A potenciális társ

 Kim

Alex becsapja maga mögött az ajtót, ahogy kimegy. Hanyatt dőlök a szőnyegen. A fenébe! Megint veszekedtünk. Pedig nem akartam. Nem akarok vele folyton vitázni. 

Tölteni kellene még egy pohárral. Inni kellene. De… az nem lenne megoldás. Igaza van Alexnek, beszélnünk kell. Döntést kell hoznunk. Amit megfogalmazott… sokáig értelmezem. Logikusnak tűnik. Alexes.  A szabadság a döntés pillanatáig tart. A tervezéstől a döntésig.  Alex hibátlan levezetése. Csak addig leszünk szabadok, amíg nem döntünk. Utána végig kell vinnünk. Utána azzal már munka van.

Devon után viseltük a következményeket, a szüleink haragját. Axel után egy életre viseljük és hordjuk a terheket. Fel kell nevelni a fiunkat. A költözés is egy életre szól majd. Bármit is döntünk az már feladat lesz. Nem szabadság, hanem a döntéssel járó munka.

A szabadság abban áll, hogy döntésképesek vagyunk. Dönthetünk. Hogy maradunk. Vagy megyünk.

Utána kellene mennem. Felnyalábolom magam a földről és a két poharat, meg az üveget magammal viszem. Egy könnyű  kötött takarót dobok magamra. Alex a tóparton ül. A tavat nézi a csendes éjszakában. Ahogy nézem az alakját pontosan tudom, hogy a rengeteg pasi, srác és férfi közül… miért Alex lett a férjem. Miért döntöttem úgy, hogy őt akarom. Alexet egészen. A gyerekkel, a házassággal együtt. 

Mert a tengernyi pasas közül, akikkel összeakadtam viharos éveim alatt, Alex, a csendes, visszahúzódó, nyugodt Alex rendelkezett a felelősségvállalás képességével. Amitől iszonyatosan férfi volt. Az én szememben az volt. 

Alex minden balhénkat elvitte. Mindig. Felettem állt. Alexnek mindig helye volt az életemben. Intelligens srác.  Elhivatott volt az építészet iránt, kitartó volt mindenben. Amikor a terhesség témában is kész volt felelősséget vállalni, tudtam, hogy ő az igazi. Ő. Alex a kiváló jellemvonásaival a nekem rendelt férfi az életben. Hát ezért tartottam őt a potenciális társnak az életben. Mert Alex ennyire tökös tudott lenni. Ennyire férfi tudott lenni. Mint most is.

Alex volt a stabilitásom. Mindig. Bíztam benne. Devon pedig a végső válasz volt. Szenvedély. Működött. Ott a tengerparton az az elemi erejű szenvedély… meggyőzött arról, hogy mi ketten igenis passzolunk egymáshoz.

Leülök mellé a fűbe. Alex szótlanul veszi át a poharat, amit neki tartok. Hallgatjuk az éjszaka hangjait és borozunk egymás mellett. Sokáig csak csendben iszogatunk. Alex-el ezek a néma pillanatok éppen olyan tökéletesek, mint amikor egymás mellett rajzoltunk szó nélkül a szobámban. Sőt igazán ezek a pillanatok voltak azok, amikre azt mondtam, kell nekem Alex, hiányoznának nélküle ezek a háborítatlan, nyugodt elmélyülések

• Igazad van Alex - töröm meg a csendet.

• Bocs, a kifakadásomért - húzza meg a poharából a bort Alex.

• Jogos volt - túrok a hajamba és a felhúzott térdemen egyensúlyozom a talpas poharat.

• Hársfa - mondja Alex.

• Hümm? Ez mi? - kérdezem.

• A kastély neve. Lefordítottam. Hársfa-kastély a neve - magyarázza. Fürkészve nézem Alex profilját. Rákeresett, utánaolvasott. Vette a fáradtságot és foglalkozott a dologgal. A tetterős Alex.

• Szép név - emelem a számhoz a borospoharat.

• Illene hozzánk - néz rám oldalt Alex. - Élet a Hársfa-kastélyban.

• Romantikusan hangzik - jegyzem meg szárazon.

• Jah, és nézd  - Alex  feléleszti, és felém fordítja a telefonját. Eróziós kapu a tengerben, sziklacsoport.

• Ez … nem Devon, de nagyon hasonlít - veszem ki a telefont a kezéből.

• Étretat sziklái. Valóban… majdnem Devon. Ugyanaz az eróziós kapu, kicsit élesebb, tű sziklának is nevezik. Másfél mérföldre van a kastélytól.

