Finálé

Mark

Ha valamit nagyon akarsz, az igazán sokáig soha nem lesz a tiéd. Vagy egyáltalán nem lesz, vagy nem úgy, ahogy elgondoltad.

Kemény, spenótzöld kanapé. Kényelmetlen. Jobban örültem volna, a fotelnek, de valamiért a kanapét választottam. Talán, mert így közelebb van a hamus. Az ajtó felett az óra mutatóit nézem. Ólomlassúsággal telnek a percek.

• Mark, beszéljünk, arról az estéről! - teszi az ölébe a tollát a pszichoterapautám, és a fekete keretes szemüvege, és a jegyzettartója felett felnéz rám. Magas, őszes férfi, talán még a fülében is ősz szőrök és hajszálak vannak. Olyan tőle, mint egy barátságos koalamaci. Macik!
• Melyik estéről? - ettől a kérdéstől mindig kicsit ingerült leszek.
• Arról, amelyiken a bátyád, Wave talált rád! - néz nyugodtan.
• Nem igazán van mit mesélnem róla - felelem, és a térdemen ütögetem az ujjbegyeimet.
• A fürdőszobában talált rád - idézi fel újra a terapautám.
• Éppen fürödni készültem. Teleengedtem a kádat -  tárom szét a karomat.
• Hideg vízzel - szögezi le.
• Véletlen lehetett. Nem figyeltem - hárítok.
• A kád szélén volt egy konyhakés - pontosan jól ismeri a részleteket, hiszen az egész család drámaestet tartott a storyról itt a kanapéján. Csak tudja. Egy egész három felvonásos színdarab.
• Csontozókés - szúrom közbe.
• Egy csontozókés -  úgy szúrja hozzám, mint egy ítéletet. Tényleg szuper kis csontozókés, bár alapvetően elég jó márkás késkészletünk van.
• Fel akartam vágni dolgokat -  nevetek fel. Magam is érzem, hogy erőltetett és hisztérikus, de tényleg próbálom lazára venni.
• Milyen dolgokat?
• Ezt, azt, nem tudom - kényszeresen cigire kellene gyújtanom.
• Mark. Volt bármilyen megfontolt szándékod, hogy kárt teszel magadban?
• Micsoda? Dehogyis. Én? Miért tennék ilyesmit? Jó családban élek, szerető szülök, jó testvérkapcsolat, még jól is tanulok. Alapvetően sikeres és boldog életem van. Ez csak véletlenek egybeesése volt - fogalmam sincs mennyire tűnhetek spontánnak és mennyire erőltetettnek.
• Mark, ezzel mindkettőnk dolgát megnehezíted.
• Mivel?
• A tagadással.
• Nem tagadtam semmit, de durvának találom a feltételezést, hogy én… mondjuk fel akartam vágni az ereimet, öngyilkossági szándékkal - csattanok fel. Túl heves tiltakozás.
• Mark, szeded a gyógyszereket, amiket felírtam neked?
• A placebókat? Tudom, hogy az. Olvastam róla. Az antidepresszánsok fele placebó. Minek szedjek placebót? - morgom magam elé. - Vagy tagadja, hogy sok köztük placebó?
• Nem tagadom. Sokszor a hit is elég. Nem biztos, hogy a te esetedben ez igaz - utálom, amikor irogat a papírjaira. Tudom, hogy mindenféle feljegyzéseket készít rólam és a viselkedésemről. Elemezget, mint egy kísérleti nyulat. Nem akarok nyúl lenni.
• Értem.
• Nem, Mark nem érted. Ha nem működsz együtt, akkor kórházba kell utaljalak, ahol vagy így, vagy úgy, de kezelést kapsz.
• Hát az fasza! - fújtatok.
• Váltsunk témát. Beszéljünk Liáról! - nem igazán tetszik a váltás. Nem akarok Liáról beszélni. Nem igazán akarok semmiről sem beszélni.
• Nincs mit mondanom róla! - sziszegem.
• A tagadás nem jó irány Mark - emlékeztet.
• Liáról? - előrehajolok. - Rágyújthatok itt? - Hát igen, ha Liára gondolok, akkor cigire gyújtok. Csak apró fejbiccentés a válasz. Szóval rágyújtok.

