Házasságunk szavakban

Wayne elhúzódott, Corinne csalódottan fordult hátra. S földbe gyökeredzett a lába. Armand volt itt. Valóban. Elegáns fekete ruhában. Fabian egyik ruhájában, ebben biztos volt, mert Armandnak sosem lenne pénze egy ilyen drága ruhára. Hónapok óta nem látta a férjét, már szinte el is felejtette, hogyan néz ki. S a valóság olyan éles volt. Armand! Corinne világának kezdete és vége. Nincs még egy férfi Angliában aki ennyire vonzó lenne. Hát persze, hogy akárkit levesz a lábáról ha akar. Hát csoda, ha egy ilyen férfira tapadnak a nők? Még ott a távoli kis halászfaluban is? Armand aki most egy negyven éves férfi minden tapasztalatával és előnyével bír, sőt mi több, egy negyven éves férfi vonzerejével is. Armand srácként is nagyon helyes volt. Férfiként kifejezetten markáns arca volt. Mogyoróbarna szeme, sötét hullámos haja és laza testtartása. Ő nem a kimért úriember volt. Armand a lázadó, vad lecsúszott de Noir volt. Aki szuggesztív erővel bír. És most őt nézi, olyan hevítően, ahogy csak Armand képes rá nézni.

 

Istenem mennyit változott Corinne amióta elhagyta Holdföldét! Szinte rá sem ismerni! Nem olcsó posztóanyagokban van, hanem a legfinomabb szaténselyemben. Sosem gondolta, hogy ez a padlizsánszínbe hajló áfonyakék sötét szín ennyire jól áll Corinne-nak. Még sosem látta ilyen ruhában. Finom csipke simult tökéletes, makulátlan bársonyos bőrére. Amit úgy ismert. Amit minden éjszaka érinthetett. Ez az asszony mellette aludt, és még ma is megtenné, ha ő merő őszinteségi rohamában nem vallja be azokat a botlásokat. Azokat a dühöngő vad félrelépéseket. Haragudnia kellene saját magára. De mégsem tud. Mert így láthatta Corinne-t. Londonban. Ilyen elegánsan. Áfonyaszín selyemkesztyűjében. Hosszú földig érő estélyiruhájában, amit maga után von. Olyan volt a ruha akár egy kürt, szép kecses testhez simuló, s a lábaknál puhán szétterülő. A mindig kontyba rendezett haj. A konty, ami Corinne védjegye volt. Amitől felnőttnek érezte magát. Amitől úgy érezte, hogy felnőtt Armandhoz, s ahhoz, amit tenni akart vele. De hát Corinne igazán felnőtt. Itt van, élete virágában felnőtt nőként előtte. A fűző dúsan nyomja felfelé Corinne puha kebleit, vörös tincsek hullnak nyakára és gyémántfülbevalók ragyognak a fülében. Corinne egyenes tartással, kihúzott derékkal állt. Az ajka enyhén szétnyílt a meglepetéstől. Nem várta. Talán már el is feledkezett a férjéről.

-         Szép estét Tündérke! – mormolta furcsa rekedtes zöngével Armand.

-         Ne hívj így! – sziszegte hűvösen Corinne, s szemével követte, ahogy a férje közelebb lép hozzá.

-         Ki volt ez a pöcs? – húzta össze a szemét Armand.

-         Wayne igazi úriember, nem olyan mint te! Kétlem, hogy tudnál úgy szeretni, mint ahogy ő szerette a feleségét – vágta rá Corinne.

-         Én meg kétlem, hogy az ő csókja olyan lenne mint az enyém! – rántotta magához Armand, s meg sem várva, hogy Corinne mit reagál, ajkaival lecsapott a felesége rubinpiros ajkaira, amit az előbb egy másik férfi ízlelt. Pezsgőíze volt Corinne szájának. Corinne hiába tiltakozott, minden csupa érzelem, vadul csapkodó nyelv és nyál, és vágy és akarat volt. Armand ájulásig tudott csókolni, rémisztően szédítően még így is még húsz év után is. Corinne most is úgy érezte, hogy eltűnt a világ és csak ő van és Armand és a vágy, amivel a férfi akarja őt. Armand, igazán úgy tudott csókolni, hogy kétsége sem maradt, hiányzott neki, függetlenül attól, hogy fél napot vagy fél évet voltak távol. Hogy talán előtte más nőt csókolt az ágyban. Erre Corinne elrántotta magát a csókból. Megtántorodott, ahogy nehezen találta az egyensúlyát, hogy mi a vízszintes és mi a függőleges ebben a világban, amibe visszacsöppent.