• Tényleg?

• Igen. Étretat a legközelebbi település, alig ezer fő lakja. A kastély maga egy kis erdő közepén van. Két mérföld távolság a tenger is. Mint nálatok, a fenyveseknél.

• Mit akarsz mondani ezzel Alex?

• Nos úgy tűnik, ez a hely… egyszerre Devon és egyszerre a fenyvesek. Ugyanúgy egy erdő közepén laknál, mint a szülői házban. És közel a tenger, a devoni kapuzattal, amit ott festettél, amíg vártad, hogy végezzek a SUP-on, ami annyira tetszett, hogy mégiscsak ezt a partszakaszt választottad.

• Vagyis?

• Azt hiszem értem, miért vonzott első pillanattól téged ez a hely Kim. Ösztönösen. Mert… itt ötvözhetnéd azt, amit annyira szerettél otthon a szülői házban és Devonban.

• Őrültség lenne egy ultramodern házat feladni, egy lerobbant 18. századi kastélyért cserébe - iszogatom a boromat.

• Az, őrültség… - bólogat Alex, nagyot kortyol a poharából, majd felém fordul. - De éppen ezért te, imádnád! - Alex újra tölt magának, s felszívja magát levegővel. - Szóval, megvesszük! - koccintja a poharát az enyémhez.

• Nem! - rázom a fejem. - Alex, most már nem vagy elég józan egy ilyen döntéshez - vetem ellen, ahogy nézem az éjszakai fényben borozó Alexet.

• Rendben, ha holnap reggel józanon is jó ötletnek találom, akkor felhívod Livet, hogy döntöttünk és mehetünk kastélyt nézni - biccent rá Alex.

• Oké, de… ez… tényleg… őrültség… te magad vagy őrült - ingatom a fejem.

• Áh, nem Kim. Kettőnk közül csak te vagy az őrült, én csak őrülten szerelmes - vigyorog rám. Annyira helyes, annyira imádom, és az enyém. Rányomom a számat a szájára.

• Kiszámoltam tíz óra vezetés és másfél óra komp Kendaltól a kastély - Alex pedáns körültekintése. Mindenre gondol. Mindent megtervez.  Lehengerően Alexes hozzáállás. -  Előre figyelmeztetlek én tutira nem sűrűn fogom ezt a távot megtenni.

• Nem számít Alex.

• Ha a világ végére költözünk neked is tudnod kell vezetni.

• Nem téma Alex.

• Jó, nagyjából felsoroltam mindent, amit mondani akartam - bólint zárásként Alex. 

• Klassz! -  Rámosolygok és az utolsó cseppet is kitöltöm a borosüvegből. - Elfogyott a bor…

• … és esik az eső - tartja előre a tenyerét Alex. - Annyira tipikus! - rázza a fejét és tovább kortyolja a bort. Fel sem állunk. Meg sem rezzenünk. Hadd essen! Itt a tóvidéken ez a megszokott. Halk esőcseppek nesze közben megírom az üzenetet Livnek:  “A Hársfa-kastélyt néznénk meg!”

• Franciaországban is ennyit esik az eső? - fordítom szembe az arcom az éggel. Egészen pici cseppek, elszórtan.

• Ennyit biztosan nem, mint itt a tóvidéken - nézi maga előtt a tavat Alex.

• Akkor legalább az időjárás kedvezőbb lesz - kiittunk ketten egy üveg bort, gyorsan. Talán én kicsit többet, mint Alex. A tóparti beszélgetéseink a legjobbak. Alex-el mindig jó vízparton ülni és borozni. Vízpart, Alex, bor.  Talán csak ennyi kell a boldogságomhoz.

A döntés szabadsága

 Alex

Manchesterben minden a helyére került. Talán csak ennyi kellene mindig. Egy nap, amikor Kim és én tényleg csak egymással tudunk lenni. El bírnám viselni, hogy minden hetünk ilyen legyen. Hogy Axel egy kicsit leszakadjon rólunk. Úgy váltunk el Kim unokatestvérétől, hogy adjon nekünk három nap gondolkodási időt. 

Kivettem ezt a hetet, szabadságon vagyok. Egy ilyen döntést nem lehet két piros lámpa közt meghozni, miközben ételhordókat cipelek egyik helyről a másikra. Nem egyedül akarom meghozni a döntésemet. Tehát Kim gondolatait is a helyes irányba kell tereljem. 

Csak annyit írtam rá, hogy altatás után várom. Ez talán elég motiváló lesz Kimnek, mert szexre fog gondolni. Két talpas poharat és egy üveg bort készítek ki a konyhapultra. Tudatos választás volt. 

