Chainé

Lia

Londonban esik az eső. Az emeletes busz felső szintjén, elöl, a panoráma szélvédő ablaknál ülök, minden épületet alaposan megnézek. Az utcákat, megállókat, útkereszteződéseket. Tereket. Történeteket próbálok kitalálni. Ugyanúgy, ahogy Markkal tettük. De egyedül nem megy. Sokkal nehezebb Mark nélkül ötletelni. Nehezebb ez mint gondoltam. Az ujjammal  fogom fel a következő könnycseppet az arcomon. Megül a kézfejemen, mint egyetlen sós vízgyöngy.

Már elsírtam néhány csomag zsebkendőt. De a londoni költözés sok mindenre fényt derített. Például, hogy mégiscsak tudok kötődni emberekhez, nem csak a családhoz, hanem egy családomonkívül álló személyhez, egy sráchoz.

Fájó volt, az elszakadás, de rosszabb lett volna ezt minden nap, több héten át végigszenvedni. Így sokkal több jó élmény maradt Markkal. Nem ereszkedett közénk az elválás gondolata. Jobb volt így. Az ország másik végéből nem fogunk egymáshoz rohanni, ehhez még túl fiatalok vagyunk. Túlságosan a családdal élünk.

Egy fiú ül az átellenes üléspárra az ablakhoz, nem is nézi a várost, telefonozik. Itthon van. Túl jól ismeri a várost, nem érdekli már. Egészen a végállomásig utazunk némán. Már az is jó, hogy nem potyognak a könnyeim. De a hangulatom nagyon nyomott. Ahogy beáll az utolsó megállóba a busz, ő feláll. A tekintete az ölembe téved, majd rám.

• Jó dizájn! - mutat a nyitólapra a naplómba.
• Kösz - mosolyodom el futólag. Egymás mögött haladunk le a lépcsőn az emeletről és ki a csepegő esőre. Fülest dug a fülébe és már neki is indult az utcának. A naplómat a táskámba rejtem. A Marktól kapott préselt rózsa az első oldalon. Van még jó pár. Hiszen egy egész kosárnyit kaptam.

Úgy döntöttem a préselt rózsákkal fogom nyitni az elkövetkező naplófüzeteimet. Nem tudom meddig fog kitartani. Teljesen önbecsapás. Önmarcangolás. Szálanként és füzetenként, végeláthatatlan lamentálás. Miért? Egyáltalán nem tesz ez jót nekem. Minden nap, minden felütött napló, Markra fog emlékeztetni. De a rózsaprések olyan jól sikerültek. S végre rózsám van. Annyira vártam erre. Hogy rózsákat kapjak. S préselhessem. A szerelemből kapott rózsákat. Jaj ne! Már megint elfutja a szememet a könny. Utálom Londont és a költözést.

London nagy, gyalogosan még nagyobbnak tűnik, persze lehet haladni, de a buszos városnézés folyton Markra emlékeztet. Nem kellene ennyire kikészítenem magam. Még nem aklimatizálódtam Londonban.

Otthon varázslatosan minden olyannak tűnik, mint régen. A bútoraink, a szobáink. Anyám főztje. Csak ha kilépek a házból, akkor fogad egy teljesen más világ. Már nem nézhetek a szomszéd házsorra, nem figyelhetem, hogy hol ég a villany. Hogy mit csinálhat Mark és a családja? Körülöttünk park van, a templomkert és paplak kert. Virágok dézsákban, virágágyásban, cserépben, mindenütt növények és a természet.

De ez a békés idill, sosem lesz olyan szívmelengetően otthonos, mint az a szemközti faház ott északon, amit belülről is megismerhettem, a lakóival együtt. Mark annyi közös képet készített. Nekem egy sincs emlékbe.

Sose kérdeztem meg Markot, hogy mikor vesz le egy-egy képet. Hogy vesz-e le egyáltalán képet, cseréli-e őket? Vagy mindig csak felülírják az új képek és emlékek a régieket, és egymás felé ragasztja őket? Vajon, mi lett a mi képeinkkel? Az én képeimmel? Megőrzött egyet is, vagy mindet leszedte? Talán össze is tépte? Nem ismerem Mark kudarcélmény-állapotát. Markot csak a nyugodt, fura gondolkodású és humorú srácnak ismertem. Vajon eszik még gumicukrokat?

