Telefonközpont: az utolsó hívás

Forest legalább tucatszor próbálta az újrahívást. De úgy távozott, hogy a telefonhívása nem volt eredményes. Úgy döntött Franciaországból is megpróbálja majd. Hátha a postán lesz telefonkészülék, ami kapcsolja az Angliai telefonközpontot. Igaz, ahhoz sorba kell állnia legalább egy-két órát, de talán megérné. Holly nyomatékos szavai nem hagyták békében. Pedig Shana már megnyugtatta volna.  Fabian belépett a postahivatal épületébe. Ezüstharmat egyetlen kis postahivatala volt. De a földesurat jól ismerték.

-          Fabian de Noir, miben segíthetek? – kérdezte a postafőnök.

-          Egy telefont szeretnék beazonosítani.

-          Zaklatták  a várban?

-          Mondhatni – túrt a hajába Fabian, s átadta a számsort a postafőnöknek.

-          lássuk csak – nézegette a számsor a postafőnök. – Nézze csak, az első számok azt mutatják, hogy London melletti körzet lesz. – HA 2 vagyis Harrow-ban van a szám.

-          Mond valamit ez magának?

-          Igen, a fiam ott járt iskolába – bólintott Fabian elgondolkodva.

-          A Harrow-i posta biztos, hogy többet tudna mondani.

-          Köszönöm – biccentett Fabian. A postahivatalon kívül a kocsiban Corinne várta.

-          Na? – nézett rá várakozón Corinne.

-          Úgy tűnik, a fiam sűrűbben látogat a volt iskolakörzetébe, mint gondoltuk volna. És a Londoni metróvonalon közlekedett – mérlegelte Fabian. – Ideje szétnéznünk újra Harrowban.

A Harrowi kétszintes bérház hat elkülönített lakásból állt. A tulajdonos éppen szellőztetett. Fabian a sétapálcájával könnyedén kopogtatott a nyitott ajtón, ahogy belépett a takaros lépcsőházba.

-          Kit keres? Ha a lakókat, akkor csalódást kell okoznom. Egyrészt mert eladtam a házat, másrészt minden bérlőm elköltözött.

-           Ó! Nem mondja? – ereszkedett meg Fabian válla.

-          De igen, sajnálom a hét végén költöztek ki az utolsó lakók.

-          S nem tudna nekem segíteni…járt-e erre mostanában egy fiatalember. Magas, katonatiszt, ballonkabátban…

-          Nem tudom én azt. Sok lány lakott itt – tárta szét a karját a volt tulajdonos. – Hogy melyiknek ki udvarolt és honnan jött, hát nem figyeltem én azt.  Nem a gardedamjuk voltam én – rántotta meg a vállát a tulaj.

-          Legalább a bérlők neve meglenne?

-          Nem adhatom ki a bérlőimet ugye megérti?

-          Persze, de esetleg egy Lilly-Anne nevű lány nem volt köztük? – kérdezte reményként Fabian.

-          Nem. Sem Lilly, sem Anne nem lakott itt az utóbbi időben.

-          Értem, hát nagyon köszönöm – biccentett Fabian. Lehajtott fejjel bandukolt ki a házból. Corinne a bőrülésen hátraülve nézte.

-          Rossz nyom.

-          Nem, nem rossz. Csak elköltöztek. Forest valószínűleg nem járt itt. De akit keresett az igen – nézett maga elé Fabian. – És az már biztos, hogy Forest igazat mondott. Nem Lilly-Anneről van szó.

-          Csak, hogy más lánynévről nem tudsz a környezetében igaz? – nevetett Corinne.

-          Hát nem – tárta szét a karját Fabian. – Ez van. Eddig jutottunk.

-          Talán ha legközelebb hazajön beavat a titkaiba – mosolygott rá bíztatóan Corinne.

-          Vagy örökre titkol előlem mindent – legyintett Fabian. – Na menjünk haza, sok volt az utazgatásból.

Forest magára húzta a fülke ajtaját. Őrület, ami a franciáknál megy. Káosz mindenütt. Persze háborúban álló ország. Mégis mit várt? Mindenütt káosz van. De még ezen a felbolydult postahivatali helyen is. három órát rostokollt sorban állva. Pedig mindenkinek csak három perc hívást engedélyeztek, hogy ne torlódjanak a sorok. Órával mérik a fülkében tartózkodót. Sietnie kell. Nincs idő a mellébeszélésre. Forest eltökélten ült le a kis puffra, s idegesen felemelte a telefonkagylót. A francia központos kapcsolta az angol londoni központot, onnan Harrow központ. S végre a számot hívhatta. Amíg kicsengett a a hívás addig Forest gyakorolt.

-          Shannon, ha akarsz mondani valamit most mond! Nem, ez sem jó… Shannon… van valami, amit szeretnél elmondani nekem? Igen… ez jobb lesz… úristen, vegyék már fel! – dobolt a fülke falán idegesen Forest.

-          Igen tessék – szóltak bele a vonalba a túlsó végen.

-          Jó napot… én… én Shannon Pricet keresném – nyögte bele megszeppenten Forest.

