Szállj velem!

Fújt a szél, friss illatot hozott. Jól esett belélegezni. Kevin mély levegőket szippantott a levegőből, a szél fújta a fűszálakat, a vadnövények hajladoztak a szélben. Nagy zúgással egy repülő húzott el a feje felett. Kevin hátravetette a fejét és felnézett a felhők szabdalta kék égre. Gyönyörű szeles idő volt.

-          A legjobb idő a felszállásra – hallatszott a nevetős férfias kiáltás. Kevin a szélfútta mezőn megfordult és a mező közepén fehér festett repülőgép mellett állt Forest. A légcsavart már bepörgette, zúgott a repülőgép motorja. – Tik-tak -  ütögette meg mutatóujjával a repülősóráját Forest. – Késtél, és a repülő nem vár – kacsintott féloldalasan Forest és a gép felé  intett a fejével.

-          Apa? – esett le az álla Kevinnek és nézte apja szélfútta haját, a mellkasát csapkodó repülős sálat.

-          Szállj fel velem fiam, még úgysem repültünk együtt – nyújtotta a kezét Forest. Kevin csak döbbenten nézte apja kinyújtott tenyerét, hitetlenkedve belecsapta a kezét. – Na készen állsz? Egy repülésre?

-          Igen – nyögte Kevin.

-          Ez a beszéd. Szárnyalj apáddal, na gyerünk – pattant be a gépbe fürgén Forest. – Sapkát felvenni, öveket becsatolni és készülj életed legjobb élményére – kiáltotta Forest. Kevin ügyetlenül behajtogatta magát a repülőgépbe, és már a magasban is voltak.

-          Hű! – nézett le Kevin a felhőkre és csak bámult ki a repülőből, meg nézte apja fejét maga előtt.

-          Fentről hidd el minden szép! – nevetett Forest. – Ugye hogy az?

-          Igen.

-          Csináljunk egy csavart? – kiáltotta Forest és már forgatta is a gépet felfelé, aztán kecses ívben átfordultak és egy nyújtott nyolcast írtak le a levegőben. – Ez az! Jupiii! Csináljuk még egyszer! Gyerünk! Kiálts, hallják csak odalent mind a félősek, hogy mennyire élvezzük a repülést!

-          Ez az! – rikkantotta Kevin is nevetve.

-          Hóóó! Figyelj, most lefelé száguldunk! Hoh-hóóó!-  kiáltotta Forest, együtt kiáltoztak, rikkantgattak bele a levegőbe, szállt a hangjuk, belefújt a szél a szájukba is, de nem is törődtek vele, csak repültek, nevetve, szárnyalva, boldogan. Forest kifulladva lazította meg a sálját, ahogy földet értek. Kevin is kiugrott a fűre és csak nézte apja széles mosolyát, meleg tekintetét és termetét.

-          Jó csapat lettünk volna igaz Kevin? – veregette meg Kevin vállát.

-          Igen, nagyon jó csapat lennénk apa – mosolygott Kevin is.

Mi ez a szorítás? Már mióta markolja apja kezét, de itt itt érintette meg a vállát. Kevin nyugtalanul próbálta kiszabadítani a karját a szorításból. Percekbe telt mire ráébredt, hogy a saját karját szorongatja, és már teljesen elzsibbadtak a karjai. Kevin bágyadtan nézte a takarója szélét. Majd nagyot fújtatott. Hát persze! Csak álom volt.

Rosszkedvűen trappolt le az étkezőbe, ahol a nagyapja szokásos reggelijét fogyasztotta. Felnézett rá, a napi újságból. Kevin haragosan pislantott vissza rá.

-          Ballábbal keltél Kevin?

-          Mondhatni – zuhant magába Kevin ahogy a reggelihez ült. Vajazta a pirítósát. Fabian futólag felpillantott unokájára.

-          rossz álom?

-          Pfh! – fogalmazta meg egy tömör fújtatásban Kevin.

-          Zaklatott vagy – foglalta össze Fabian.

