Pirouette

Lia

Kihagytam egy balettórát. Soha nem csináltam ilyet. Még ha beteg is voltam, igyekeztem kigyógyulni a balettórára. Most meg egyszerűen nem mentem, hanem Markkal maradtam. Rossz jel. Egy fiú miatt nem mentem. Ettől teljesen összezavarodtam. Mintha célt tévesztettem volna. Mintha nem tudnám, mi a fontos nekem. Hogy mi az álmom. Hogy mit szeretek, és mit nem. Eddig csak a balett volt. Az egyetlen mankó. Az egyetlen biztos támasz. Tudtam, hogy ez határoz meg engem. De most… elbizonytalanodtam. Kihagytam egy gyakorló órát. Most mi lesz?

Mark átküldte az üzenetet, és én továbbküldtem Neilnek. De tudtam, hogy ez csak tovább fogja rontani az egészet. Neil azonnal válaszol:

Neil: Találkozzunk!

Nem!

Neil: Csak jó lenne megbeszélni!

Hogy képeket küldözgetsz a barátomnak?

Neil: Totál suttyó alak!

Mert te jobb vagy!

Neil: Lia a legjobbat érdemled!

Szakadj már le rólam Neil!

Neil: Csak egyszer! Suli után, az oldalsó kapunál!

Jól van!

Belemegyek. Mint már annyiszor. Jó lenne végre lezárni Neilt. Meg a múltat. Azt az egészet. Lehet ezért nem is bánom a költözést. A költözés, menekülés. A múlttól. Fogalmam sincs Markkal mi lesz. Még mindig meg sem említettem a költözést. Nem akarom ezzel terhelni magunkat. Markot. Magamat.

Hétfő délután tehát eleget teszek Neil kérésének és suli után az oldalsó lezárt kapubejárónál várok rá. Szándékosan szivat. Szakad az eső, ömlik, olyan mint egy hideg zuhany, az esernyőmet úgy nyomja lefelé, a szél és a szakadó eső, hogy attól tartok nem fogom bírni tartani. Buszok húznak el előttem, már legalább három járatom elment, és Neil még mindig sehol.  Mennyit várjak rá? Másfél óra elég? Ebben az időben?

Annyira nyomott vagyok. Jól esne most vagy két óra Markkal, a ledes képsor alatt, a párnáira dőlve. Hideg van, nedves minden, esik, fázom, és utálom Neilt, hogy ezt teszi velem. Miért nem hagy már békén?

Emberek jönnek-mennek. Várakoznak, kiürül a buszmegálló előttem. Újra és újra. S csak szakad és szakad az eső. Mikor fogok itt nagyon furcsán festeni? Hogy állok itt, mint aki vár, vagy igazán nem is vár senkire és semmire. LEgszívesebben sírnék, hogy Neil felültet már megint, de még ehhez sincs erőm. Kifogytam, és kifacsaródtam érzelmileg. Csak le akarom zárni a múltat, ennyit akarok. Elfelejteni Neilt és ami vele volt.

Üzenetem jön.

Neil: Bocs, nem tudok menni.

Felejts el! Örökre!

Neil: Keresünk másik időpontot!

Nem Neil! Szünj meg! Hagyj békén! Szállj le rólam! Én itt és most pontot tettem.

Felhúztam magam. Letiltom Neilt és jelentem is. Elvégre zaklatott. Képet küldött rólam. Nagyon kínos, hogy éppen Markkal tette ezt, mert Mark nem érdemelné meg. De most már csak haza akarok menni és egy forró zuhanyt venni. Úgyhogy kivárom a következő buszomat és hazabuszozok. Jó lesz lelépni innen. Elköltözni. London elég messze van.

A zuhany alatt több ötletem is támad. Miközben nézem a lecsorgó vízcseppeket, arra gondolok, talán elő kellene készíteni a terveimet. Megnézni Londont és a környékét, közeledik a tavasz, nézhetnék új préselnivalókat. Feltérképezni az új iskolát, a házat, a környéket. De végül, amikor törölközöm csak egy gondolat tisztázódik: írok Marknak.

Átküldtem!

Mark: Na és sikerült száműznöd az életedből?

Fogalmam sincs. Remélem.

Mark: Figyelj még mindig ott az opció, hogy elérted, hogy kettes típusú diabétesze legyen.

Te beteg vagy! - de mégis felnevetek.

Mark: Attól függ. Mennyi gumicukrot etettél vele? Evett annyit mint én?

Nem tudom.

Mark: Gyere át!

Késő van.

Mark: Még nem annyira. Rámférne egy kis cukorsokk elalvás előtt!

Jaj Mark!

Mark: Hozz gumicukrot!