Egy Champagne-i blanc de noirs, tiszta vörös szőlőből készült bor. Az esküvőnk utáni napon vettük, Párizsban. Eredetileg a házassági évfordulónkon akartam felbontani, csak aznap Kim már kiütötte magát.

• Helo! - leheli a fülembe Kim és hátulról átölel. Mezítláb jött, ezért nem hallottam. Olyan mint egy macska.  Frissen fésülten suhog a haja. Készült, és én most el fogom rontani a kedvét.

• Beszélnünk kell Kim!

• Ó ne! - nyafogja és a pólóm alá nyúl, lejjebb tolja a nadrágom.

• Fel fog melegedni a bor - fogom le vékony hűvös ujjait, s felé fordulok.

• Leszarom a bort - leguggol. Bakker! Nem sokat hezitál én meg kellően kiéhezetten reagálok rá, nem én, csak a testem.  Igaza volt apámnak, két külön testrészem van,  a farkam ritkán akarja azt, amit én fejben szeretnék.   Kim a szájával kényeztet, tutira sok mindenkivel próbálta, mert pornókban sem csinálják jobban.  A konyhapultba kapaszkodom. 

• A francba Kim! - a hajába túrok és  Kim odaadóan készül, hogy  elvigyen a csúcsig. Én állítom le és csak a bugyiját rántom le róla, fekete csipkebugyi volt rajta. - Te bugyit is cseréltél? - zihálom és felületet keresek, aminek neki dönthetem, belé csapódok és Kim sikolyai betöltik a konyhánkat és a nappalit is.  Kényelmesebb pozíció felé araszolva rogyok le Kimmel a nappali szőnyegére. Kim vörös haja a szürke szőnyegünkön olyan, mint a tűz lángjai. Túl gyors az egész.  Kim artikulálatlan hangokkal élvez el és én is sietve rántom ki magam belőle. Ráfolyik a magvam az ornamentikus tetoválására a hasán. Kim szétkenegeti és nevet.

• Mindig kell egy kis hidratálás!

• Annyira Te vagy - nevetek rá,  és mellé fekszem a szőnyegre. Lihegek, kifulladtam, kimelegedtem és pillanatnyilag azt is elfelejtettem, hogy mit akarok. A hajamba túrok és csak nézem a spotberakásos álmennyezetünket. Le sem öltöztünk. Kimen egy feliratos sötét póló van, Henry Wadsworth Longfellow versrészlettel “ Art is long and Time is fleeting…” az élet zsoltárából.  Ez annyira Kim. Életművész. Kim igazán tudta mindig is élvezni az életet. Ehhez értett a legjobban. Gondtalanul csak élni a világba. Mások gondolkodnak helyette. Ő ennél lazább, spontánabb. Kimesebb. Kimben ezt lehetett legjobban szeretni, ezt a furcsa őrült tempóját, gondolatvilágát. Kim életfilozófiáját.  Csak élj, csak csináld és minden másra tegyél magasról. Kimnél nem volt rossz vonal, nem stresszelt rá egy persepktívára sem semmire. Kim így festett. Imádtam a Kim féle művészetet. Ezért hiányzik baromira, hogy Kim fessen, alkosson. Imádtam, ha Kim festett. Nem is. Kimet imádtam, ha festett.

• Mi vagyok?

• Hát Kim! Annyira Kim vagy - hintek csókot az ajkára. - Nem ezt terveztem!

• Ez tutira legalább olyan jó volt, mint a terved. Sőt jobb volt, ebben biztos vagyok - gömbölyödik hozzám elégedetten.

• A költözésről, beszélnünk kellene - nézek rá oldalt. Kim hasra fordul, most kábé minden nedvet beletöröl Longfellow versébe.

• Nekem az a kastély kell! - jelenti ki magabiztosan Kim.

• Kim! - a hajamba túrok és  idegesen fellököm magam a szőnyegről.

• Most mi van? Francia, kastély, számtalan lehetőség van egy kastélyban… - szól utánam Kim,  Kibontom a bort és töltök mindkettőnknek, leteszem a poharakat a padlóra magunk elé. Magammal hoztam a telefonomat és kattintgatok a linkekre, amiket Liv küldött át.

• Kim, ez a kastély eleve… drága. Nem csak az épületet vesszük meg, hanem a hozzá tartozó birtokot is.

• Termelhetnénk saját bort - emeli meg a poharát Kim és úgy iszik, mintha vizet inna.

• Normandia nem igazán a bortermeléséről híres.

