A háború nem verseny

Kevin a hatalmas bőr fényképalbummal az ölében üldögélt a könyvtárszoba kanapéján. Az utóbbi hetekben ez volt a kedvenc időtöltése. Drága bőrkötéses darab volt és nehéz is. Finom aranyfonállal fogták össze a drága nyomottmintás papírlapokat, amikre a fényképek voltak ragasztva. A bőrbe arany betűkkel nyomtatták az apja nevét: Forest de Noir. A nagypapa készítette az albumot, és válogatta bele a képeket még réges régen. Kevinnek nagyon tetszettek a fényképek. Mert látta benne az apukáját olyan kicsi fiúként is, mint amekkora ő volt.  A nagypapa sokat játszott olyat, hogy összehasonlította Kevin  képeit az apja képeivel.

-          Nézd, nézd! Ezen például teljesen olyan mint Forest – mutatott rá egy- egy képre Fabian.

-          Igen, valóban – nézett fel rá a kézimunkájából Corinne néni. – Fabian nyugodj már meg, tényleg a Te unokád!

-          Igen, hát persze – bólogatott Fabian. – Ugye, hogy hasonlít Forestre? – kérdezte ismét megerősítést várva.

-          Fabian! Annyira hasonlít Forestre, mint amennyire egy fiú hasonlíthat az apjára, nem lehet teljesen olyan, mint Forest, ezt ugye azért nem várod el Kevintől? – kérdezte érdeklődve Corinne, de közben megrovás is volt a hangjában.

-          Igen, hogyne, de ugye tényleg hasonlít?

-          Jaj Fabian, mondom, hogy hasonlít, bárki aki ránéz Kevinre azt mondja, hogy olyan mint Forest. Tudod miért?

-          Nem… nem miért? – kapott a szón azonnal Fabian.

-          Nem is a sötét haj, még csak nem is a jellegzetes kéztartás, vagy mondjuk egy anyajegy, vagy a testalkat. Hanem… a tekintete – mondta Corinne lassan, s erre Kevin is felkapta a fejét az album nézegetéséből és a nagynénjére nézett. Corinne néni melegen rámosolygott. – Igen, Kevin. Az apukádnak volt egy ilyen jellegzetes nézése. Abban a lágy tekintetben benne volt a gondolatok mélysége és egyben szabad szárnyalása. Megfejthetetlen nézése volt apádnak. Sosem lehetett tudni, hogy komolyan gondolja, vagy viccel, hogy bánatos, vagy vidám. De amit mondott azt mindig jól mondta. Apád tudott ilyen értelmesen nézni, ilyen kifürkészhetetlenül okosan. Nem volt zseni, de mintha többet tudott volna mégis mindannyiunknál. Forestben, én ezt a tekintetet szerettem a legjobban, szinte akkor is láttam, amikor a repülőben ülve elhúzott felettünk és kinézve leintegetett, még akkor is tudtam, hogy ő pontosan így néz.

-          Hűűű! – ámult el Kevin.

-          Bizony, apád… ő tudott nézni – nevetett fel csendesen Corinne nézni. – Na abba a nézésbe aztán szerelmesek lehettek a lányok, mert különleges volt.

-          Azta! – nyögte Kevin. – És én is így nézek? – vigyorgott Corinne nénire és Fabian nagypapára.

-          Na, te csak nézegesd azt az albumot! -  intette le Fabian Kevin élénkülő fantáziáját. Kevin lehajtotta a fejét és nézte, ahogy apja hullámos hajába belekap a szél, repülős sálját lengeti és ő olyan gondtalanul nevet bele a kamerába. A képen fiatal volt és elégedettnek tűnt.

-          Helyes pasas volt – jegyezte meg Kevin mintegy magának. – Én is ilyen leszek?

-          A nagypapád épp ugyanezt kérdezgeti – kuncogott Fabianra nézve Corinne. – Ti de Noir férfiak mindig egyre jár az agyatok is! – kacagott vidáman Corinne.

