Piqué

Mark

Este még kimegyek elszívni egy cigit. Ahogy az éjszakai szemerkélő esőben meredek magam elé, az utcára, a lassan rügyet bontó fákra, Lia alakja körvonalazódik az ablaknál. Rámír.

Lia: Hagyjuk ki a holnapot!

Én: Lógjunk?

Lia: Miért ne?

Én: Mit csináljunk?

Lia: Járjuk be együtt Manchestert!

Én: OK.

Elnyomom a cigit és felintek Liának. Hány igazolatlan óra után szólnak a szülőknek? Vagy az csak tizennyolc év alatt él? Remélem. Kezdek sokat lógni. Lia miatt. Most Liával.

Reggel megbeszélés nélkül is úgy teszünk, mintha suliba készülnénk. Wave nincs itthon, a szüleim indulnak, én megeszem a gabonapelyhet, két tállal. Teszek egy kört az autóval. Aztán Lia sulija felé fordulok. Lia előre sétált az útkereszteződésig. Amíg elengedem a gyalogosokat beszáll mellém. A táskáját hátra dobja az ülésre. Kiengedte a haját. Nincs szoros balettkonty. Könnyű tavaszias cipőben van, olyan mint a gyakorlócipői. Felhúzza a lábait az ülésre és hátradől. A helyi rádióadóról váltanom kell, hogy fogjuk a manchesteri BBC-t.

Lia nagyon csendes. Ma zárkózott. Nem akart suliba menni. Remélem nem az a köcsög zaklatta. Tudom, hogy ő is végzős, tehát érettségi előtt, már neki sincs sok ideje. Ha Liát akarja fűzni.

• Megtudhatom, hogy ma miért hagyok ki két dogát is az életemből? - érdeklődöm nyugodtan.
• Jobb Manchesterben lenni, mint dogát írni nem? - néz rám Lia és felbont egy csomag gumicukrot. Szerintem egészen jó fogyasztója Lia a cégnek, lehet kedvezményesen kapja a gumicukrot is.
• Ja, még az idő is szuper! - alig néhány felhő, Tűrhető időnk van. - Tehát neked is éppen dogákat kellene írnod?
• Lehet - néz rám Lia miközben kegyetlenül leszaggat egy gumicukormacifejet a fogaival.
• Még mindig veszélyes hazudozó vagy - állapítom meg. - Hirtelen ötlet volt?
• Elmenekülni egy doga elől? Áh eléggé megfontolt szándékú - fintorog Lia. - Hová menjünk?
• Nem is tudom. Nyílt egy új burgeres. Megnézhetjük. Van terasza is. Kipróbálhatnánk milyen - ötletelek. Lia azonnal rábólint.
• Ebédeljünk ott!

Vonalakat váltunk egymás után, ingázunk ide-oda. Megnézzük a belvárost mielőtt az új Honest Burgers teraszára ülnénk. Liának látványosan nincs lelkiismeretfurdalása, hogy hiányzik a suliból. Elgondolkodom, hogy mennyire iskolakerülő vajon Lia. Vagy ezt is a balett-tal fogja leigazolni? Mint mindent. Nézzük a forgalmat, alig beszélünk. Mindketten kicsit a gondolatainkban vagyunk. De még ez is teljesen jó időtöltés Liával.

• Meddig körözzünk a városban?
• Nem tudom, haza kellene érni szokásos időben - emlékeztetem Liát, hogy tilosban járunk, éppen nem kellene, hogy a szülőknek feltűnjön.
• Igaz, jó érvelés - Lia hangulata teljesen leül. Mert ez azt jelenti, hogy ebéd után visszafelé kell mennünk. Alig pár óra volt. Kettesben. Nem is olyan igazán hosszú egy sulinap, főleg, ha Manchesterben lógjuk. - Induljunk! - sóhajt nagyot Lia. Látványosan nincs kedve hazamenni.

Délután hazaér Wave is. A játékban vagyok, fülhallgatóval a fejemen, úgyhogy jó darabig nem hallom, hogy mit is mond, és észre sem veszem amíg hozzám nem vág egy tollat.

• Mi bajod? - zökkenek ki a játékból, de még végigjátszom a játékot. Aztán leveszem a fejhallgatót és Wave-re nézek.  Mi az?
• A szomszéd ház előtt egy nagy költöztető teherautó áll. Tudtad?
• Mi? Ki költözik? - nyújtózkodom. Már két órája játszom észre sem vettem, hogy repül az idő.
• A Liáék háza előtt áll - néz rám megemelt szemöldökkel Wave.
• Az lehetetlen. Ma találkoztam vele. Rosszul láttad - átmegyek a szobámba és kinézek az ablakon.

