A hátország

Az ágyban iszonyatos volt a forróság. Shana felkönyökölt és próbált a légzésére figyelni. Csak a falusi bába ült vele az ágynál, ráérősen bóbiskolt a hintaszékben. Holly  dúdolászva készítette elő a bölcsőt, és a fürdetőkellékeket. Az éjjeliszekrényen ott volt a könyveknek döntve a repülősökről készült kép. Shana oldalt nézett a fiatal srácokra, a s a guggoló két alakra. Forest teli szájjal vigyorgott, miközben az ő testét végigszaggatta a fájdalom. Shana nyöszörögve próbált nem felordítani a fájdalomtól.

-          A franc de fáj! – sziszegte Shana hátrahanyatlott s pihegett.

-          Hamarosan a karodban tartod a kisbabádat – törölte át Shana verejtékes homlokát Holly.

-          Forest meg csak vigyorog, nézd meg. Soha semmire sincs gondja! – nézett a fiú képére Shana.

-          A fronton van, talán van sejtése róla, hogy mi is a gond – mondta Holly.

-          Csak visszajöjjön – sóhajtotta Shana.

-          Végre elmondhatnád neki – tette hozzá Holly.

-          Majd meglátom, hogy milyen lesz a találkozásunk – készült a közelgő újabb fájásra Shana. Holly felébresztette a bábát. Shana  ölét meleg folyadék öntötte el. Holly felhasította rajta a hálóruhát. Shana nyöszörögve küszködött. Zihált, pihegett.  Mintha sosem akarna véget érni a szenvedése. Shana erőtlenül dőlt hátra, s hunyta be a szemét. A sarokban halk csobogás hallatszott. Erőtlen kis nyöszörgés hallatszott. Aztán éles sírás. Holly dudorászva mosdatta a kisfiút a bába segítségével.

-          Az anyukája nevét fogja kapni. Igaz kicsi Kevin? – mosolygott Holly, ahogy bebugyolálva a babát Shana karjaiba tette. Shana bágyadtan simogatta meg a kis csomagot.

-          Kevin Price, jó név lesz a fiamnak – mosolygott halkan Shana.

-          Lehetne Kevin de Noir is – jegyezte meg Holly a kisbabát kukucskálva.

-          Most fáradt vagyok ahhoz, hogy ezt megvitassam veled – csukódott le Shana szeme, s szinte abban a pillanatban elnyomta az álom.

Forest megállt a pékségnél, hogy vásároljon néhány angol fánkot. Újra Angliában. Forest élvezte a kissé hűvöskés időt, a szemetelő esőcseppecskéket, amik néha-néha homlokon találták. A szemével itta a város képét, az utca forgatagát. Elrévedéséből egy ismerős alak ragadta ki. A lány. Shannon Price. Forest otthagyta a pékségben a rendelését, s a lány után futott.

-          Shannon! Shannon, várj már! – kiáltotta a lány után. Beérte és megelőzve megállította a lányt. – De jó látni téged! – tartotta a karjánál fogva a lányt, nehogy elszaladjon előle.

-          Forest! – ámult el Shana és összezavarodottan csak nézte a fiút. – Hazajöttetek? Az újság szerint csak a jövőhéten érkeztek!

-          Repülővel jöttünk át – rántotta meg a vállát Forest. – Hamarabb ideértünk.

-          Ó nem tudtam. Én… ezer éve nem találkoztam senkivel – nézett zavartan Shana. – Már Beau sem ír.

-          Ó, értem… - harapott a szája szélére Forest. – sajnálom.

-          Jól nézel ki – mondta Shana szárazon.

-          Egyben vagyok – biccentett Forest, s tekintetével végigmérte a lányt. – te is… jól nézel ki – Ballonkabát volt a lányon.

-          Mi hír?

-          Akartam írni neked – bökte ki Forest.

-          Ó, hát… nem kaptam meg. Új címem lett, kétszer is az elmúlt időszakban – habozott Shana.

-          Nem, végülis nem adtam fel postára, úgyhogy mindegy is – vakarta a tarkóját zavartan Forest. Megnyugodva látta, hogy Shana ugyanolyan mint volt. Nincs gyereke, nem hízott meg. Olyan mint volt. Ha felhozná a témát, olyan hülyén venné ki magát.

-          Képzeld, Dave-nek fia született. Tudtad? – próbálkozott végülis Forest szóba hozni a témát, bár nem hitte, hogy Shana erre azzal válaszolna, hogy képzeld nekem is.

