Glissé

Lia

Megcsókolt. Amióta rám köszönt, és tagadhatatlanul rámnyomult kíváncsivá tett. Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan ide érkezünk, de alapvetően nem bántam meg. Egyszerűen csak úgy tudni akartam. Hogy milyen a csókja? Először is meglepődtem, mert egészen beleadósan csókol. Az óvatos kicsit bizonytalan és félénk közeledési-köszönési kísérletei után azt tippeltem, hogy kicsit puhány és nyámnyila a csókja is. De nem. Mark olyan minden lendülettel tud csókolni. Enyhén keserű a csókja, bár a gumicukor íz jól tompította.

Amikor felcukkoltam arra gondoltam: na, meg mered tenni? Egy sima kis csókra gondoltam, olyanra, amilyent úgy unalomból is időt elütve csinálsz, hogy na jó, van öt percem két óra közt a szünetben, belefér egy kis csók. De Markkal valahogy olyan szokatlan volt az egész szitu. A játszótér, a lámpaoltás utáni időpont, hogy ő a szomszédom, hogy végülis én csak kilopództam hozzá, hogy esett, hogy egy aluminiumcsőben üldögéltünk bizarr pózban, aztán Mark kidobta az esőbe a félig szívott szálat, és a kézfejét vízgyöngyök pöttyözték, ahogy hozzám ért. Aztán abban az apró kis semmi kör alakú henger formájú játszótéri mászóelemben én a hátamon, Mark meg rajtam volt. Ha nincs kontyban a hajam, akkor széttúrta volna. Így csak a nyakamat simogatta  a tenyerével és az ujjaival újra és újra.

Kellemes időtöltés Markkal csókolózni. Egész éjszaka elcsókolóztam volna vele pirkadatig. De Mark végül kihúzott és hazajöttünk. Az utcában csak intettünk egymásnak és mentünk lefeküdni.

Nem nagyon tudom mit gondoljak, vagy egyáltalán gondoljak-e bármit. Így inkább nem teszem. Biztosan törvénybe lett volna fektetve, hogy az este után ő írjon rám, mert ez olyan húzzuk egymás agyát játékokban így megy. De nem várom ki. Helyette én írok rá:

Merre vagy?

Mark: Hazafelé. Tíz perc múlva nézz ki az ablakon :)

Csak kattintgatok ide-oda a gépepen a megnyitott oldalak közt, unottan fel-felugrok a székemről, hogy kinézzek a gyér forgalmú kis utcánkra. Végül feladom, kinyitom az ablakot és kikönyökölök. Mark autója az ötödik, amióta kint vagyok az ablakban. Már a fordulónál felismerem, a lámpa világításából. Nem tudom, hogy néz-e a szélvédőn keresztül. Mert sötét a kocsi belseje. Halk zene szól. Mark beparkol, egészen jól kezd vezetni. Lassan, de jól. Wave becsapja a kocsiajtót és már el is tűnt a házban. Mark komótosan cigire gyújt, kiszáll és a kocsinak dőlve szívja a cigit.

Futólag rámosolygok, majd a telefonom után kaparászok.

: Hol voltál?

Mark: Orvosnál.

: Mert?

Mark: Képzeld reggelre kígyónyelvem lett. Kettéáll!

: Pocsék humor! :)

De mégis nevetek rajta.Legszívesebben lemennék hozzá, oda a szemközti házhoz. És ezt meg is írom neki.

Mark: Gyere,és bevezetlek a titkok kamrájába!

Az ajkamba harapok. Aztán bezárom az ablakot és pulóvert veszek.

• Elugrom egy órára! - kiáltok be a szüleimnek a nappaliba.
• Hova? - a kanapéról csak anyám pillant felém.
• Öhm… télköszöntő ünnepség van a szomszédban?
• Tényleg? Nem is tudtam róla.
• Nekem is csak ma szóltak! Sietek! - azt hiszem kezdek veszélyes hazudozó lenni. Mark kidobja a csikket, mire mellé érek, és maga után húz abba a hatalmas nagy fa házukba.  Markéknál a földszint teljesen kihalt. Az emeleten villódzó fények szűrődnek ki az egyik szobából, ezeket szoktam látni a szobámból, de Mark tovább húz. Ahogy becsukja az ajtót már tudom, hogy a szobájában vagyunk.

