A szerencsehozó medál

 Nem hittem, hogy eljön ez az este. Ott, amikor engem elraboltak, igazán csak valami álarcos kalandnak tűnt az egész. Romantikusnak. Lányszöktetéssel. Lánykérés. Házasság. Minden olyan magától értetődőnek tűnt. De a ma este… az egészen más lesz. Ma este minden megváltozik. Innentől nem csak egy ügyes lóversenyeztető, lótenyésztő nemes felesége leszek. Hanem egy rablóvezér felesége. A ma estének tétje van. Ha sikerrel járnak, akkor ennek az egésznek lesz jövője itt északon. Ha nem, akkor talán mindenki visszatér a régi középszerű életéhez. Távol innen.

Picar hűvös nyugalmától én a kislábujjamig izzadok. Nézem, ahogy a vállára kanyarítja a sötét köpenyét. Az arcára erősíti a szemkendőt. Minőségi anyag. Fekete bőr és selyem találkozása. Ettől nem csúszkál és órákig képesek lesznek benne mozogni. Nézem, ahogy megköti ezt a kulcsjelentőségű kiegészítőt a fején. 

• Nos? Vonzó vagyok? - kérdezi Picar.

• Félelmetes és férfias - suttogom rekedten. - Még… belédszeretnek az áldozataid - mosolygom rá.

• Lehet egész hódoló hölgytársaság fog innentől rólam áradozni Eliza, belegondoltál?

• Ajaj, miket fogok én visszahallani a teáscsészém felett a női szalonokban. Már előre fáj a fülem - mosolygok rá.

• Mit hozzak neked? Fülbevalót? Nyakéket? - érdeklődik Picar miközben a fekete bőrkesztyűit húzza kézfejére, mintha csak a piacra menne. Oldja a feszültséget én is tudom. 

• Magadat… épségben - mondom komolyan és a nyakamhoz nyúlok. Kikapcsolom az arany lóheremedált és magamhoz húzom Picar kezét. A bőrkesztyűbe eresztem a csüngő kis aranymedált. - Bárhol is vagy...bármit is csinálsz… az írek szerencséje legyen veled - Picar sokáig nézi az ékszert. Szinte az egyetlen ékszerem az eljegyzési gyűrűmön kívül. Picar első zsákmánya én vagyok. Egy nő, akit elrabolt magának.

• Vigyázok rá, és hazahozom neked!  - néz fel rám komolyan Picar, s rázárja a bőrkesztyűbe bújtatott ujjait.

• Maradjon nálad, és mindig hozd nekem vissza - mosolygok fel.

• Szeretlek Eliza… te vagy az én szerencsém - húz magához Picar. Megcsókol búcsúzóul. - Indulnom kell.

• Igen… persze - bólintok és  eleresztem. Picar lobogó köpennyel a loggián át távozik, az udvaron várakozik a lova. Már lóra is pattant és futólag felnéz a loggiára. Röviden int  nekem. Én még integetve ott maradok a loggián állva. Hallom ahogy patkódobogással, gyors indítással vágtába kezd a maroknyi lovascsapat. 

Bárhol vagy, bármit csinálsz…

Ólomlassúsággal telnek a percek és az órák.  Egyedül vacsorázom. Étvágyam sincs. Illetve már nem egyedül vacsorázom. Itt van velem, amit Picar hagyott nálam. A hasamban. 

Nem tudok elaludni, amíg nem érnek haza. Nyugtalan vagyok. A rablás, bűn. Mi van, ha elkapják őket? Mi van ha megsérülnek? Mikor érnek már haza?

Nem zártuk be a kapukat. Igaz az istálló felől nyitva a birtok, onnan is jöhetnek az udvarházhoz. Égnek a gyertyák. Várjuk haza a ház urát.  A köpenyemet magamra húzva kilépek az udvarra. Ég a gyertya az istállónál is.  Egy férfi ül várakozóan a hátsó asztalnál.

• Jó estét asszonyom! - áll fel, ahogy észreveszi a közeledésemet.

• Nem kellene már aludnia? Vagy új csikó születik talán? - kérdezem ahogy az istálló halk neszeit hallgatom. 

• Semmi rendkívüli - nyugtat. - csak…

• Csak? - fogom a szaván.

• Várom, hogy megérkezzen a társaság. Éjfél előtt visszaérnek.

• A férjemet várja? - kérdezem és sokáig fürkészem a férfit. -... mert...maga orvos igaz?

