Beszélgetés a frontról

Kevin  először találkozott a frontról hazatért katonával. Hatalmas szemekkel nézte a férfit, aki egy fagylaltoskelyhet tolt elé. Kevin csak némán nézte a férfit. EZ a férfi látta utoljára az apját az élők között. Ott szolgált vele a fronton.

-          Beszélni akartál velem Kevin de Noir, és most hallgatsz? – nézett rá a férfi komolyan.

-          Price, Kevin Price vagyok – köszörülgette a torkát Kevin.

-          Igen, hát persze – biccentett Beau. – Tehát, mit szeretnél tudni Kevin?

-          Nem is tudom. Annyi mindent. Mindent, amit csak lehet. Biztos nem érti, de nekem minden információt be kell gyűjtenem apámról. Mások szemével kell látnom őt, mert a saját tapasztalataimra nem hagyatkozhatom. Így csak úgy tudok képet alkotni róla, hogy mások élményeit gyűjtöm össze, ami vele kapcsolatos.

-          Jó elgondolás – értett egyet Beau.

-          Milyen volt?

-          Bonyolult – felelte Beau.

-          Mert?

-          Apád… nagyon összetett ember volt. Nem lehetett kiszámítani, nem lehetett kiismerni, mégis el tudta hitetni az emberrel, hogy ismerik, mert olyan végtelenül egyszerűnek tűnt. Közben meg…

-          Jó barátok voltak?

-          Egy darabig?

-          s aztán?

-          Aztán apád összejött anyáddal – felelte rá Beau futó kesernyés mosollyal.

-          ez miért baj? – kérdezte Kevin.

-          hát nem baj. A te szempontodból kifejezetten jó, hiszen ezért vagy te most itt – nevetett Beau. – De nekem ez egy nem várt fordulat volt. Mert nekem is tetszett a mamád.

-          Tényleg? – hűlt el Kevin.

-          Igen. s apád jól titkolta előttem, hogy neki is – nézett maga elé félszeg mosollyal Beau.

-          De hát ez magánügy volt nem? – ráncolta a homlokát Kevin.

-          Igen, persze. Csak hát, a jó barátok azért néha megbeszélik az ilyesmit és azt hittem, elmondaná nekem.

-          tehát ezért nem voltak jó barátok?

-          Részben igen. Részben az én butaságom miatt… mert megharagudtam rá. Pedig… nem kellett volna – rázta a fejét Beau.

-          Apum beszélt anyámról? – kérdezte Kevin érdeklődve.

-          Nem sokat – sóhajtotta Beau. – Többnyire én beszéltem anyádról, ő meg ráhelyeselt, vagy leállított, hogy ne beszéljek anyádról – nevetett fel óvatosan Beau. – De… aztán az utolsó itthonlétünk után, minden megváltozott. Apád szeretett volna beszélni anyáddal, csak a frontról nem tudta elérni.

-          Tényleg? – ámult el Kevin.

-          Igen – bólintott Beau. – Még az előtt a bizonyos nap előtt is kereste. Este, telefonon – sóhajtotta Beau.

-          Aznap… amikor meghalt… mi történt?

-          Háború volt Kevin. Ahol minden csak a szerencsén múlik. Apád jó pilóta volt, jó gép volt alatta. Jól repült mindig. Ügyesen repült tényleg. Nem az ő hibája volt. De ezek a dolgok ott fent az égben és a háborúban kiszámíthatatlanok. Nem lehet előre tervezni.

-          Jól harcolt?

-          Hát Kevin, tudod ott fent – nevetett Beau. – Jó pilótának kellett lenni, egyébként meg csak lőttünk össze vissza mint a vadbarmok. Nem sok logika volt akkoriban a háborúban, főleg a légicsatákban. Örültél, hogy tudtál lőni is, meg repülni is egyszerre. De egyébként szerintem ő nagyon jó volt. Ráadásul jó stratéga volt, ami a háborúban nagy előny. Logikával repült. Nem ész nélkül, mint néhányan. Persze nem véletlen, hogy sokáig is életben maradtunk, igen apád is. Abban az időben nagy dolog volt ,ha valaki egy hónapnál több ideig életben maradt repülősként.

-          S egyébként? a táborban? Barátként?

-          A legtöbb játékban elvert, főleg kártyában volt jó. Mert nem lehetett tudni, hogy mikor blöfföl – nosztalgiázott Beau. – Nem volt egy szószátyár típus. Általában én tartottam szóval, bár lehet én meg túl sokat beszéltem – fintorgott Beau. – Azt hiszem az idegeire mentem néha – nevetett fel beismerően Beau. – Kicsit magának valónak tűnt, mármint a legtöbb repülős azért szeret egy kicsit elmélyedni magában, mint egyedül a gépben. Egy kicsit befelé fordulni és gondolkodni. Forest ezen túl is szeretett félrevonulni.  Sokat „levegőzött”.  Anyáddal is így volt, elmentek együtt „levegőzni” – Kevin felnevetett Beau zavart megjegyzésén. – Apád angolosan távozott és kész. Nem zavartatta magát soha sehol. Ha ő megunt valamit, akkor lelépett és kész.

-          Anyámat is megunta?

-          Nem hiszem. Még ideje sem jutott rá – nyugtatta le Beau.

-          Miért nem vette el anyumat a háború után? – kíváncsiskodott Kevin.

-          Nem… - rázta a fejét Beau. – Ez nem így megy Kevin. Én nem érdekeltem anyádat. Ráadásul… túl sok fájó emlék lett volna.

-          Köztük én is?

-          Köztük igen, talán te is. Mint Forest fia. Nem lett volna egy hosszú életű házasság – bólintott rá Beau.

-          Már nem is gondol rá?

-          Nagyon ritkán. De ugyanannyit apádra is. A kettő elválaszthatatlan, a háborútól is. minden együtt jön olyankor. De az életet tovább kell élni. Apád is ezt mondaná. Szívjunk egy kis friss levegőt aztán induljunk tovább…