-          Apámmal álmodtam – vágta ki Kevin, hogy véget vessen a faggatásnak.

-          Foresttel?

-          Igen, ő az apám nem? – mordult Kevin.

-          De hát…

-          Tudom, nem lehet valóságalapja, csak képek összerakása, nekem még valós emlékeim sincsenek róla, mint nektek. Szoktál róla álmodni? – kérdezett rá Kevin.

-          Igen. Néha… de… nem mindig jó álmok – bólintott Fabian. – Neked?

-          Jó volt. Szinte… fel sem akartam kelni. Együtt repültünk. Elvitt magával… - Kevin hátradőlt a széken és csak meredt maga elé. – Elment az étvágyam – állt fel Kevin és a reggelizőasztalt otthagyva kilépett a vár épületéből.

-          Szedtem a kertből egy kis friss… - lépett be a várudvar felől Corinne. – Kevin? – nézte a fiú félbehagyott reggelijét Corinne.

-          Foresttel álmodott – sóhajtotta Fabian.

-          Hiányzik neki az apja – tette le a kosarat Corinne.

-          Nem is volt neki sose.

-          Volt, aki az lehetett volna. Már maga ez a tudat is elég. Akárhogy is, egy apa hiányzott neki.

-          Apja helyett apja voltam.

-          Fabian, ez nem ugyanaz te is tudod.

-          Utána megyek, úgyis tudom hova ment – állt fel Fabian is a reggeli mellől és lesietett a várlépcsőn.  A murva csikorgott a talpa alatt, szétugrottak a kis kődarabok minden lépésére. Ezen a helyen nem lehetett halkan jönni, a közeledő lépteit a murva felerősítette. Kevin a kis márványpadon üldögélt a napfényben. Lehajtott fejjel, karjaival a combjaira nehezedett s nézte a lábai közt a márványt. Ujjait összekulcsolva ült. Nem is nézett fel a közeledőre.

-          Szia! – köszönt az unokájának Fabian, s térdénél megcsippentve a nadrágot feljebb húzta, s leült az unokája mellé a padra.

-          Szia – dünnyögte vissza Kevin még mindig csukott szemmel.

-          Szeretem ezt a helyet, olyan nyugodt – nézett körbe a síremléknél Fabian.

-          Igen, én is szeretem, sokszor megnyugtat – bólintott rá Kevin.

-          Ha bántott valami, szomorú voltál, vagy magányos, vagy dühös, vagy csak bizonytalan… a lelki viharok elől te mindig ide menekültél. Apádhoz. Még akkor is ha mi ketten veszekedtünk.

-          Hova mehettem volna máshova? – nézett fel rá Kevin.

-          Nem lehet könnyű neked Kevin. Sajnálom.

-          Már megedződtem a néhány év alatt.

-          De most más volt igaz?

-          Igen. Egy pillanatra, olyan volt, mintha apám élne, és eljött volna hozzám. Értem. Pocsék volt felkelni, és arra gondolni, hogy mindez nem valóság – nézett fel a márvány síremlékre Kevin, s apja mosolygott vissza rá a képről.

-          Talán túl erős Forest emléke… talán máshogy kellett volna mindent – sóhajtott Fabian. – Akkor kevésbé élne itt közöttünk ennyire valósághoz közeli illúzióban.

-          Nem nagypapa, jól csináltad, azt hiszem kellett ez az erős oszlop, ami az emlékezésben erőt ad nekünk. Szeretem apám emlékét. Ha ez nem lenne, ezzel is kevesebb lennék – ingatta a fejét Kevin. – álmomban azt mondta, hogy jó csapat lettünk volna – biggyedt le Kevin szája széle, s érezte, hogy elfutja a szemét a könny.

-          Jó csapat lettetek volna, az biztos Kevin – karolta át az unokája vállát Fabian, s magához húzta a gyereket. Kevin szabadjára engedte a könnyeit, s csendesen sírdogált ott apja sírjánál.