• Hát… a lovakhoz jobban értek, mint az emberekhez, de… megoldjuk - mondja szárazon.

• Ó! - a szám elé kapom az ajkaimat. Egy állatorvos. A lótenyésztésnél Picar mindenre gondolt. De ez a férfi mihez érthet. Lópatkoláshoz. Patkósebek ellátásához. Lőtt sebekhez? - Ó!

• Ne aggódjék asszonyom! Néhány karcolás bárhol előfordulhat. 

• Tehát lódoktor - mosolygok rá. - Csikókat is segített már világra? Akkor még én is hasznát veszem ha az udvarháznál van.

• Asszonyom, ha az uraság beleegyezik - rázza a fejét a férfi.

• Picar mindenre gondol - bólogatok nyugodtan. Lovak dobogását halljuk. A férfi is feláll. S én is nézem a fáklyák fényében érkező sötét alakos férfiakat.  Picar már feltolta a szeméről a kendőt. Itt van, él, egyben van. Hatalmas megkönnyebbülés  látni őt.

• Sikerrel jártatok? - kérdezem, ahogy Picar leugrik a lováról.

• Igen, igen itt van! - rikkantgatnak a fekete kiskakasok az éjszakába és sorra mutogatják a zsákmányukat.

• Van sebesült?

• Csak egy kis vérző seb. Ököllel csapott belém a rohadék - a szemkendőt elhúzva látszik, hogy valóban vérzik az arca a fiúnak. - Ugye nem a lódoktoroddal akarsz gyógyítani Picar.

• Ezt el tudom látni én is - szólok. - Aludjon! - szólok oda a férfinak és magam kísérem be a fiút az udvarházba. Egy mosdótálat hozatok és kitisztogatom a sebet. 

Picar a karosszékben fáradtan húzza le fejéről a szemkendőjét. Kései vacsorához látnak. S közben megállás nélkül beszélnek. Picar nyugodt. Nézi, ahogy a sebet ápolgatom. 

• Egy ír ápolónőre is szert tettem - jelenti ki Picar. 

• Mennyi a zsákmány?

• Szereztem neked egy ékszert. Átalakíttatom - vigyorog Picar és a zsebéből egy medaliont emel ki. - Cserébe, a tiedért - kacsint rám. - Tetszik?

• Ha átalakítod még jobban fog tetszeni - biccentek. 

• Elegendő. Mindenkinek jutott, amit akart. 

• Észrevettek?

• Nem. Teljes meglepődés volt. Váratlanul érte őket a támadás. Esélyük sem volt ellenlépéseket tenni. Jól időzítettünk és gyorsak is voltunk.

• Igazi rablók! - ingatom a fejem nevetve. - Az első perctől tudtam. Hatásos fellépésetek volt nálunk a Leinster-házban is. Az első alanyotok vagyok. Tudom milyenek vagytok - nevetve.

• Te is mindenedet nekem adtad. Önként - jegyzi meg Picar.

• Pontosan - nevetek rá. - Mi mást vártál?

• Semmit, pontosan ezt vártam. Ezt a megadást. 

• De megnéztelek volna titeket akció közben - sóhajtom.

• Nem biztonságos. Majd idővel talán - feleli Picar.

• Akkor igyunk a sikeres zsákmányszerzésre! Hozatok még bort! - jelentem ki, ahogy végzek a seb ellátásával.

• Maradj csak, ne fáradj! Visszahoztam neked valamit! - húz az ölébe Picar és a zsebéből kiveszi a lóhere medált.

• Köszönöm - hajtom le a fejem és Picar visszehelyezi a nyakamba az ékszert.

• Azt akarom, hogy mindig így legyen. 

• Legyen ez a klánhagyomány? - kérdezem.

• Igen. Az első ékszer a klánban. Az te vagy. S a lóheremedál, ami rajtad volt aznap.  Add hát nekem, minden zsákmányszerző út előtt ezt az egyetlen ékszert. Ami a szerencsehozó medálunk lesz. Ami elkísér minket az úton. S én visszahozom neked.

• Legyen. Minden zsákmányszerző utatok előtt… ugyanúgy… - bólintok rá és megsimogatom a lóheremedált a nyakamban.

Két hét sem telik bele. S Picar újra magára ölti a szemkendőt. Kiveszem a nyakamból a lóheremedált és Picar tenyerébe teszem, s elmondom azt a bizonyos mondatot. A de Noir klán újra zsákmányszerző útra indul:

• Bárhol vagy, bármit is csinálsz…

… én mindig szeretni foglak. Eliza