És eléri! Nem tudom, hogy csinálja! De eléri, hogy átmenjek hozzá. Fürdés után, este nyolc után. A szüleim egyértelmű rosszallásával, Gumicukorral a zsebemben. Itt vagyok Mark szobájában. A szülei nem bírnak, Wave végre nincs itthon, és én bekucorodok Mark ágyának közepére, átnézek a mi házunkra, az utcai világításra, aztán csak az apró aranysárga ledpöttyök közötti képeket nézem. Mark és én, egyre több kép van rólunk. Kicsit eluralkodtam a fényképgalérián.

• Na és szét kell vernem a képét? - tol egy gumicukrot a szájába Mark.
• Szerintem nem. Csak próbálkozik. Szánalmas alak. Ennyi. Megfutamodna egy éles konfrontációtól.
• Biztos? Mert ráuszíthatom Wave kutyáit - mutat ki a folyosóra Mark. És ettől a hasamat kell fognom a nevetéstől, az a két nagy lomha dög kutya, akik egy sima egyszerű intésre is leülnek és pacsit adnak, hát nem túl vérszomjas fenevadak.
• Ez viccnek is rossz - bújok a párnái közé.
• Akkor… csináljak kettőnkről perverz képet és küldjek neki? Nézd velem meg ilyen?
• Ne hergeld! - rázom a fejem. - Most le fog állni!
• Biztos?
• Aham. Remélem. Elküldtem, letiltottam, száműztem… - és hamarosan úgyis költözök. Mark mintha megérezné rajtam, felnéz.
• Mi a baj Lia? Zaklatott? Hozzád nyúlt? - Mark idegesen néz.
• Nem… semmi baj - sütöm le a szemem. Nem akarom, hogy bármit is kiolvasson belőlem.
• Lia!
• Jó, oké… - terelni kell, úgyhogy bedobom az egyetlen adu ászomat. - Mit gondolsz a tiniszerelmekről?
• Öhm…. Kicsit kiestem a képből - vakarja a tarkóját és sepregeti a haját a füle mögé. - Szóval ez hogy jött most ide?
• A tartósságról - folytatom nyugodtan.
• Most rólunk beszélünk? Csak, hogy tisztázzuk - a kezével integet, de a térdén huzogatja az ujjait, miközben beszél.
• Általánosságban. Mint téma vetettem fel - nevetek rá, miközben hanyatt fekve nézem ahogy velem szemközt ül. Ez a legtökéletesebb pillanat. Markra így akarok emlékezni.
• A tiniszerelem tartóssága? A gimis szerelmek?
• Aham. Mi lesz velük, ha vége a giminek, érted? - bólogatok kényelmesen elhelyezkedve.
• Erre most statisztikai adattal kell válaszolnom? - mérlegel Mark. - Csőbe akarsz húzni igaz?
• Nem, dehogy - nevetek rá.
• De igen. Tekintve, hogy én vagyok végzős. Most jött el a nagy beszélgetés, hogy mennyire komolyak a szándékaim?  Nem is tudom… anyám eljegyzési gyűrűje jó lesz? - kérdezi Mark, és ettől most én jövök zavarba. Égek, és kiver a verejték, érzem, ahogy végigcsorog rajtam az ideges verejték.
• Mark! Nem! Nem ezt kérdeztem - dobom meg egy párnával. Mark a háta mögé gyűri és elkomolyodik.
• Egyébként gondolkodtam a dolgon - felnéz én meg elképedve nézek rá. - Mármint nem az eljegyzésen. Basszus, azért azt nem! - szögezi le nagyon gyorsan Mark, amitől nevethetnékem támad. Mark egy cuki srác! Tényleg az. Imádom!  - Szóval, nem tudom, hogy te hova akarsz menni továbbtanulni? - Mark az ajkára harap és engem néz.
• Azt még én sem tudom - felelem rá.
• Akkor ez nehezebb, mint gondoltam. Bár át is jelentkezhetek idő közben, ahova te mégy.
• Ennyire komolyan gondolod?
• Persze, a témát alaposan körbejártam. Felkészült vagyok a dologban. A gimis szerelmek 60%-a csak abban az esetben maradt meg, ha egy egyetemre mentek - bólogat eltökélten Mark. - Ezek akik együtt maradtak. De azok százaléka olyan tíz körül mozoghat. Nem túl jó arány.
• Nem, valóban nem - a képeinket nézem magunk felett. Közben gumicukrot rágok.
• Megoldjuk Lia!
• Ne görcsölj rá Mark! - a gumicukor felett találkoznak az ujjaink.

Nagyon későn érek haza. Ég az arcom. Mark szülei előtt, az egész utca előtt, anyámék előtt. Annyira kevés időnk maradt. Tehát kábé nem érdekel már, hogy mit gondolnak. Mit írjak a naplómba?

“Mark szirmonként bont ki, mint tavasz az első rózsát.”