• Hanem miről? A partraszállásról? - fintorog Kim.

• Inkább.

• Helyi bort akkor is termelhetünk. Franciaország olyan mint Alaszka, leásol és aranyat találsz. Ültetsz egy szőlőtövet és bor terem - legyint lustán Kim. Annyira ilyen. Folyton. Kimes. Komolytalan. Szétszórt, csapodár. Nagyot sóhajtok.

• Felelőtlenség!

• Szerintem meg izgalmas! Valami, amit mi ketten közösen csinálhatunk. Olyan mint Axel. Te és én szépen felépítjük együtt. Nem beköltözünk egy kész ingatlanba, amit apád előtervezett, kiásták a gödröt, extramodern kütyüket szereltek bele, minden beszél hozzád, irányítja az életed, tele vagyunk intelligens programozott dolgokkal. Alex… még a szappantartónkat sem mi választottuk. Ez abszurd! Az egész ház egy steril dizájner munka. Belsőépítészetileg, lakberendezőileg megtervezve. Minden tökéletes igen. Minden hibátlan. Minden “álomotthon”. De Alex ebben a házban egyetlen négyzetcentiméter sem a miénk. Csak egy címlapra fotózott gránitfos. Jobban ismerik szerkezetileg és belső világában a magazinlapozók mint mi. De a kastély…  Annak az épületnek történelme van. Múltja. Mindent mi varázsolhatnánk újjá, úgy, ahogy mi akarjuk! Még talán kincseket is találnánk, milyen izgalmas lenne! Tölts még! - tolja elém a poharát Kim. Gyorsan iszik. Le fog részegedni, mielőtt értelmes döntést hoznánk.  Nem tetszik. De töltök neki.

• Olyan vagy mint egy gyerek - morgom neki. Kim az ajkáról nyalogatja a bort, kortyol és kortyol.

• Miért? Mert spontán vagyok? Mert tudok lelkesedni dolgokért? Látszólag értelmetlen dolgokért?  Mert vannak tiszta válaszaim? Nem gondolok mögé semmit. Kérdés, válasz. Nekem tetszik az a kastély Alex. Vonz. Nem tudom miért. Szerelem első látásra. Mint te meg én! - mutat kettőnkre Kim.

• Ez nem ésszerű Kim! Rengeteg pénzt el fogunk veszíteni a vásárlással, félek, hogy be fogunk csődölni, belebukunk az egészbe és totál elvágtuk magunkat itthonról.

• Folyton félsz Alex! Mindentől!

• Igen, félek, mert az én felelősségem Kim! Minden az én felelősségem! Axel is az én felelősségem! Valahol az Kim! Te is tudod! Én mondtam, hogy miért ne? Én bólintottam rá! Én mondtam, hogy házasodjunk meg! És történetesen mi ketten sem voltunk szerelem első látásra, csak hogy tisztázzuk. Neked a fél megyén át kellett menned, hogy egyáltalán lefeküdj velem!

• Én legalább eleget tapasztaltam a világból, hogy tudjam mi tetszik és mi nem - Kim újra tölt magának.

• Kim! Most tényleg komolyan próbálj még egy kicsit józan maradni! Hadd mondjam ezt el. Nagyon sokat gondolkodtam.

• Ez nálad folyton a hiba, hogy túlgondolod a dolgokat.

• Figyelsz rám? Devon egy döntés volt. 

• Aha.

• Axel is egy döntés volt.

• ühüm.

• Ha egy francia kastélyba költözünk az is egy döntés.

• Igen, na és?

• Na akkor most gondold ezt végig. 

• Mit?

• Devon egyenlő a szabadság? Axel egyenlő a szabadság? A francia kastély egyenlő a szabadság?

• Mit akarsz ebből kihozni Alex?

• Azt… hogy nem. Devon következménye a terhességed volt. Axel vállalása a házasságunk és a jelen életünk, ha Franciaországba költözünk, akkor mindent elvágtunk utálni fog minket az egész család és magunkra maradunk egy omladozó kastélyban. Kurvára nem lesz az szabadság Kim! - fakadok ki.

• Kurvára kezdesz felhúzni Alex - löki fel magát Kim.

• Az igazsággal, amit az arcodba vágok?

• Nem! Hanem azzal, hogy te folyton a saját komfortodat nézed. Folyton azon vagy hogy maradjunk.

• Totál nem volt a komfortzónámban veled füvezni és gyereket csinálni, ahogy az sem, hogy érettségi előtt megházasodjak és egy gyereket neveljek semmi pénz nélkül baszki! 

