Az igazság apámról

Kevin ellépett az ablaktól. Itt még a panoráma is másabb. Fura, hogy nem látja a fenyveseket. A nap is máshogy süt, még az időjárás is másabb. Anya és Lily is itt él. De neki még idegen ez a hely. Lily az apjával elment hajókirándulásra, ami jó, mert legalább anyával kettesben lehet. Anya olyan ideges. A kezét tördelve igyekszik kitenni magát, hogy ő jól érezze magát az új kontinensen. Anya egy egész ruhaosztályért felügyel. A nappaliban ruhakatalógusok vannak, onnan, ahol anya dolgozik. Látszik, hogy élvezi az új életét itt. Ahol süppedős szőnyegen krémszín  körömcipőben lépdelhet. Csinos kosztümben. De a nagy fiával Shannon ismét annak a húsz éves varrónőnek érzi magát, mint otthon.

-          Hogy tetszik itt?

-          Szép.

-          Hogy megy a suli?

-          Jól.

-          És van lány, aki tetszik?

-          Anya!

-          Jól van na, csak hát… olyan ritkán látlak, szinte semmit nem tudok rólad… alig írsz…

-          Nem vagyok jó a levélírásban…

-          Mh… apád is mindig ezt mondta – harapott az ajkaira Shana.

-          Jézusom, csak ne kezdj el megint bőgni oké? – túrt a hajába türelmetlenül Kevin.

-          Nem sírok, csak… sok mindenben rá emlékeztetsz – törölte le gyorsan a szeme sarkába gyűlő könnycseppet Shana.

-          Hát a nagyapa biztos irigykedne, mert fele annyit sem emlékeztetem a fiára, mint szeretné. Bár kétségtelen néha úgy kezel, mintha én az ő fia lennék…

-          Ő nevelt fel…

-          nem feltétlen kellett volna így lennie.

-          Nem persze, de neked ez volt a legjobb.

-          Ő legalább ismerte apámat, Te meg alig

-          mióta lettél ilyen ellenséges?

-          anya, mennyit voltatok együtt? Amíg összehoztatok?

-          Miért vagy ennyire nyers?

-          Nem vagyok már kisbaba anya, felfogtam, hogy apám felcsinált, aztán otthagyott. Én meg ott maradtam a nyakadon. Naná, hogy lepasszoltál valahova, még jól is jött a nagyapa igaz?

-          Egyáltalán nem erről van szó. Ne gondolj így az apádra!

-          Akkor mégis hogy gondoljak rá?

-          Hidd el… annál azért több volt, mint hogy… mi ketten csak…

-          Igazán…? És mégis miből gondolod ezt anya?

-          Hát… az ilyesmit érzi az ember… gondolom…

-          Anya még abban sem vagy biztos, amit kimondassz – förmedt az anyjára Kevin és elfordulva ismét kinézett az ablakon. – Ne haragudj, nem úgy gondoltam…

-          Igazad van… kezdesz felnőni Kevin… nem nagyon mondhatok neked szépítő meséket, mint régen…

-          Nem is kell anya!

-          Én csak azt akartam, hogy jó emlékeid legyenek apádról! Hiszen nem is ismerted. Akárhogy is… mégiscsak… apa nélkül kellett felnőnöd. Sőt… miattam tulajdonképpen anya nélkül is… igazad van… szánalmas szülők voltunk mindketten.  Bár, apád ő talán tényleg jobb lett volna, mint én… én sajnálom – Shannon kapkodva vette elő a zsebkendőit és pityeregve ült a bőrkanapéra.

-          Fuh, hogy tudtam, hogy bőgni fogsz – sóhajtott Kevin.

-          Ne haragudj, pedig megfogadtam, hogy egy könnycseppet se…

-          Megtudtam pár dolgot. Megvigasztalna a tudat, hogy apa keresett téged, még a halála előtti napon is? Telefonon? – fordult meg Kevin és az anyjára nézett. Shannon hökkenten nézett a fiára. levegőt vett, hogy kérdezzen, de Kevin megelőzte. – Beszéltem Beauval.

-          Úristen! Úristen! – Shannon érezte, hogy elfutja a szemét a könny és újra erős zokogás rázta meg.

-          Igen… úgy tűnik, nem is volt ez olyan veszett ügy, de hát pech, végül… - Kevin sóhajtva keresett egy újságot a napilapok közül. Anyja újra sírógörcsben tört ki. Ezt ki kell várni. Ezen nincs mit csinálni.