Liáról? Rengeteg mindent mondhatnék. De mégsem tudom, hogy mit mondjak. Igen, elképzelhető, hogy egyedül nem tudom feldolgozni ezt az egészet. Ami nem hangzik túl jól. Sőt, voltaképpen nagyon rosszul hangzik. Nem véletlen, hogy itt ülök, és még örülhetek, hogy csak a kedves koalafejű terapautámmal ülök a kis szobájában. És mondjuk nem a pszichiátrián.  Vagy egy távoli kis szanatóriumban.

Most akkor beszélnem kell a depresszióm okáról? Közvetlen kiváltójáról? Végülis depressziósként lettem besorolva itt. Nem a világ vége. Bár… lehet, hogy mégis. Sokat fogytam.  Az utóbbi hetekben. Persze kívülről próbálok ugyanúgy humoros és vicces srác maradni. Elég jól is sikerült tettetnem, mert végülis nem tűnt fel senkinek semmi, addig az ominózus éjszakáig, amikor Wave hamarabb jött haza, és benyitott rám a fürdőszobába.

Ha egyedül maradok most már folyton rosszkedvem van, és dühös vagyok. Egyszerűen eláraszt a düh. Szétömlik bennem és már nem is értem miért. Aztán ezt felváltja, ez a teljesen passzív semmi életérzés. Amibe folyton belezuhanok.

Megfogadtam a tanácsokat, és letisztítottam az ágyam feletti képsorozatokat. Leszedtem minden képet, amin Lia szerepel. De a fejemből nem lehet így kitörölni, hogy kiemelem őket és kész.

Lia. Annyi kép és emlék és akarat és tervezés. De hiába. Esélyem se volt. Már a rajtvonalat elhibáztam. Már ott vesztes voltam. Csak nem tudtam. Nem tudtam, hogy ez a verseny, Liáért, az esélytelenségről szól. Pedig tényleg benne lenni, úgy éreztem, ez nem esélytelen. Hogy mi ketten lehetnénk több is. Egy javító statisztika.

Lia és én. Már beköltöztek az új lakók a szemközti házba. Fele annyira se érdekesek, mint Lia. Elsétáltam a játszótérre, beültem egyedül az aluminium csőalagútba és csak szívtam a cigit egymás után, nem is számoltam hány szálat. Ültem és néztem ki a fejemből. Elmentem a balettiskola elé is. Manchesterbe is.

Elgondolkodtam, hol dönthetett Lia úgy, hogy lelép. Kilép, és nem akar folytatást. Egyetlen elemet tudok csak. A kihagyott balettórát. Nem kellett volna erőltetnem. Hogy hagyja ki. Hogy nem olyan fontos az. Talán ott dőlt el végleg. Talán ott döntött Lia. Hogy nem én vagyok az, akit keres. Aki ugyanúgy ráerőltetett mindent. Kapcsolatot, szexet, kihagyott balettórát.

Aztán csak a vízgyöngyök, a jéghideg vízgyöngyök, ahogy ülnek a kád peremén. Elméletileg hideg vízben kevesebb a vér…

Füst, hamu és víz. Aztán csak Lia...

• Mark, itt vagy még? Ejtsük a témát?
• Mit? - nehezen révedek fel.
• Előbb-utóbb beszélnünk kell róla. Nem kerülheted a témát. Lia.
• Lia…? - megszívom a cigit. Érzem, ahogy feldühít. Az a hirtelenség, amivel megszakított mindent, és a füsttel együtt dühösen fújtatok: - Az a Gumimacigyilkos ribanc!
• Jó, hát innen már el lehet indulni!