-         - Hogy merészeled! Idejössz és nekem támadsz.

-         Mondjuk, úgy, hogy a férjed vagyok!

-         Szép kis férj! Aki trükkösen aláíratott az apámmal egy lemondó nyilatkozatot, sietve feleségül vett a legközelebbi kápolnában, mivel már félúton viselős voltam a gyerekével. Gratulálok, erre minden vadállat képes! – zihálta Corinne, a szája elé téve a kezét. Bizseregtek az ajkai, a szíve úgy lüktetett, hogy keblei hullámoztak a szoros fűzésben. – S aki ráunt a feleségére és mindenféle nőcskékkel hetyegett a tengerparton. Ez igen! Minden nő álma egy ilyen férj tényleg!

-         Nos most már van összehasonlítási alapod, melyikünk a jobb? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Armand.

-         Nevetséges vagy, nem tudom minek jöttél utánam.

-         Befeküdtél már az ágyába is? – kérdezte gúnyosan Armand.

-         S ha igen? Vagy ilyesmit csak te tehetsz a házasságunkban?

-         Kétlem hogy ki tudott elégíteni, ismerem az étvágyad Tündérkém, és tudom, hogy a szende szűz külsőd mögött kihajszolod egy férfiból az utolsó szuflát is. Egy ilyen lagymatag alakkal kétlem, hogy beéred – fröcsögte Armand.

-         Nem beszélhetsz így Wayne-ről és rólam sem! Mi a fenének jöttél utánam, mit akarsz Londonban? Miért nem maradsz a szajháddal? – kiáltotta rá Corinne magából kikelve.

-         Tudod te legalább nem láttál vele! Én meg utánad jövök és azt kell látnom, hogy egy férfi karjaiba ájulsz! – kiáltotta rá Armand.

-         Remek, legalább tudod milyen érzés!

-         Hát nem gondoltam, hogy így látlak viszont legközelebb, de legalább veszekszünk ez is valami! Végre rám figyelsz, nem csak arra, nehogy megégjen a süteményed a sütőben! – rántotta magához a nőt Armand.

-         Ezért kár volt Londonba jönnöd, hogy ezt az arcomba vágd, és miattam is kár volt jönnöd, mert jól érzem magam itt és eszem ágában sincs visszamenni veled az olcsó kis halászkunyhódba a szánalmas életünkbe, ha el akarsz válni hát csak tessék, jó hogy jössz, gyorsabban elintézhetjük és végre húsz év után hagyjál már élni!

-         Végre legalább kimondtad! – ordította rá Armand.

-         Mit? – sikoltotta vissza Corinne.

-         Hogy az egész házasságunk alatt nem hagytalak, hogy élj, végre beismered, hogy vádolsz azzal, hogy kurvára elbasztam az életünket, mert kurvára felcsináltalak!

 

Végre kimondták. Annyi év után! Húsz év gyötrelmes küzdelme után, de végre megtették. Mindketten kimeresztett szemekkel, vad indulattal, idegesen, és haragosan néztek egymásra. Így kimondva, szinte fájtak a szavak, szinte égették az egész bensőjüket, de hát mindketten tudták valahol a mélyben, a házasságuk eltitkolt néma párbeszédében, de ott volt mindez. Amit most egymás szemébe vágtak. Őrület, hogy erre ennyit vártak, hogy csak most merik nyíltan kimondani egymás előtt. Ziháltak mindketten, szinte fuldoklottak az elfojtott indulatok, vágyak, remények és soha meg nem élt életutak törtek ki belőlük most egyetlen perc leforgása alatt. Kimondták. Végre felvállalták egymás előtt nyíltan, hogy mi is volt mindig is a problémájuk egymással. Most már nem függtek egymástól, nem volt egyikük sem kiskorú, ismerték egymást. És elindult a lavina zúdult lefelé a meredek lejtőn és már nem is akarták megállítani.

-         És folytathatnád azzal, hogy az egész klánt szétcsesztük, meg a szüleinket is, és magunknak okoztuk az egészet! Igen! Elegem volt, szerinted miért nem keltem fel veled együtt mint régen? – sírta Corinne. – Mert gyűlöltem az életemet! Gyűlöltelek, hogy miért is mentem hozzád, hogy miért kell ezt az egészet mindig ugyanúgy élni tovább és tovább és már semmivel sem elégített ki az a házasság, amit éltünk, amíg Dylan velünk volt vele voltam elfoglalva, mindketten rá koncentráltunk, hogy felneveljük. Aztán Dylan nélkül…mond Armand mi tartott minket együtt? Ez a húsz év? Ez a közös múlt, néhány jó szex az ágyban? Mert ennyivel oldottad meg mindig a problémáinkat.