-          Ó, nem… Nem igazán volt időm semmire – felelte Shana. fel kellene vetnie, hogy  hát Forest képzeld neked is? De hát hogy! Nem mondhatja neki a nyílt utcán! Egyáltalán… Forest úgy viselkedik vele mint egy jó ismerőssel.  Írni akart neki levelet? De hát lehet  csak mondja. Hiszen nem írt sosem, egy sort sem kapott tőle. Végül egyáltalán nem kapott híreket a frontról. Beau sem írt. Mintha eltűnt, vagy megharagudott volna. Shana sietve igazította meg a kosarat a karján, csak tejért ugrott el. – hát nekem most mennem kell, én sietek egy kicsit – nyögte Shana.

-          Ó persze… igen én is sietek, hazafelé tartok – lépett el tőle Forest, elengedve Shana karját.

-          Jó volt találkozni! Majd beszélünk még – bizonytalanodott le Shana. Nem most nem alkalmas az idő beszélni semmi esetre sem. Keríthetnek ennél jobb időpontot is.

-          Igen, én is örülök, hogy láttalak – biccentett Forest, s ez igaz is volt. Megnyugodhatott Shana kiegyensúlyozott volt. Nyugodt. Nem volt szemrehányó, nem tolt gyereket maga előtt. Normálisnak nézett ki. Mintha egy kő súlyától szabadult volna meg. De mégis akkor mi ez a különös érzés. Lehet, hogy mégis érez valamit Shana iránt? Forest elgondolkodva fordult be a sarkon, s majdnem fellökött egy babakocsit.

-          Bocsánat! Egyben van minden? – tartotta meg a kocsit és nézett aggódón a nőre aki tolta. – nem figyeltem… elbambultam, bocsánat… hé holly! – ámult el Forest, s lenézett a babakocsiban rúgkapáló fehérbe öltözött apró kis babára.

-          Forest! Te itt! – tolta Forest lábának a babakocsit tuszakolóan Holly.

-          aham… csak fánkot ennék már. De újra keresnem kell egy pékséget.

-          Itt két saroknyira van.

-          Kösz. A tiéd? – mutatott le az izgő-mozgó ruganyosan járó babalábakra és kezekre. Koordinálatlan mozgással ficánkolt a csecsemő. Még egészen kicsinek tűnt, nemrég születhetett.

-          Nem… csak én sétáltatom – rázta a fejét Holly. – Kisfiú – nézett le Kevinre mosolyogva Holly.

-          Aham, jó erőben van – figyelte Forest, ahogy a baba ficánkolásától ruggódzik az egész babakocsi.

-          Találkoztál Shanával? – kérdezte vádlón Holly.

-          Jah az előbb botlottam bele éppen – nyögte Forest.

-          Mondott valamit?

-          Nem igazán… - ráncolta a homlokát Forest.

-          Nem? – kérdezte vádlón Holly.

-          Kellett volna mondania valamit? – vakarta a fültövét Forest.

-          Jó lett volna – morogta Holly, s Forest felé igazítva a babakocsit mondta: - Tartsd egy kicsit – s meg sem várva, hogy a fiú megfogja a táskájában kezdett kotorászni. Forest  a lábát a guruló kerekek útjába tette, s gyorsan elkapta a babakocsi rúdját, mielőtt az megindul lejtőn lefelé.  Finoman megringatta a babakocsit. A belsejéből rúgkapálás volt rá a válasz. Forest nézte a kisfiú nagy kék szemeit, ahogy bámulnak rá, miközben a kis lurkó megpróbálta kézzel leszedni a lábáról a zoknit. Forest rávigyorgott. A baba meg visszanevetett.

-          Ez a bérház telefonszáma, ahol lakik. Hívd fel! – nyomatékosította Holly. – Ha nem teszed megöllek! Beszélnetek kell!

-          Oké, jól van – tárta szét a karját Forest. – Mióta lettél ilyen követelődző és erőszakos te Holly!

-          Hívd fel! – vette át a babakocsit Holly, s azzal tovább tolta a kicsit.

-          Jesszus, de furák lettek itthon a nők! – nézett utána Forest.

Forest este a bárszekrényre tette a kristálypoharat. Ha Patrick nem a lábsérülését kúrálná, most itt lenne és kérhetne tőle egy szál cigarettát.  Helyette csak az apja vallató tekintetét kapta itthon. A zsebében ott volt a Hollytól kapott cetli. Forest idegesen forgatta az ujjai közt a papírdarabot. Már egészen puha volt, a sok fogdosástól. A szélei kezdtek betöredezni.

-          Használhatom a telefont? – kérdezte végül ingerülten Forest.

-          Mióta kérsz te itt engedélyt a várban, hogy ide-oda lófrálj? – kérdezte Fabian, s követte fia ideges járkálását az előtérben. A lépcső melletti asztalkán volt a telefonkészülék. Forest felemelte.