• Faszom ki van veled Alex! - támad nekem Kim. - Mert nekem olyan könnyű igaz? Szétcsesztem a testem, az életem, a jövőm! Totál nem kúrhatok félre, mert megházasodtam - emeli meg a kezét és a karikagyűrűjét mutatja felém.

• Menj! Csináld! Ki tart vissza? Semmit nem csinálsz! Egész nap az önsajnálatodban fetrengsz! Ez lesz Franciaországban is? Kim főzni sem tudsz, ott meg kábé a világ végén leszünk a semmi közepén. Nem egy leszaladok egy kis tejért téma!  Kim képtelen vagy kezelni a hétköznapokat!  Minden az én terhem lesz! Minden! Amit el akartam mondani Kim az, hogy a szabadság a döntés! És nem több! Szabadon dönthettünk! Devonról, Axelről, költözésről! Minden más már következmény, aminek a terheit viselnünk kell. Csak a döntés pillanatában leszünk szabadok! Ezen jó, ha elgondolkodsz!

A zene hullámain

 Kim

Mázsákat rázok le magamról, rabláncokat, terheket. Mindent. Szó szerint érzem, ahogy legörögnek rólam az elmúlt hetek és hónapok felgyülemlett feszültségei. Végre ezen az estén nem az én terhem Axel. Nem kell aggódnom, hogy mi van vele. Alexnél van a telefon, ha bármi lenne a gyerekkel. Ez az este csak a miénk.

Őrült jó zene van ebben a klubban, iszonyatosan jó hangulat, csak élvezem a zenét és hogy táncolhatok rá, szabadon. Újra a szabadság élménye. Belecsobbanok a zene hullámainak óceánjába. Suhog a hajam körülöttem. Csupa, lüktetés, mozgás, lendület vagyok, kezek és lábak. Teljesen átadom magam a zenének.

Nem tudom felmérni az időt, rutinos eseménysor az életemben, én mindig így buliztam. Nem barátnőkkel mentem bulizni, csak úgy megjelentem egy buliban és ott akadtam össze valami pasival. Most is összeakadozom, körém fonódik, velem rázza magát, tovább áll, nekem ezek spontán válogatások voltak. Aki jó a táncban az jó a szexben. Ez volt az alapelvem. A másik, hogy mindig járj úgy, mintha három pasi sétálna mögötted. Táncolj úgy, mintha három pasi nézne.

Ahogy a srác tenyere siklik a combomon dereng a dübörgő zenén át, hogy engem is néz valaki. Vigyázó tekintetével. Csendesen. Sosem erőszakosan, sosem követelőző tulajdonosi fellépéssel. Most sem lép közbe, nem jön ide, nem kezd balhézni. Csak azt figyeli én akarom-e. S ezzel pontosan megértem, hogy Alex hagyná, ha akarnám, ha szeretném, ha élvezném, megtehetném, csináljam. Szabad vagyok. Nem az övé. A felesége vagyok. Nem a tulajdona. 

Mellette mindig ezt éreztem. Szabad vagyok. Alex jelentette a szabadságot. Számomra Alex maga a szabadság. Ezért volt Devon. Ezért választottam őt. Mindig. Lefogom a tapogatózó férfikezet magamon.

• Bocs, de pasival vagyok - húzódom el, és ringó csípővel ott hagyom. Alex kortyol az italból és nézi, ahogy közeledek felé. Itt a villódzó fényekben egészen sötét az a gyönyörű ártatlan kék szeme.

• Szia! - lihegem mellé érve.

• Helo - biccent Alex és iszik. - Jól szórakozol - nem kérdés, hanem megállapítás.

• Igen, és te? - kérdezem.

• Megvagyok, folytasd csak - int vissza a táncolók felé Alex. Bólint is hozzá. Akarod. Csináld. Szabad vagy. - Üljek át máshova? - kérdezi és tényleg körbenéz. Még csak zavarni sem akar abban, hogy bárki mással bármi mást csináljak. Hogy ha akarom megcsaljam. Ez Alex. Az én férjem.

• Alex… -fogom le a karját, mielőtt átülne. - Én veled akarom folytatni.

• Biztos?

• Biztos - bólintok hozzá és az ujjaimat rákulcsolva a kezére magam után húzom. Alex vonakodva, de követ.

• Nem vagyok ebben túl jó - néz körbe bizonytalanul a tomboló tömegben, és leeresztett karokkal áll. Engem néz, ahogy táncolok neki.

