Elkerülő hadművelet

Kevin a lábát lóbálva ült a tengerpartra néző tornácon. Hátrarázta a fejét és beszívta a sós tengerillatot.  Corinne néni két hatalmas pohárban hozott limonádét. A legfinomabb limonádét az ő nagynénje készítette, ebben biztos volt. Hatalmas málnadarabok is úsztak benne, amiket aztán egyesével megeszegetett. De ha sikerült akkor a kortyokkal együtt nyelte a málnát is. S ha sikerült egyet lenyelnie jóízűeket cuppantott. A lábát lóbálva könyökölt a faasztalkára.

-          Nem túl hideg a limonádé Kevin? – kérdezte Corinne néni.

-          Nem. Pont jó! – kortyolgatta Kevin. – Ez varázsital?

-          Igen, erdei varázslat – bólintott Corinne.

-          Édes, tetszik – nyalta meg málnaízű ajkait Kevin.

-          Ha kiittad készítek neked újat, rendicsek? – mosolygott a kisfiúra Corinne.

-          Hú! – mérte végig a hosszú poharat Kevin. Két hatalmas málnás limonádé! Ez álmai netovábbja! – Akkor gyorsan iszom!

-          Nem kell sietned, megvár az a második pohár limonádé is – nevetett Corinne. Kevin szerette ezeket a csendes üldögéléseket itt a parton. Hallgatták a tenger morajlását. Corinne néni áfonyás süteményt csinált és limonádét ittak, és számolták a sirályokat az égen.  Vagy kitalálták, hogy a felhők mit mesélnek, mert a felhők mindig mesélnek. És fura fejeket vágnak rájuk és alakzatot öltenek, mintha a szél rajzolná őket ecsettel az égre. Corinne néni azt mondta találják ki, hogy milyen történetet festett fel aznap a szél a fejük fölé. Ezen nagyon sokat bohóckodtak, kitalált történeteken ötleteltek, amíg Armand bácsi meg nem érkezett egy adag friss hallal a mólóról. Corinne néniéknél mindig friss halat ettek, finoman fűszerezve, amit aztán szabad volt kézzel leeszegetni. Kevin ezt szerette a legjobban, a halhúst leszedegetni a haltörzsről és aztán a fűszereket lenyalogatni az ujjairól. Sokszor ettek kint a tornácon, és mindig sokat nevettek. Armand bácsi vicces volt, Corinne néni pedig igazi mesélő. Anya azt mondta szerinte valójában Corinne néni egy bárd leszármazottja, talán ír gyökerei is vannak, mint anyának. De ezen Corinne néni csak nevetett és azt mondta, hogy mindig megmaradt benne valami a gyermeki énjéből, mert sosem volt ideje tisztességesen felnőni. Armand bácsi pedig meggyőzte, hogy ő aztán tudja, hogy mennyire felnőtt a kicsi Corinne. Kevin félrebillentett fejjel nézte kettejüket, mert szerette nézni, hogy sokat ölelgetik egymást és még többet nevetnek.  A tengerparton sokat játszottak. Kagylókat keresgéltek és a mólón szaladgálhatott, szélkakast játszva mindig arrafelé futott ahonnan a szél fújta, és így mindig a hátát érte a szél, és könnyebb volt a futás. Ezt a nagy bölcsességet megosztotta Armand bácsival is, aki azt mondta, hogy a vitorláshajók is pont ezt használják ki. Néha felmentek a világítótoronyba is, hogy onnan nézzék a partot. S olyankor Charlotte nénivel gesztenyefigurákat kreáltak, fogpiszkálóból és gesztenyékből. Charlotte néninek kiapadhatatlan gesztenyeforrásai voltak, de sokat ügyetlenkedett, mert reszketett a keze.

-          Corinne néni! – kérdezte Kevin elgondolkodva.

-          Mondjad manócska!

-          Az a vadászház az erdőben miért üres? – kérdezte Kevin.

-          Mert apám lakott ott és most nem lakik ott senki.

-          Te nem akarsz oda költözni?

-          Nem, nekem jó itt a parton – rázta a fejét Corinne.

-          Kié az a ház most?

-          A nagypapádé!

-          És a nagypapi miért nem ott lakik?

-          Mert a nagypapié a vár is és neki a vár jobban tetszik – magyarázta Corinne.

-          Hát nekem meg a vadászház tetszik jobban – jelentette ki határozottan Kevin. – Én oda fogok költözni, ha nagy leszek.

-          Okés, de ezt titkold el jó mélyen a nagypapi elől – kacsintott rá cinkosan Corinne.

-          Na de miért?

-          Mert a nagypapi azt szeretné, ha a várban laknál  - hajolt közelebb Corinne, s suttogóra fogta, mintha nagy titkokat árulna el.

-          Tényleg? – motyorászta Kevin.

-          Aham, úgyhogy ez a mi titkunk, a nagypapinak nem kell tudnia róla – vigyorgott a gyerekre Corinne.

-          Oké, hétpecsétes titok – hunyorított a nagynénjére Kevin.

-          Hogyhogy nem sietsz ma haza Kevin? – kíváncsiskodott Corinne.

-          Áh! Anya itt van a húgommal a várban, de a kicsi Lily olyan sokat sír, nagyon hangos baba – rázta a fejét Kevin.

-          De ők szerintem hozzád jöttek – emlékeztette Corinne.

-          Igen, biztosan, de szerintem azért kapta azt a nevet, mert Liliputból való – suttogta Kevin.

-          Miből gondolod ezt?

-          Hát mindene olyan kicsi – mutatott pici méretet az ujjai közt Kevin.

-          Jaj Kevin! Hát minden kisbaba kicsi! De majd megnőnek! Te is amikor kisbaba voltál ilyen picurka voltál! – nevetett Corinne.

-          Igen? – bizonytalankodott Kevin.

-          Hát persze! Majd ő is megnő és olyan nagy lesz mint te – nyugtatta Corinne.

-          Nem bírom a Lili apját sem – grimaszolt Kevin. – Furán beszél!

-          Mert ő amerikai édesem – mosolygott Corinne.

-          Az mindegy, úgy beszél, mintha főtt krumpli lenne a szájában. Nem bírom hallgatni sem. Anya is így fog beszélni?

-          Nem tudom, remélem azért nem – mosolygott tovább Corinne. – De szerintem, ha megittad a második pohár limonádédat ,akkor ideje lesz hazamenni, mert anyukád csak azért utazott ilyen sokat, hogy lásson téged!

-          Azt mondod?

-          Hát persze, és nagyon elszomorodik szerintem, ha Te kerülöd őt és inkább itt vagy nálam, abban a rövid időben is – bólintott komolyan Corinne.

-          Na jó, ha csak miattam jött, akkor hazamegyek és velük leszek – sóhajtott gyermeki gondterheltséggel Kevin.

-          Ez a beszéd, okos fiú – kacsintott rá Corinne.

-          Ha velük leszek anya nem lesz szomorú? – kérdezte Kevin.

-          Akkor nem, sőt nagyon fog neked örülni. Na hozom azt a limonádét, aztán sipirc haza! – vette el Kevin elől a kiürült poharat Corinne.