-         Miért talán hímzőrámára kellett volna vonnom magam, hogy téged is érdekeljelek? egyfolytában házimunkáztál, ha nem Dylan, akkor a házi teendőid, mintha a világ nem változott volna meg azzal, hogy a gyerekünk kirepült a családunkból! Halálosan unalmas voltál Corinne!

-         Te is! Mindent utánad kellett pakolnom, amikor sütöttem akkor Dylan miatt sütöttem. De te elvártad hogy legyen meleg étel az asztalodon. Besokalltam Armand értsd meg! Elegem van az életünkből, hogy csak te vagy és ennyi. Nem bírom tovább! Nem bírom elviselni, hogy mindent megtettem neked és mégis megcsaltál!

-         Jó, tudod Corinne én is besokalltam! Egyetlen kérdést akarok csak feltenni és ezért is jöttem, legyünk őszinték, ahogy én őszintén megmondtam neked, hogy félreléptem. 

-         Jaj hagyd ezt Armand hallani sem bírom!

-         Válaszolj! Megbántad?!

-         Te megbántad? Hogy lefeküdtél azzal a nővel?

-         Igen, de most te jössz! Őszintén: megbántad, vagy végigcsinálnád velem, újra? Lefeküdnél velem, ott az erdőben, ha tudnád, hogy teherbe fogsz esni? És feleségül kell jöjj hozzám és fel kellene nevelned egy gyereket szinte gyerekfejjel? Ha megváltoztathatnád a múltat, megtennéd?

-         Persze, hogy igen. Nem akartam terhes lenni, féltem iszonyatosan féltem az egésztől, a szüleinktől, tőled, a gyerektől, és folyamatosan féltem egész életemben, hogy elég jó vagyok-e anyának, feleségnek? Minden süteményemben a rettegésem volt, hogy miért tettem ezt és hol rontottam el, és hogy juthattam idáig. Féltem, hogy nem lesz valami rendben és a bizonytalanságom öltem minden ételünkbe! Ez az igazság Armand – halkult el Corinne hangja. – Belekényszerültem egy élethelyzetbe, egy szerepbe, amit vállalnom kellett és amire még nem voltam készen. És voltak pillanatok, amikor azt kívántam, bár másképp alakult volna minden.

-         Értelek. Hát ebben az egyben látod, szögesen ellentétesek vagyunk Corinne. Mert én… minden hibánk ellenére… újra megtenném. Nem változtatnék semmin. Mert szerettelek akkor is és most is. Szeretem azt a gyereket, akit nekem szültél, s Dylan volt az egyetlen az életemben, amiből tudtam, hogy megérte, hogy bármilyen is az életünk és bármit is tettünk, érdemes volt érte mindent feladni és küzdenünk. És kitartanunk egymás mellett és a családunk mellett. Csak ennyit akartam elmondani. Lehet hogy őrültség Corinne, de veled újra kezdeném ugyanezt, elölről. Mivel nincs közös vagyonunk hát azt hiszem elég könnyű lesz elintéznünk a formaságokat.

-         Jól van. Figyelj. Ne rendezz itt jelenetet. Én Wayne-el jöttem ide és Wayne-el is megyek el.

-         Rendben – fordított hátat Armand, s magára hagyta az asszonyt.

 

 

Corinne a tenyerébe temette az arcát és mélyeket lélegzett. Mély karikák ültek a szeme alatt. Amióta Armand megjelent a bálon, mintha kifordultak volna az érzelmei. Teljesen kifacsarodott és fogalma sem volt, mit kellene tennie. Fabian komoran figyelte a húgát. Kíváncsi lett volna a helyzetre, a jelentre, hogy miket mondtak, de Corinne még mindig csak szipogott.

-         Nagyon durván összevesztünk azt hiszem – nézett fel a bátyjára Corinne.

-         Szóval veszekedtetek – ismételte Fabian várakozón.

-         Igen.

-         Az jó nem?

-         Nem tudom.

-         Mh, még sosem veszekedtetek, ez az újdonság varázsa volt a kapcsolatotokban.

-         A lehető legrosszabb pillanatot választotta a belépőjére, épp Wayne karjaiban voltam.

-         Pompás, gondolom felment az agyvize – vihogta Fabian. – De megnéztem volna.

-         Kellemetlen volt. és kínos. Aztán oda-vissza vágtuk egymás fejéhez a dolgokat, a múltat, az életünket, a házasságunkat, meg a megcsalást.

-         S végül mégis Armand került ki jól az egészből, hogy csináltad te liba?