-          Kár, hogy nem ismerhettük meg egymást apuval. Azt hiszem jól meglettünk volna – jegyezte meg csalódottan Kevin.

-          Az bizony nagy kár – értett egyet Fabian.

-          Szeretem ezt a képet apáról – húzta ki azt a csoportképet, ami a fronton készült. Fabian a fronton készült képeket hátra rakta és ő odáig már sosem lapozta a fényképelbumot. Csak Kevin szerette nézegetni.

-          Én nem annyira, a háborúra emlékeztet – pislantott az unokája felé Fabian.

-          Pont azért. Apu a háborús hős. Olyan boldognak tűnik – simogatta meg a képet Kevin. – tetszik ez a laza guggolása. erős férfi volt?

-          Átlagos volt szerintem – legyintett Fabian.

-          De azért háborús hős?

-          A háborúban halt meg – biccentett precízen Fabian. – Az, hogy hős…volt-e?

-          Persze, hogy az! – csapott le Corinne néni. – Mindenki, aki meghal a háborúban, az háborús hős Kevin, nyugodj meg, hős volt az apád – nézett csúnyán Fabianra.

-          És… ekkor már… ismerte anyát? – kérdezte kíváncsian Kevin. A két felnőtt összenézett. Kevin egyikről a másikra kapta a tekintetét.

-          Igen, valószínűleg ekkor már ismerték egymást – adta meg a választ végül mosolyogva Corinne néni.

-          Talán, éppen ekkor is anyára gondolt – billentette félre a fejét Kevin.

-          tudod, mit erről inkább majd anyádat kérdezd – zárta le a témát Fabian határozottan.

-          Jó, de olyan akarok lenni mint apu!

-          Nem tanulsz meg repülőt vezetni! – jelentette ki acélkeményen Fabian.

-          Na de miért nem? – grimaszolt Kevin.

-          Mert nem és kész! – nyomatékosítta Fabian.

-          De ez nem igazság! – háborodott fel Kevin. – Apa is tudott repülőt vezetni, és én is akarok tanulni! Olyan akarok lenni mint apu!!!

-          Tudod, mit Kevin? – szólt közbe gyorsan Corinne, mielőtt a generációk végzetesen összecsapnak. – Mi lenne, ha te autót vezetni tanulnál meg? – mosolygott a gyerekre csábítóan Corinne. Kevin homlokráncolva nézett Corinne nénire, majd a nagyapja felé fordult.

-          Azt szabad? – kérdezte Kevin.

-          autót azt vezethetsz – legyintette Fabian.

-          Jó, akkor majd autóversenyző leszek! – lelkesedett fel Kevin.

-          Nem, azt nem!!! – kiáltott rá tiltakozóan Fabian.

-          Na jó előbb megtanulok vezetni, majd utána versenyzek, hú száguldhatnék mint a szél! Sokkal gyorsabb lehetnék! És mennyi helyre utazhatok – csapta össze a fényképalbumot Kevin és már szaladt is fel a lépcsőn.

-          Kitől örökölte ezt? – nézett utána fejrázva Fabian.

-          Szerinted?

-          Mh… az apja vére! – sóhajtotta Fabian.

-          Na ugye! Látod, nem kell itt külső hasonlóság – kuncogott Corinne. – Forest van ebben a gyerekben, de még milyen mélyen – mosolygott Corinne.

-          Igaz, szinte túl sokat is örökölt Forestből – nevetett fel a karfát csapkodva Fabian. A fia gyereke, kétségtelen. Fejét ingatva lépett a fényképalbumhoz és átlapozott a fronton készült képekre. Forest, amint a Royal Aircraft Factory S. E. 5a előtt guggol. Az új vadászgép előtt. mind a négyen azt vezették. De csak Beau tért haza.  Négy fiatal férfi, akik nap mint nap a halállal néztek szembe. Mégis talán éppen ezért, jobban tudták értékelni az életet. Forest is. Tényleg vidámnak tűnt, különös tekintettel és teljes vigyorral az arcán.