• Nekem pont jó vagy - kacsintok rá és karjaim indaként fonódnak a nyaka köré, magamhoz húzom és csókolom. Alex megkövülten áll. Nem szokott hozzá a nyilvános helyen mások előtt smároláshoz. Nem olyan mint én.

• Kim sokkal jobb lennél nélkülem - harsogja túl a zenét.

• Nem Alex, én sokkal jobb vagyok: veled -  hagyja, hogy irányítsam a kezeit, a mozgását. Végighúzom a tenyerét a testemen. Alex vékony srác, magas, okos, jól reagál. Mindig is jól reagált rám. Szinkronban van velem. Az óceánban szinkronúszók lehetnénk. Jógában is és SUP-ban is jók voltunk együtt. Nem is kérdés előttem. Szerintem teljesen jól táncolunk együtt. Miért nem csináltuk még ezt sem soha?

Lassan csapott át a táncunk vad ölelkezésbe. Alex arcát a hajamba fúrva zihál. Tenyere bizalmasan és merészen tapogat. A csípőnk együtt ring. Felgerjedtünk egymásra. Ezt a tüzet muszáj eloltani. 

• Menjünk? - a kérdésem inkább utasítás, aminek mint parancsnak Alex engedelmeskedik is és kézen fogva maga után húz. 

Csendes a manchesteri kis utca, amiben haladunk. Talán egy órája eshetett. Picit nedves az aszfalt a cipőnk alatt. Kellemes az idő, enyhe az este. Kézenfogva sétálunk. Nekünk még ez is újdonság. Annyi mindent nem csináltunk még együtt. Alex-szel.

• Jaj Alex, évekig csinálhattuk volna ezt. Mondjuk tíz évig.

• Mit?

• Tudod, járni együtt. Bulizni együtt.

• Kim, te soha nem jártál senkivel. Te az ilyen bulik után egyedül mentél haza.

• Ha nem akadt egy kis mosdószex, akkor éppen út közben még kamatyoltam valahol. Ritkán mentem el valakinek a házához. Apám meg légpuskával kergette volna meg  azt, aki hazakísér.

• Akkor mázlim, hogy nem éppen Liam háza felé tartok veled - megjátszott megnyugvással fújja ki a levegőt Alex. - Erről beszélek, sosem lett volna ilyen, hogy te meg én együtt andalgunk hazafelé.

• Pedig egészen csodálatos érzés.

• Minden lehetett volna ilyen, vagy ehhez hasonló, ha te nem égeted mindkét végén a lázadásod gyertyáját.

• Bocs, hogy nem láttam ezt be. 

A Cola House csendes, amikor megérkezünk. Alex benéz a fiunkra, aki békésen alszik, csak utána jön át a mi vendégszobánkba. 

• Halkan kell csinálnunk - suttogja Alex.

• Halk leszek, ígérem - lihegem, Alex a haspóló alá nyúl és szinte letépi rólam a melltartómmal együtt.  Szőke haja lebukik a melleimre és mohón szívja. Megremegnek a lábaim, botladozva hátrálok az ágyig és Alex türelmetlenül csomagol ki a ruhákból, mint egy drága karácsonyi ajándékot. Ujja a lábam között van.

• Annyira nedves és puha vagy, mint egy túlérett sárgabarack - súgja Alex. A takaró alá csúszik és ahogy ajkaival és nyelvével kényeztet úgy érzem szétfolyok alatta, akár jégkocka az olvadó napon. - Az illatod is sárgabarack… és az ízed is.

• Alex! - türelmetlenül ragadom meg, ahogy már vágyom, hogy magamban érezzem.

• Nyugi, Devon óta mindig van nálam, a zsebemben - vigyorog Alex és feltépi a fóliát, időm sincs kinevetni magam, belém csapódik.  Megakad bennem a hang és a levegővétel is. Felgyülemlett vágy, kívánság, szexuális feszültség robban szét bennem. Semmit sem akarok, ami eltereli a figyelmemet az élvezettől, még levegőt venni is elfelejtek. Csak kapaszkodom Alexbe, mindenem feszülő izom. Alex gyors, kemény, impulzív. Akárcsak Devonban. Alex-szel mindig ilyen. Már el is felejtettem mennyire elemi erő vele az együttlét, ha ezt végig tudjuk csinálni és senki nem sír bele az orgazmus felé vezető utamba.  Alex szorítja a tenyerét a számra, hogy tompítsa, ahogy kitör belőlem hetek, sőt talán hónapok óta várt gyönyöröm sikolya. Remegek és zihálok  egyszerre, s egymásba gabalyodva kimerült, kielégült fáradt álomba zuhanunk.