-          Itt nem lakik semmiféle Shannon Price.

-          És… Holly Green? – próbálkozott tovább Forest.

-          Az előző lakók egy hete költöztek el, sajnálom.

-          Várjon… nem tudná megmondani az új címüket, vagy az új telefonszámot, biztos hagytak ott valamit! – toporzékolt türelmetlenül.

-          várjon, megnézem -  hallatszott a vonal túlsó végén.

-          Jaj gyerünk már! – törölgette az izzadtságcseppeket a homlokáról Forest. Ez a fülke olyan mint egy melegház. Micsoda meleg van itt! – Nincs időm! Mi lesz már!.... – A francia időmérő megkocogtatta az üveget.  – ne… ne…ne! – sóhajtotta Forest, de már a francia központ jelentette, hogy megszakította a vonalat. – A franc! – rúgott a fülke ajtajába Forest, ahogy kivágódott és távozott a postahivatalról.

Forest kedvetlenül ért vissza a szállásra. Fejét ingatva ült az asztalhoz.

-          Semmi? – kérdezte Patrick.

-          De… kaptam telefonvonalat – bólintott Forest. – Fel is vették, csak… Shana már nem ott lakik. Elköltöztek.

-          Pech.

-          Talán meghagyták az új címet – reménykedett Forest.

-          Talán.

-          Holnap újra hívom, hátha megtalálják addig az új címet.

-          Így van, holnap is lesz nap és várakozhatsz 3 órát a postahivatalnál.

-          Neked sem írt? – kérdezte Forest Beaut.

-          Mióta vagyunk mi beszélőviszonyban? – kérdezett vissza Beau.

-          Shana, írt? – kérdezte erőszakosan Forest.

-          Nem, mondom, hogy már fél éve nem!  - morogta Beau.

-          Lefekszem, holnap korán kelünk – dőlt a tábori ágyra Forest., s a zsebéből előhúzta a nyúzott Shana képet.

-          Az az én képem – jegyezte meg hidegen Beau.

-          De te már kiábrándultál belőle nem igaz? – vigyorgott rá Forest.

-          Tudjátok fiúk, azt hiszem Dave jár a legjobban. Nem kell keresnie a lányt, mert hozzá megy haza. S fia is született – tette hozzá Patrick.

-          Gyertek már aludni! Olyan korán kelünk – mondta Forest betakarózva.

-          Jó, igaz, majd holnap a támadás után folytatjuk – lökte be a kártyáit Patrick, s ő is az ágyra dőlt. Beau követte  őket utoljára.

-          Tudjátok én tényleg nem értem, hogy hogy tudtatok azona lányon összekapni – jegyezte meg Patrick.

-          Hát… én tényleg szerelmes voltam bele – sóhajtotta Beau.

-          Hát… én meg… tényleg… lefeküdtem vele – mondta ki akadozva Forest.

-          Fiúk ha hazamegyünk, mi lesz? – kérdezte Patrick.

-          Egyikünk elveszi – mondta Beau.

-          Ez nem így megy – rázta a fejét Forest.

-          Dobjunk fel érmét és döntsön a szerencse – húzott ki egy pennyt a zsebéből Beau.

-          Oké – egyezett bele Forest.

-          Választhatsz – szólt rá Beau.

-          Írás – mondta Forest. Beau hüvelykjével megpendítette az érmét, nagy koppanással ért az asztalra.

-          Enyém a csaj – vigyorgott Beau. – De ő… téged választott – hervadt le a mosoly az arcáról.

-          Talán nem is volt ideje választani – rázta a fejét Forest. – Talán csak így alakult.

-          Belefáradtam a háborúba – sóhajtotta Patrick. – Egyszerűen már csak azt akarom, hogy vége legyen.

-          Igen, én is – értett egyet Forest, és Beau.

-          Szerinted gondol ránk? – kérdezte Beau halkan.

-          szerintem gondol rátok – válaszolt Forest helyett Patrick. – Szerinted Forest?

-          Mi? Bocs… azt hiszem… elbóbiskoltam – motyogta Forest.

-          Meghúzzátok együtt Shanát?

-          Hülye! – rázta fel a  párnáját Forest.

-          Legalább erre felébredtél! – nevetett Patrick.

-          Aludjatok már! – szólalt meg a sarokban fekve Dave.

-          Igenis apuci! Igen apuci! – mondták a fiúk kórusban, s nevetgélve elcsendesedtek.

Ami másnap várt rájuk, arra talán nem is lehetett felkészülni. Hatalmas légitámadás volt. Szinte az összes repülőjük fent volt, ahogy az ellenségnek is a levegőben. Olyan végtelennek tűnt az idő, s olyan lassítottnak a látvány. Forest gépének begyulladt motorja. Igazán nem lehetett egyértelműen látni, hogy Forest lövést kapott, a tűz, vagy a zuhanás végzett vele. Reménykedtek mind,hogy egyszerűen csak a lövés a levegőben. Mert minden más kínzó és talán sokáig tartó folyamat volt számára. Beau nem szólalt fel, hogy Forestnél maradt a Shanától kapott képe, valószínáleg a kabátja zsebébe tette, s az is vele égett a repülőgéptűzben. Patrick még cigarettára se tudott gyújtani. Dave még inkább magába mélyedt. Előző este még nevettek vele. Ma pedig már csak a szemükbe égett emlék, a lángoló, füstölő, zuhanó vadászrepülőgép, amiben Forest ült.

