Bárhol vagy...

 Reggelre hűvös a szobám. Még a takaró alá húzom a lábam és a kasmír kendőmet keresgélem az ágyból nyújtózkodva. A vállamra borítva lépek az ablakhoz. A párás ablakon át is látszik, hogy kint ködös az idő.  A szobalány friss vizet hoz. Csendesen mosakodom a kandalló előtti tűznél. Miles hangja hallatszik a szalonban. Hazajött. A ház fiatal ura. Miles születésnapja. Ilyenkor kisebb ünnepséget rendezünk itthon, áthívjuk a rokonokat és a barátokat is. A Leinster név egyetlen továbbvivő tagját ünnepeljük. Nincs kedvem befejezni ezt a mosakodást. Forró a víz és kint olyan hideg az idő. Lehunyt szemmel áztatom magam a forró vízben. A nedves ujjaimat összekulcsolom a fürdővíz felszínén.  Végigtapogatom az ujjaimat. Ma már eljegyzési gyűrű lehetne rajtam. Chesterfield úrnője lehetnék. A társaság és társadalom elismert asszonya. Vendégeket fogadhatnék a saját kastélyomban. Lovagolhatnék Chesterfield mezején. A dús legelőkön. 

Komplett őrült vagyok. Csak ez lehet a magyarázat. A fürdőlepedőt magam köré tekerve kilépek a szőnyegre és a fésülködőasztalomhoz ülök. Sötét van még a szobában is. Ilyen vastag ködön nem hatolnak át a napsugarak.  Az ékszeres dobozom szerény tartalmát nézem. Chesterfield úrnőjeként annyi ékszerem lehetne, amennyit csak akarok. A mutatóujjammal beletúrok a kis ékszeresládába. Félrepöckölöm az egyetlen keresztény ékszeremet, amit még gyerekként kaptam. Semmi elfogadható ékszerem nincs a lóheremedálos nyakláncomon kívül. A nyakamhoz emelem. A nedves hajam kezd kihűlni a hűvös levegőn. 

Aranyszálas halszálkamintás ruhát veszek fel. Ír durva vászonanyag. Viszont tartós. Még Írországból hoztam magammal. Lehet kicsit szűkebb rám, mint régen. A szobalány visszatér  és a forró sütővassal hullámos fürtökbe rendezi a hajam. Húslevest hozott fel reggelire. Azt kanalazgatom, amíg a hosszú hajammal bíbelődik.

Milessel mindig elkerültük egymást, amikor neki szünete volt én mindig valahol voltam éppen. Most jó lesz az öcsémmel találkozni ismét. Ma vége anyám egyeduralmának a birtokon. Miles a maradék kis vagyonunk örököse. Átveheti a vagyonát.  A szobalány egy vékony selyemszalagot kezd el belefonni a hajamba. Rendezgeti a tincseket.

• Tetszik így! - mosolygok fel rá, ahogy a tükörben nézem hogyan kerülnek el az arcomból a hullámos tincsek hátrarendezve a hátamra  tincseket.

• Kisasszony! - pirulva visszamosolyog. Ügyesek az ujjai. Ezért választottuk őt, amikor ide költöztünk. Hölgyeket kell szolgálnia.  Remekül ért a frizurákhoz. 

A levesem felét kikanalaztam. Elhűlt. A kasmírkendőmet keresem. Ma ismét a kedvenc zöld cipőmet választom és mosolyt igazítok az arcomra. Miles igazán megérdemli, hogy ma jó kedvű legyek. 

A szalonban Miles már kész úriember. Magas, vékony, kedvesen kissé előrehajol anyám foteljében, ahogy elmélyülten olvasgatja Sir John Carr Spanyolföldi utazások című könyvét. Átsuhanok a szalon szőnyegén és előtte megállva mélyen pukedlizek előtte.

• Uram! - mosolygok fel rá a pukedliből.

• Eliza! - Miles felnéz a kötetből és félre is dobja az asztalkára. Felugrik a fotelből és megölelve megemel és forgat rajtam.

• Hú ,de erős lett valaki! - nevetek rá, ahogy a lábammal újra talajt fogok. Magasabb nálam. Fel kell nézzek rá. Az én kisöcsémre. Milyen furcsa is ez! Emlékszem, amikor még Írországban csigákat kerestünk a fűben és kosárba gyűjtöttük, mindenféle tücskökkél és bogarakkal, amiket találtunk. Sokat bóklásztunk a nedves fűben. 

• Hogy vagy? - néz végig rajtam. - Sápadtnak tűnsz.

• Éppen kikosaraztam életem egyetlen és kétségtelenül legjobb kérőjét. Köszönöm remekül vagyok - mosolygok rá vissza.

• Egy igazi ír kis kobold vagy, lóherével - emeli meg a mellkasomból az aranymedált Miles. - Aki megfog egyet az a kobold szabadságáért nagy gazdagságban részesül. Ne add akárkinek azt a gazdagságot - mosolyog rám Miles. 

• Ó Miles, úgy hiányoztál! - könnybe szalad a szemem és magamhoz ölelem az öcsémet. 

• Én szeretlek te kis bolond! - szorít magához Miles.