A csendes lázadó

 Alex

Kim  kijelentésén gondolkodom, még Ace klubjában is. Kim tényleg inkább vakmerő, de ha ő vakmerő akkor én bátor vagyok. Mindenben, ami Kimhez köt. Bátorság kellett beleugrani vele a házasságba. Bátorság kellett ahhoz, hogy elfogadjam innentől lesz egy gyerekem. Bátorság kellett ahhoz, hogy ma ide eljöjjek Kimmel. Bátorság kell még ahhoz is, hogy beismerjem félek.  Nagyon is. Én ilyen helyen még életemben nem voltam Kimmel. Ami azt jelenti elképzelésem sincs, hogy milyen Kim egy buliban, vagy hogy mi legyen, ha Kim elszabadul. Fogalmam sincs hogy a vakmerő Kim pontosan hogyan viselkedik és miket művel egy ilyen helyen. 

Félősnek tartom magam. Féltem Kimmel az előkészítőre járni, féltem az első szex miatt, féltem, amikor Axelt először a kezembe adták, féltem munkát vállalni, minden annyira durván feszkós Kim közelében és állandóan attól félek, hogy valamit elbaszok.

Kim állati laza. Olyan, amilyennek megismertem. Ezer éve nem láttam így, hogy kint van a hasa, a dereka. Szabad bőrfelület, akaratlanul is oda vonzza a tekintetemet. Liv ajánlgatott mindenféle cuccokat neki a repertoárjából. De szerintem Kim natúr farmerben és egy laza topban is ugyanolyan szexi mint, ahogy most kinéz. Én Kimet mindenhogyan láttam már. Nekem mindenhogy tökéletes. Most visszatért a magabiztos Kim. Lehengerlő, magával ragadó, imádom… és kurvára félek tőle.

Kimnek nem kell partner a tánchoz, beugrik a táncparkett közepébe és állati jól érzi magát, természetesen mozog, táncol, tudtam, hogy ilyen lesz, így csókol, így szexel, mindent így csinál. Teljesen. Felszabadult, kiszabadult a kötelezettségei alól. 

Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Pislogni is elfelejtek. Csak csodálom őt, innen a pult mellől, ahol csendesen iszogatok, s lassan rádöbbenek, ahogy nézem őt, hogy igenis vágyom rá. A rengeteg napi teendő között elfelejtettem, hogy mennyire. Én a sima hétköznapi Kimet is gyönyörűnek látom, és ugyanúgy kívánom, mint egykor a titokzatos, elérhetetlen gimnazista Kimet. Aki most már az én feleségem.

Ez a külső igazán nem nekem szól. Ez a buliban ezeknek az alakoknak készült, akik érdeklődve figyelik Kimet. Úgy hullámzik, akár az óceán. S én tudom, Kimnek ez úgy kellett már, mint egy falat kenyér. Hogy vonzónak érezze magát, idegenek csodálják és sóvárogjanak utána. Kim lételeme.  Ő lazul, én feszengek.

Jól mozgatja a csípőjét, én is másodpercekig megigézve rajta felejtem a tekintetem. Nem is látok más nőt ebben a buliban, csak a saját feleségemet bámulom. Egyelőre csak én tudom, hogy nem csak a csuklóján van  szép ornamentikus indamotívum, hanem a hasán is. A császármetszés vonalára varratta, a dereka felé kúszó növényzet. Még az orvos is megjegyezte mielőtt vágta, hogy vétek egy ilyen gyönyörű testet elcsúfítani. Kim nehezen viselte, ezt is, egy újabb vágás a betonbiztos tökéletes életünkön, melynek az utolsó szálát is mintha elvágták volna Axel köldökzsinórjával.

Minden lehetett volna másképp. Bárhogy. Egyetemi, sulis, irodai szerelem. Akármi. De mi felülírtuk a programot. Vírus vagyunk az építészeti tervező programban. Szépen lassan az egész program használhatatlan lesz. Toxikusak vagyunk.  A szüleink életén, mérgezőek az irodára.

Előttem is kérdés, hogy tudunk-e bármit is kezdeni magunkkal, egymással, az életünkkel. Jelenleg úgy érzem, hogy nem. Liv remek lehetőséget villantott előttünk, de félek attól, hogy ez csak egy újabb menekülés lesz. Mint Devon. Nem pedig megoldás. Félek attól, hogy összekeverem a menekülést a megoldással.