-          Nem… nem is tudod, mit jelent ez nekem… Kevin…

-          Azért ne gondolj sokat mögé. Nem kell egyből arra is gondolnod, hogy halálosan szerelmes volt beléd…

-          morbid vagy…

-          csak reálisan próbálom értelmezni a születésemet és az életemet. Tulajdonképpen egy kis sunyi besurranó vagyok, jól belerondítottam a románcotokba – összegezte Kevin.

-          Ne mondj ilyet! – tiltakozott Shana.

-          Anya, már hány éve volt és még mindig siratod?

-          én szerelmes voltam bele Kevin!

-          Oké – tette fel a kezét Kevin védekezőn.

-          Én átéltem a veszteséget, amit a halála jelentett.

-          Én meg ebben a veszteségben élek – feleselt vissza Kevin. – Már fel sem tűnik, hogyha ez van. Hogy találkozunk, meglátsz, és vagy elsírod magad, vagy előbb utóbb elsírod magad.

-          Mert ritkán látlak!

-          Mert szerelmes vagy, a halott apámba!

-          Rá emlékeztetsz!

-          Iszonyúan fájhat ez neked!

-          Kevin ne csináld ezt!

-          Anya, majd szólj ha lenyugodtál és beszélhetünk – pattant fel Kevin és a szobájába vonult.

Shana csak sötétedés után kopogott be a fiához. Kevin az ágyon feküdt és egy labdát dobált a feje fölé. Shana behozta a tálcát és letette az asztalra Kevin ágya mellé.

-          Lenyugodtam.

-          Nagyszerű – felelte Kevin a labdát dobálva.

-          ha akarod beszélhetünk róla.

-          Apa meghalt.

-          Igen tudom.

-          És valószínűleg azért nem volt szerelmes beléd.

-          Igen, tudom.

-          Akkor tudsz valami kevésbé lányos történettel előállni? – nézett rá oldalt Kevin.

-          mit szeretnél hallani Kevin? – ült le a fia ágyára Shannon megadóan.

-          Szóval… nem védekeztetek?

-          Hát nem.

-          Mennyi időt voltatok együtt?

-          Két éjszaka.

-          Hol voltatok?

-          Egy hangárban.

-          Egy repülőgéphangárban fogantam? Milyen stílusos, illik apámhoz.

-          Hát… igen.

-          Más lányokkal is együtt volt akkoriban?

-          Nem.

-          Honnan tudod?

-          Ő maga mondta.

-          Honnan tudtad meg hogy terhes lettél?

-          Kimaradt a ciklusom.

-          S mire gondoltál?

-          Hogy megszívtam.

-          Utána már nem találkoztatok?

-          De egyszer. A születésed után. Keresztanyád szerint téged is látott.

-          El akartad neki mondani?

-          Csak ha végleg hazajön a frontról.

-          Miért csak akkor?

-          Mert ő maga mondta, nem akar semmit félbehagyva itthon hagyni. Se családot, se gyereket. Meg akartam várni, hogy végleg hazajöjjön. Akkor mondtam volna csak el neki.

-          Tényleg szeretted?

-          Igen.

-          Na de miért?

-          Nem tudom. Talán azért, mert olyan különc volt, mint én. A maga módján ő is különc volt. Magának való. Fel a repülőre és kész, elhúzom a csíkot. Na ő ilyen volt. Volt bátorsága lelépni. Nem érdekelte, hogy ki mit gondol. Egyszerűen csak azt csinálta amit szeretett, amit akart, amire vágyott.

-          Jó volt vele? Együtt lenni?

-          Nagyon. Alig voltunk együtt, de azt a kis időt nagyon élveztem. Nem számított senki és semmi. Nem érdekelt az égvilágon semmi. Boldog voltam vele. S szerintem ő is az volt. Az a néhány óra, kettesben… jól telt. tényleg nagyon-nagyon jól telt. Ha csak az a két nap is volt boldog az életünkben, megérte.

-          Aztán itthagyott a szarban.

-          Hát… végülis… igen.

-          Tudod mit anya. Azt hiszem egyetlen nagyon jó dolgot mégiscsak csinált.

-          na és mi az?

-          Hát, hogy aznap nem védekezett – nevetett az anyjára Kevin.

-          Egyetértek, ezt jól csinálta – borzolta meg Kevin haját Shannon

-          Szerinted azért keresett annyira mert fontos voltál neki?

-          Ki tudja már azt! Gyere együnk! – vette az ölébe a tálcát Shannon, s a fia felé tolta az egyik szendvicset.