-          Telefonközpont, mit kapcsolhatok?

-          Kérem kapcsolja a… - Forest idegesen halászta elő a telefonszámot a zsebéből, s bemondta a központosnak. A kagylót a fülénél tartva kezdett le-fel járkálni. Hosszú volt a csend. Csak a furcsa kapcsolási zajok hallatszottak. Forest feszülten lépett ide-oda az asztalka mellett.

-          Itt a központ, visszajött a hívás. Próbáljam újra?

-          Igen kérem – felelte Forest idegesen.  De jól jönne egy cigi, vagy egy kis whisky is. Mindjárt… csak vegyék már fel azt az átkozott telefont. Forest járkált le-fel…

-          Itt a központ.

-          Majd visszahívom később – tette le a kagylót Forest. Forest letette a készüléket és csak nézte  maga előtt az asztalkán. – A picsába! – szitkozódott Forest, s visszament a bárszekrényhez. Tudta, hogy apja minden mozdulatát lesi. S ettől csak még idegesebb lett. Forest dühösen töltött magának egy jó adag whiskyt.

-          Kit hívtál? – kérdezte az apja.

-          Hümm… - Forest tudta, hogy nem fogja megúszni.

-          Egy lányt?

-          Igen, egy lányt – rázta a fejét Forest, ahogy a whiskyt tartotta a kezében. – Most boldog vagy?

-          Nem tudom, lehetek az? – kérdezett vissza Fabian.

-          Az egyetlen értelmes dolog ebben a várban, hogy van telefonvonalad – jegyezte meg Forest.

-          Csak a hírolvasás miatt. Így tudom meg a leggyorsabban, hogy mi történt a fronton. Veled – magyarázta Fabian. Nézte, ahogy a fia remegő kézzel kortyolt a whiskyből. Forest zaklatott volt, feszült, ingerlékeny, ideges. Nyugtalan. Nem értette, hogy mi baja a fiának. – miért vagy ideges?

-          Nem vagyok ideges – sziszegte Forest.

-          Lilly-anne?

-          apa, Lilly-Anne már egy éve nem téma! – csattant Forest.

-          Jól van, akkor ki ez a titokzatos lány, akit esténként hivogatsz itthonról, aki nem veszi fel, és aki miatt ennyire ki vagy fordulva magadból? – kérdezte Fabian.

-          Képzelődsz apa. Több tucat bomba robban fel körülöttem, egyszer egyenesen a sátramat találta el egy bomba, éjszaka felriadok álmomból, mert mindenütt vért és pusztítást látok, tüzet és füstöt, és bombák csapódására riadok. Csodálod, hogy kivannak az idegeim? – kérdezte Forest. – Megyek lefekszem aludni! – csapta le a kristálypoharat a szekrénykére Forest, s nagy léptekkel távozott. Fabian lassan felemelkedett a karosszékből. Szemével követte a fiát a lépcsőn felfelé, az emeleti fordulóban, hallotta, hogy bevágódik mögötte az ajtó. Fabian odasétált a telefonhoz, s felemelte a kagylót.

-          Központ? Kapcsolná nekem az előbbi számot? – kérdezte Fabian.

-          Természetesen – a surrogó hang után éles kattanás következett. – Halló! Halló!

-          Itt Fabian de Noir beszél.

-          Valami francia hívás! – kiáltották fel a visszhangos lépcsőházban. Fabian hallgatta a zajokat. Nekünk nem, nekünk sem. Nektek? Nektek? -  A kiabálásra sivalkodó csecsemőhang sírt fel panaszosan. – Mi? Nem! Holly, megmondtam, hogy költözzünk el innen! Annyira zajos ez a lépcsőház! – hallatszott egy dühös kiáltás. – kit keres?

-          Egy lányt… - prüszkölte Fabian. Tudva, hogy a kijelentése maga is nevetséges.

-          Uram, van itt sok lány. Mit gondol francia bordélyt hívott? Akkor rossz számot kapcsoltak! – s azzal letette.

-          Itt a központ.

-          Igen, nos lediktálná ezt a számot, hogy valóban jót diktáltam-e be? – kérdezte Fabian, s papírt és tollat vett elő a telefon alatti fiókból. a telefonközpontos készségesen elismételte a számot.

-          Igen, köszönöm, lehet csak rossz számot adtak meg. Köszönöm kisasszony, jó éjszakát! – köszönt el Fabian, s a kezében tartott papírlapra nézett. Letette a kagylót. – most megvagy! – suttogta Fabian, s a fia szobája felé nézett az emeletre.