Nyomasztó volt az egész. Főleg a temetés a de Noir birtokon. Feldolgozhatatlan volt egyszerre minden. Utána sem tudtak elválni egymástól. Beszélni és most egyszerűen nem voltak szavaik.

-          Jó pilóta volt – mormolta Dave, mint akinek fennakadt a gramofonon a lemez.

-          Igen – bólogattak rá. Nosztalgiából abba a cukrászdába ültek be, ahonnan elindultak a háborúba. Forest helyét kihagyták az asztalnál. S csak merengtek maguk elé. Beau nagyon beforgatta magát.

-          Végülis nem békültünk ki. Úgy halt meg… hogy… igazán azt gondolta haragszom rá… Shana miatt – temette a homlokát a tenyerébe Beau.

-          Tudta, hogy a szíved mélyén már megbocsájtottál – nyugtatta Patrick.

-          Igen? – kérdezett vissza bizonytalanul  Beau.

-          Hát persze – bólogatott Patrick.

-          a legjobb barátom volt – mondta Beau.

-          Nekünk is – ismételte Dave.

-          A legjobb gép volt alatta – sóhajtotta Beau.

-          Ahogy alattunk is – felelte Patrick.

-          hihetetlen, hogy egy nő miatt vesztünk össze? – fújtatott Beau.

-          Fura lett volna, ha nem azon, hanem máson – jegyezte meg Patrick. – Én nem ezen aggódom. Hanem azon, hogy Forest végülis nem érte el Shanát – játszott a cigarettatárcájával Patrick. – Annyira beszélni akart vele… aztán… mégsem sikerült.

-          Milyen jó lett volna, ha aznap tud neki telefonálni – bólintott Dave.

-          Hát igen, annyit igazán megérdemelt volna – biccentett Beau is.

Shana a hintaszékben ülve szoptatta a fiát. Halkan dudolászott neki, ahogy a bejárató ajtó csapódott. Holly trappolt be a nappaliba.

-          Szia – nézett fel rá Shana.

-          Szia – zihálta Holly.

-          futottál?

-          Jah, egy kicsit – nézte a szopikázó Kevint Holly.

-          Vettél újságot? – kérdezte Shana.

-          Igen  - bólintott Holly.

-          és?

-          Fejezd be amit csinálsz – mondta Holly, a kanapéra ülve. Shana nézte, ahogy Kevin lassan elbóbiskol a karján. Levette a melléről a kisfiút, s letette a kanapéra Holly  és maga közé pihenni.

-          Igen?

-          Olvasd, kizárt, hogy ezt szóban közöljem – hajtotta az újságot úgy, hogy a gyászjelentések legyenek felül. Shana kikerekedett szemmel vette át az újságot. Forest de Noir temetési szertartását megtartották a de Noir vár parkjában…

-          Nem! – kapta a szája elé a kezét Shana. Reszketve nézett le maguk közé a békésen alukáló Kevinre. – S még csak nem is mondtam el neki!

-          Mondtam hogy beszélj vele! Háború van Shana! Csak az itt és most létezik! Semmi más! Miért nem ordítottad a képébe ott az utcán, hogy nézd fiad született!

-          te is mondhattad volna neki!

-          Nem az én feladatom közölni vele, gondoltam te leszel annyira felnőtt, hogy megteszed Te! – felelte Holly.

-          Istenem, istenem – állt fel Shana, s járkálni kezdett. – Nem… nem hiszem el.

-          Ott áll feketén- fehéren. a gyászoló család írta be. A családja csak tudja, hogy mi van – mondta Holly.

-          Igen, hát persze… még csak el sem tudtam menni a temetésre. Nem is tudtam róla… - nézett tanácstalanul Shana.

-          Mert csak most hozta az elesettek névsorát is az újság – lapozott át Holly, s ott is megmutatta Forest nevét.

-          most mit csináljak? – kérdezte Shana.

-          Talán közölhetnéd a gyászoló családdal, hogy nálad is van valaki, akit érint a dolog – intett a fejével a békésen szuszogó Kevin felé Holly.

-          Ó nem…. azt nem… - hebegte Shana.

-          Shana! Elég volt, ne tetézd tovább a butaságaidat a halogatással, a késleltetéssel, nézd meg mit értél el vele?

-          Azt vártam, hogy Forest hazajöjjön!

-          Hát nem jött!

-          Ezt nem tudhattam!

-          Mert beijedtél, amikor ott álltál vele szemben!

-          Ne kiabálj,felébreszted a kicsit – sziszegte Shana.

-          Jó, akkor legalább ne utasítsd el elvből a javaslatomat. Gondold át, legalább ennyit ígérj, hogy meggondolod.

-          Jó meggondolom, hogy írok a családjának. Így megfelel?

-          Igen, majd még beszélünk erről – bólintott rá Holly.