időre távol lenni – mosolygott Shana.

-          Észre sem veszi Shannon és elrepül az az idő – legyintett Fabian. – Úgy nő mint a gomba – nézte Kevint bágyadtan Fabian.

-          Félek, hogy túl sokat fog nőni, mire visszajövök – nevetett Shana.

-          Biztos Shana? – kérdezett rá sokadjára Fabian.

-          Jobb lesz nekem is. Új élet. Egy olyan országban, ahol senki sem ismer. Ahol nincsenek előítéletek – bólintott nagy sóhajjal Shana. – S talán ha Kevin nagyobb lesz, kiviszem magammal – ingatta a fejét Shana.

-          De előbb még megtanul írni és olvasni – mosolygott Fabian.

-          Persze – Shana megsimogatta fia fejét. – Hahó, nagyfiú, indulnom kell – nézte fia játékát Shana.

-          Jó. Adsz apunak puszit? – paskolta meg a márványt Kevin. Fabian a fejét ingatta Kevin bolondozására.

-          tudod mit? Inkább neked adok egy hatalmas puszit! Rendben? – hajolt le Shana, s megpuszilgatta a fiát.

-          Jól van anya elég már! – tolta el anyját Kevin.

-          Tényleg egyre önállóbb – rázta a fejét Shana, ahogy fia ugrándozva elfutott.

-          Jól megleszünk Shana, ne izguljon, élvezze az életet – fogta meg a lány kezét Fabian.

-          Köszönöm – suttogta Shana, s búcsúzóul átsimított a márványon Forest képén, s a virágokon, amit kihoztak. Fabian biccentett, s Shana beszállt az autómobilba,  Kevin  futólag intett az anyjának, de aztán a kerítésen kívül szaladgált, fenyőrigót akart fogni, amik a fűben szökdécseltek farktollaikat billegetve.  Fabian intett a nőnek, amíg el nem tűnt a szeme elől, aztán az unokája után indult az erdőbe.