Egyetlen pillanat alatt felmérem és megállapítom, hogy imádom ezt a szobát úgy ahogy van. A szemközti falon az ágy felett egy apró ledfénysor világít, mint a karácsonyfadísz égősora. Egy nagy falfelületet világít körbe, mint egy képkeret, és benne sok-sok fénykép van. Családi fotók, Markról képek, a két testvérről, a kutyákról, tájakról. Nagyon hangulatos. Az egész szobát ez a falszakasz uralja és olyan érzésem van tőle, mint ebben a házban mindenütt. Mintha otthon lennék, mintha hazaértem volna. Megmelegszem tőle. Marknak felnőtt ágya van. Nem az a sima ifjúsági rekamé, nem is franciaágy, de egy mindenképpen szélesebb ágy, tele párnákkal és a takaróra redőződő ágytakaróval. Olyan hely, ahova leülsz beszélgetni órákat. Felülsz törökülésben az ágyra, nézegeted a képeket és elmeséled az egész élettörténetedet. Mark a székére ül a keskeny íróasztalnál és engem néz.

• Merész húzás Lia - állapítja meg.
• Micsoda?
• Nem tudom. Feljössz, csak úgy, egy srác szobájába…
• Mark, a szomszéd srác vagy. Bízom benned. Ismerlek.
• Nem tudom ez a bízom benned, valahogy tőled nem tetszik.
• Mert?
• Mert azt sugallja, hogy kiszámíthatónak és unalmasnak tartasz.
• Én úgy fogalmaztam volna, hogy komolynak talállak és ezt pozitívan értettem.
• Komoly - Mark ízlelgeti a szót. - Ezzel meg tudok békélni.
• Sok képed van - mutatok a hátam mögött a falra, és úgy döntök kipróbálom ezt az ágyat itt. Éppen olyan puha és hívogató, mint amilyennek kinéz.
• Emlékek.
• Csak jók?
• A legjobbak - vigyorog rám Mark. - Akarod hallani a történetüket?
• Persze.
• Rendben. Kezdjük a felső sorral, haza is kell menned - ül át Mark is az ágyra és rámutat a legfelső és legszélső képre.

Az ötödik képnél jár, amikor a párnáira dőlve nézek fel rá. Mark a falnak veti a hátát és felhúzott lábakkal ül, velem szemközt. Egyszerre az az érzésem támad, hogy olyan meghitt ez az egész. Mintha évek óta barátok lennénk. Mintha mindig is feljártam volna hozzá, ide a szobájába, és átintegettünk volna egymásnak a szemközti ablakból. Annyira jól esik hallgatni a hangját. Legszívesebben elaludnék nála. Mint egy esti mese. Mark féle kivitelben. Kivételesen nincs kontyban a hajam, mert már lefekvéshez készülődtem. Mark szeme folyton rajtam jár. Nem tolakodóan. Inkább mint aki az emlékezetébe akar vésni. De közben jók a történetek, amiket a képekhez mesél és ettől Mark is élénkebb. Borzasztóan családcentrikus srác. Ami egyrészt jó, másrészt azt jelenti, hogy mindig is meghatározó lesz ez a család az életében. Hallgatni fog rájuk. Befolyásolni fogják. Nem nagyon szeretem a szülői befolyásokat.

Az egyik párnáját magam mögé gyűrve feljebb ülök, egy másik párnát pedig átölelek. Egymáshoz sem értünk. Pedig egy órája Marknál vagyok. Ahogy mondtam Markra rábízhatom magam. Ő egy nagyon komoly srác. Hallgatom még egy ideig a meséit, aztán nem tudom tovább visszafojtani az ásításomat.

• Untatlak! Bocs! Nem akartam - mentegetőzik Mark zavartan.
• Nem… csak késő van és álmos vagyok, és az ágyad minden formában kényezteti a testemet és arra ingerel, hogy becsukjam a szemem és befészkeljem magam ide. Szóval most fel kell állnom és haza kell mennem,  különben itt alszom az ágyadban, tehát… megyek...de hogy tudd, szívesebben maradnék - súgom a fülébe, ahogy fellököm magam az ágyról és kisurranok a szobájából.

Otthon még az íróasztalomhoz ülök és a naplóm fölé hajolok. Nehezen találom a szavakat, amióta Mark van az életemben. Nem tudom mit írjak le róla, mit írjak le mindabból, amik mostanában történnek közöttünk. Még a csókot sem írtam le. Pedig ezt most már igazán időszerű lenne valahogy rögzíteni. Emléknek. Mark azt írta, a ledsorral világított falszakaszon csakis a legjobb emlékekről vannak képei. Sok legjobb emléke van. Sokkal több mint ami nekem. Ki sem tudnék emelni legjobb emlékeket most így hirtelen. Ő meg kitűzte mindet a szobája falára.

Talán most hirtelen ez a legjobb emlékem az elmúlt napokból. Így keresgélem a mondatot a mostani naplóbejegyzésem záró sorára.

“Mark bőrét vízgyöngyök pettyezték, mikor először megcsókolt.”