Egyszerűen beteges, hogy mennyit gondolok Markra. Nem normális. Félek, hogy nem várt módon nagyon be fogom forgatni magam. Igen, ezért van nálam folyton a naplóm. Már sehova se megyek nélküle. Folyton olyan érzésem van, hogy jobb kiírni magamból, vagy megkattanok, nem tudom. Úgyhogy a naplómat magamhoz ölelve ülök a nappaliba a szüleimhez közös tévénézésre is. Így magamhoz ölelek egy rózsát is, amit Marktól kaptam.

• Lia! - fordul felém anyám hirtelen.
• Hümm… - jobb nem elnézni  a tévé képernyőjéről.
• Be kellene iratkoznod az itteni balettiskolába.
• Nem sürgős anya - felelem. Próbálom úgy mondani, hogy nem remegjen a hangom és ne bőgjem el magam azonnal. Az egyetlen dolog amire a balett tanított. Élénknek és mosolygósnak maradni, minden áron. Megőrizni a tartást, minden helyzetben.
• De annyira szeretted, ki fogsz esni a gyakorlatból - emlékeztet anyám. Talán már elsírtam minden könnyemet, azért marad száraz a szemem. - Holnap elkísérhetlek és beiratkozol.
• Már nem fontos anya - válaszolom, s érzem, hogy szorul a torkom, mintha valami fojtogatna. - Itt sok más lehetőség is van. Még nem döntöttem el, hogy folytatom-e a balettot.
• Te tudod - néz vissza a képernyőre anyum, én pedig úgy érzem, jót fog tenni, ha még írok valamit a naplómba.

A szobámban berögződés, hogy kinézek az ablakon. Mert régen mindig ránéztem Markék kocsifeljárójára. Egyrészt onnan jól lehetett látni, hogy ki van otthon. A szülők csak este álltak be az autóval, lefekvés előtt. A két fiúnak külön kocsija volt. Tudtam, hogy Mark jött haza, vagy a bátyja. De itt nem látok kocsifeljárókra, sem autókra, sem világító szemközti ablakokra. Itt csak az esőáztatta parkra látok. Utálom ezt a kilátást, úgyhogy behúzom a sötételőfüggönyt. Tanácstalanul nézek körbe a szobámban. Minden a régi. A préselt virággyűjteményeim.

Hülye voltam. Kaptam egy örökké virágzó rózsát. Még ha porosodik is. Még ha csillámos is. Meg müanyag is. De mindig velem maradhatott volna. Marktól. De én… magabiztos voltam. Tudtam, egy ilyen maradandó tárgy örökre Markhoz kötne. Nem akartam ilyen terhekkel eljönni északról. Tehát ott hagytam. A szobámban. Az üres szobámban ott északon. Az a rózsa, talán most tudna beszélni, hogy mi történik ott a szemközti házban. Hogy hogy van Mark.

Hülye voltam. Maradhattam volna Markkal. Északon. Koliban. De észérv volt csak. Hogy fiatal vagyok, hogy ez csak egy lángolás, elmúlik, Mark egyetemre megy, és nem bírnám elviselni, ha ő szakítana velem.

Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal. S tudom, hogy miért, mert… táncolhatnékom van. Mert az egyetlen spontán önkifejezésem az, hogy kitáncolom magamból az érzelmeimet, a feszültségemet, a bánatomat, a szomorúságomat. Magam sem értem miért teszem ezt. Miért büntetem magam azzal, hogy nem táncolok.  Már megint egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Sietve állítom útját a mutatóujjammal, s a kis vízgyöngy ott ül az ujjamon. Picit remegve int, hogy de igen itt az a hatalmas park és sötét is van, senki sem lát a parkra. Gyere ki és táncolj! Vagy beleőrülsz.

Leírom a mai utolsó sort a naplómba, és a doboz mélyéből előkeresem a balettcipőimet. Az orromat a felsőm ujjába törölgetem, miközben rutinosan tekerem a szaténszalagokat a lábszáramra. Hangtalanul suhanok le a hátsó ajtóhoz, és már a parkban vagyok. Csendes az este, nem esik az eső. A házunktól kellő távolságig futok és megkezdem a bemelegítő gyakorlatokat.

Mark biztos kattintana néhány képet rólam. Mark biztos cigire gyújtana. Mark biztos szótlan nézne. S Mark... biztos megcsókolna, ha itt lenne velem.

De nincs itt. Tehát magamnak táncolok a csillagok alatt. S közben arra az utolsó mondatra gondolok, amit a naplómba írtam:

“Markkal sokkal jobb lenne Londont felfedezni.”