Lassan folynak végig az esőpermetből eredő vízgyöngyök az ablaküvegen. Sokáig csak a vízgyöngyökön ülő tükörképet látom. Nézem ezeket a nagy kövér cseppeket az ablakomon, kint a szürke úttestet, a fákat. Aztán azt a nagy fehér furgont ott Liáék előtt. Egy kanapét cipelnek éppen ki és rakják a rakodótérbe. Értelmetlenül nézek ki. Percekig állok és a vízpöttyökön túl nézem, hogy mi zajlik az utca túlsó oldalán. De ez nem egy közönséges bútorcsere. Dobozok, szekrények, állólámpa, székek, íróasztal. Végignézem Lia teljes szobaberendezését. Innen az ablakomból, ahogy kikapkolják az utcára. Soha nem voltam a szobájában, s most mégis minden tárgyat, minden bútordarabot értetlenül nézek, ahogy rakodják egymás után. Nem értem. S teljesen kiürül a fejem. Szinte vakon botorkálok le az emeletről, ki az ajtón, át az úttesten.

Szét sem néztem. Csak megyek. Körülöttem csepereg az eső, a költöztetők végzik a dolgokat, utasításokkal igazgatják a bútorokat, hogy minden elférjen.  A bejárati ajtó nyitva, hiszen úgyis ki-be járnak rajta.

• Lia! - kiáltom el magam, és egyszerre hisztérikus, sírós és dühös a hangom. Lia egy dobozzal a karján jön ki. Leteszi a lába elé a dobozt és engem néz. Aztán lesüti a szemét, elnéz, és karba fonja maga előtt a karját. - Mi ez? - mutatok a bútorokra, dobozokra, a költöztetőkre.
• Költözünk - jelenti ki kicsit túlvilági hangon Lia.
• Mi? - egész délelőtt Manchesterben voltunk. - Mikor akartad elmondani? - Lia elfordítja a fejét. - Semmikor, semmikor! Basszus Lia! - hitetlenkedve nézek erre a lányra, nem… nem értem.
• Álljunk félre, zavarjuk a pakolást! - int oldalra a fák alá Lia.
• Mikor költöztök?
• Még ma.
• Hova? - kezdek bekattanni.
• London. Külső körzet.
• Micsoda?! Én azt hittem itt városon belül…
• Nem… apámat áthelyezték. Megyünk - mondja letörten Lia.
• De… de miért nem mondtad? - a hajamba túrok és egyetlen normális mozdulatom van, ami berögzült, cigire gyújtok.
• Nem tudom. Nem akartam. Nem akartam, hogy visszaszámláljunk, hogy búcsúzkodjunk, hogy ötleteljünk.
• Nem, te angolosan távozni akartál - fújtatok, füsttel, remeg a kezem. Nagyon felindult vagyok.
• Mark, amikor elkezdtük, már akkor is tudtam, hogy költözünk. Hogy meg vannak számlálva a napjaink.
• Maradhatnál is! - csattanok rá. - Lehetnél kolis!
• Nem akarok ingázni, nem akarok ide-oda utazgatni hétvégén...
• Ezt hogy érted?
• Nekem a suli nem olyan fontos.
• S velünk mi lesz? - nézek rá, lehet kezdek kétségbeesni.
• Nem tudom. Te is mondtad, a gimis szerelmek mind szétmennek. Talán nem mi vagyunk az a tíz százalék… London messze van.
• Nincs annyira messze! - vetek ellent neki.
• Mark, ide Manchester is több mint egy óra.
• Megoldhatnánk!
• Hitegessük egymást? Ezt akarod? Én gimis maradok, te egyetemre mégy. A te életed teljesen meg fog változni.
• A tiéd is.
• Én… csak helyet változtatok. Ugyanúgy középiskolás leszek.
• És akkor… most mit akarsz? Vége? Pont? Szakítunk? Mert te elköltözöl? Többet ne is írjak?
• Nem sok értelmét látom, hogy írjunk egymásnak Mark - néz fel rám bánatos arckifejezéssel Lia.
• Hát ez kurvajó! - fakadok ki. Csak rázom a fejem, szívom a cigim, és nem hiszem el. Ma Lia azért akarta velem lógni el a sulit, mert ez volt az utolsó itt töltött napja. Miért? - Ezt nem hiszem el - rázom a fejem. Én képtelen vagyok végignézni, ahogy Lia kisétál az életemből. Nem akarom látni, hogy beülnek itt a kocsiba utoljára. Eldobom a félig szívott cigarettám. Azt hiszem az egész utca hallja, ahogy Lia képébe ordítom: - Én szerettelek Lia! Kurvára szeretlek baszki!