• Akkor nem dobsz ki a házadból? - nézek körbe a szerény kis tóparti házunkban.

• A szerencsehozó kis koboldomat? Soha! - mosolyog rám. 

• Akkor majd a feleséged fog kiutálni innen!

• Azt nem hagyom neki - vigyorog rám. Anyám lép be a szalonba és ránk mosolyog.

• Íme, a nagykorú Miles Leinster! -  mutatok az öcsémre.

• A legtöbb vendégünk ötórai teára jön és maradnak vacsorára - ismerteti a napunkat anyám.

• Eliza hozhatnál néhány csokor virágot a kertből, amivel feldíszítjük az asztalt és a kandallópárkányt. Talán a bejárathoz is.

• Rendben! Velem tartasz Miles? -  készségesen indul velem a kertbe. 

Végigmutatom neki a kertben tett átalakításokat. Zöldeket és éppen virágzó növényeket is válogatok. Majd a hátsó konyhán összeállítjuk vázákba a növényeket. 

• Sokat tanultál?

• Semmi olyat, ami igazán érdekelne téged.

• Sok mindent láttál?

• Nem eleget.

• Találkoztál lányokkal?

• Senki említésre méltóval.

• Szereztél barátokat?

• Többet is a kelleténél.

• Vásároltál?

• Csak nektek.

• Hiányzik Írország?

• Minden áldott nap.

• Hazaköltözhetnél.

• Ha kapok tisztséget a szigeten.

• Veszel ingatlant?

• Vagy építtetek egyet. 

A ház díszítésével foglalatoskodunk egészen az ötórai teáig. Milessel beszélgetek. Megérkezik Emily és Charles. Őket követik a Grasmere közeli ismerősök. Honeywoodék.  Meghívtuk a de Noirokat is. De ahogy halad előre az este, mégsem akarnak megérkezni. Csalódott vagyok. Illett volna legalább válaszlevélben elhárítani és némi indokot keresgélni, hogy miért nem tudnak eljönni. Az ötórai teánál ülök, amikor lovasfutár érkezik. Éppen az előcsarnokba lépek ki, amikor az inas átnyújtja a levelet nekem.

• Nekem? - kérdezem, a futárt nem is látom, már kisurrant a házból és lóra pattant.

• Igen kisasszony - elveszem a levelet és széthajtom.

“Bárhová is mégy, bármit is csinálsz, az írek szerencséje kísérjen.”

Egyetlen szépen kanyarított háromlevelű lóhere fekete tussal az aláírás. Picar!

Kilépek a házból a futár után nézve, de már csak a lobogó fekete köpenyét látom ahogy vágtat messze észak felé.  Összehúzom magamon a kendőmet és összehajtom a papírt. Nem egy cetli. Teljes ív papír ezért a néhány szóért. Igazán elegáns nagyvonalúság.

Képtelen vagyok másra gondolni. Nem értem az üzenetet. Nincs benne mentegetőzés a távolmaradásért. Mi ez? Búcsúüzenet? Többé nem találkozunk? A fájdalom vigaszdíja, hogy már más iránt érdeklődik? 

• Eliza hárfázol az öcsédnek egy kicsit? - kérdez rá Miles és visszamosolygok rá.

• Természetesen - a szalonban a hárfához ülök. De a gondolataim teljesen máshol járnak. Messze északon. Abban a hatalmas de Noir várban.  Picar de Noirra gondolok. Megfejtehetetlen rejtély. A viselkedése. Nem értem az üzenetet. Nem érzem negatívnak. De nem tudom értelmezni. Ma este esélyem sincs ezt kibogozni senkivel sem. 

Az ujjaim lágyan futnak a hárfa húrjain. Miles ül közel hozzám. Hallgatja a dallamot, nézi a mozdulataimat. Kedves az arca. Meleg a tekintette, nem olyan sötét, mint Picar de Noiré. Írország zöldjét idézi. A tenger zúgását, azt a mesékkel szőtt messzi szigetet. Ahol felnőttünk. Miles is erre gondol. Tudom. Mert én is. Ha hárfázunk mindig erre gondolunk. Írországra. A gyermekkorunkra. A régi szülői házra. A régi életünkre. Egy másik szigeten. A társaság beszélget a háttérben. De rajtunk ül a nosztalgia. Az emlékek. A közös emlékek. Gyerekkorunk emlékei. Bárhol vagy, bármit csinálsz…

Ó Picar! Fájóbb a hiánya, mint gondoltam. Nála jobban kevesen értettek meg ebben az idegen angol világban. A szabadságvággyal. A szülőföld szeretettel.  Mosolyoghatnékom van.

• Mire gondolsz? - kérdezi halkan Miles.

• Írországra - felelem fátyolos hangon.

• Átúsznám a tengert, hogy ott legyek - súgja rekedten Miles.

• Én is. Én is átúsznám Miles - sóhajtok, ahogy ujjaimat az akkordokon futtatom.

• Nem elég erős a karunk ehhez - sóhajtja vissza Miles.

• Nem. - biccentek rá. - De… van, akinek elég erős a karja - háromlevelű lóhere. Picar…