Hogy hibát, hibára halmozok. Ahonnan már tényleg nem lesz visszaút. Ha túl mélyre süllyedünk a hülyeségeink óceánjában, onnan már senki sem fog kirántani minket. Országot váltani őrületes kockázat. Főleg úgy, hogy ebben semmi ésszerűség nincs. Nem tudjuk a nyelvet. Nincs végzettségünk. Nincs munkánk. 

Anglia legjobb ingatlana a miénk. Prototípus ház. Ennek minden előnyével és hátrányával. Új, modern, apám építtette. Ha feladom tudom mit fog jelenteni. Megtagadtam az apámat. Ez durvább mint Kim lázadása. Ez személyes sértés. Apám ezt soha az életben nem fogja nekem megbocsátani. Az önzetlen, nagy értékű ajándékát eldobom. Köszönöm, nem kérek belőle.

A kérdés az vállalom-e apám haragját innentől életem végéig cserébe… Kimért. Kim boldogságáért. Talán az enyémért. Nyugodtabb életünk lesz Franciaországban? A szüleinktől biztos nyugodtabb.  Távol leszünk. Elválaszt majd minket az Angol-csatorna. Ekkora távolságot nem sűrűn tesz meg az ember évente sem. 

Talán találkozunk majd évente egyszer-kétszer, együtt töltjük az ünnepeket. Vagy azt sem. Ezeket a szálakat Kim nem futtatja végig.  Nincs hozzá türelme, kedve. Szándéka sem. De én… én megteszem.

Megtettem Axellel kapcsolatban is. Kim mindvégig az én rábólintásomra várt. Tudom, mert ő tőlem várt mindig megoldást. Amikor eltörtünk egy nagy értékű vázát, apámék házában, mert kint szakadt az eső és mi bent labdáztunk Kim csak rám nézett. Mit tegyünk? Komikus volt az egész szitu, de rákentünk a kutyára. A jó öreg golden retriever.  Hazugság. Apró hazugságok. De Kimmel így működtünk.

Lesz egy szint, amitől tovább már nem tudunk zuhanni. 

Tálcán kínáltak nekünk egy biztos utat. Egy karrierutat. Egy építészirodát két székkel. Apám végigtolt volna minket az építészmérnöki karon. Hiszen bent van, alaptagja az egész egyetemi építész szaknak. És mi ezt utasítottuk el. Erről mondtunk le. Ez helyett mást választottunk. 

Liam cége és irodája is ott volt,  a helyünk, előkészítve, csak vártak minket, hogy belenőjünk a székbe. Én tisztában voltam vele, hogy ha vállaljuk Axelt akkor nem fogjuk tudni végigcsinálni. Kim nem oda való, én meg nem voltam biztos benne, hogy akarom. Vállalni Axelt egyenlő volt a halasztással.  Időhúzás. Részemről.

De tudtam, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerében ott lesznek anyáink. Anyám, aki tudta, ismerte ezt a helyzetet. Számítottam rá, ahogy úgy is lett. Megteremtették az alapot, egy élethez. Anyám érvelésének hatására, apám oda tette alánk a házat. Teljesen önerőből. Mert Liam nem támogatta a zöldház projektet. Kevés volt a fa, kevés volt az ő terve ebben, apám meg elégtételt vehetett, hogy ezt a tervét Liam nem fogja szabotálni. Apám régi kocsiját használjuk ma is. A két legnagyobb értékű beruházást apám biztosította nekünk.

A Franciaországba költözés apám segítségének elutasítása, és pénzének kizárólagos felhasználása lesz.  Pontosan tudom. Jogtalanul. Apám terve, apám háza, apám álma, apám pénze. Nem én dolgoztam meg érte. De én leszek a felhasználója. Akármit is kezdek utána azzal a pénzzel... Apámtól egy életre elvágtam magam. Megéri ezt vállalni egy illúzióért? Egy kis reményért? Újabb menekülésért? Hiszen mi a boldogság? A cél? Az út? A jelen állapot?

Apám mindig azt mondta, vesztesek vagyunk. Kudarcokat vallok csak. Sikertelen vagyok. Mert nem tudok győztes pályázati anyagokat írni. De apám téved. A munka csak egyfajta siker. Az élet számos területén lehetünk sikeresek. Szerintem ez éppen ugyanúgy siker. Hogy Kimmel megcsináltuk ezt. Végig tudtuk csinálni, minden tiltakozás, tiltás, elutasítás, kritika ellenére.  Nem kérdeztünk, nem magyaráztunk, csak csináltuk. Végigcsináltuk. Kim és én. Kim a harsány és én a csendes lázadó. A legtökéletesebb siker a fiam: Axel. Minden porcikájában tökéletes.