-         Nem tudom. Azt kérdezte, hogy megbántam-e?

-         Hogy hozzámentél?

-         Hát igen, meg úgy az egészet. Hát mégse kívánhatta, hogy újra szeretnék tizenévesen teherbe esni, meg ez az egész. Hiszen gyerek voltam! Persze hogy nem akarnám újra! De ő meg erre azt válaszolta, hogy szerinte mégis jó volt így minden és hát…azt legalább tudom, hogy Dylant tényleg nagyon szereti. Jaj Fabian most mi legyen?

-         Most azt várod, hogy én mondjam meg?

-         Armand utánam jött!

-         Wayne karjaiban talált, elég egyértelműen utaltál rá, hogy felejtve van ő és a házasságod.

-         Már megint véded ő meg megcsalt!

-         Ez az állításod csak Armand vallomásán alapszik.

-         Igaz.

-         Ha nem mondja, még most is ott élnél a halászházban.

-         Igen – felelte durcásan Corinne. – Minek is mondta el?

-         Corinne, gondolod, hogy ez segít?

-         Nem tudom mi segíteni. Armand azt várja hogy lépjek és indítsam el a válási folyamatot.

-         Armand azt várja, hogy dönts, vele vagy nélküle akarsz tovább élni.

-         Nem tudom.

-         Hát helyetted ezt senki sem fogja tudni hugi. Armand most James-nél van, de kétlem, hogy sokáig maradna.

-         Jól van – csipogta megszeppenve Corinne.

 

Armand a fiát nézte, ahogy a könyvek közt nézelődött James Prescott könyvtárában. Dylan a kalandkönyveket szerette és az útinaplókat, mindig ilyenekre vadászott kölyökkorában is, amikor a piacon egy-egy árúsnál lehetett könyveket venni. Armand mindig vett egyet-egyet a fiának, ha vele ment. Ezért Dylan elég sokat jött vele a piacokra. Hát ezért ismerte Gracet is. Dylan nyitott volt, megértő, kicsit olyan mint az anyja.

-         Megint láttam anyát azzal a férfival, a kávézóban – bólogatott Dylan.

-         Remek, jó hallani, hogy milyen sokféle módon szórakoztatja anyádat – vágta rá foghegyről Armand.

-         Gazdag pasasnak tűnt.

-         Igen annak tűnt, kifejezetten – morogta rosszkedvűen Armand.

-         Képzeld új expedíciós ruhákat varrattunk.

-         Az jó.

-         Figyelsz rám? – nézett hátra az apjára Dylan.

-         Fiam, ne haragudj, most nem tudok koncentrálni, gondok vannak – ráncolta a homlokát Armand.

-         Ne izgulj, anya odáig van szerintem, hogy utána jöttél – vigyorgott rá Dylan. – Mindig azt mondtad, hogy gyűlölöd Londont és most itt vagy, miatta.

-         Nem gyűlölöm Londont, csak hazudtam.

-         Aha – vágta rá Dylan.

-         Valójában Londonban akartam élni, gazdag nőt feleségül venni, és lelépni vele a nagyvilágba – felelte Armand.

-         Hát a valóság elég messze áll az álmaidtól.

-         Ja, én is mindig erre ébredek rá. Majd egy nap te is erre fogsz ráébredni fiam – vigyorgott rá Armand. – nagy tervek, aztán… - Armand csak a levegőbe legyintett.

-         Miért nem vitted véghez apa?

-         Miért, hát…anyád miatt – felelte fintorogva Armand. – Meg miattad. Hát igen. Használj mindig óvszert, különben, így jársz – bólogatott komótosan Armand. – Egy terhesség, hát… az minden számítást, minden tervet s az egész életed keresztül húzza és átírja. Onnantól örökre foglalt a táncrend érted?

-         Aham – bólogatott Dylan.

-         Anya nagyon szép lett igaz? – kérdezte hirtelen Dylan.

-         Az – felelte bágyadtan Armand. -  Ezüst fagyöngydísz volt a hajában. Ezüst fagyöngy. Azon a reggelen is fagyöngyökkel babrált én meg csak úgy beletiportam a lelkivilágába. Hát…kapitális barom tudok lenni. De már nincs mit tennem.

-         Remélem izgatott voltál miattam egy kicsit! – rontott be Fabian a könyvtárszobába. Armand felült és ránézett.

-         Na?

-         Semmi. Corinne tanácstalan és nem hoz döntést. Szerintem be kellene vetned a nehéztüzérséget Armand. Én már beleuntam a közvetítésbe közöttetek – ült a kanapéra kifulladva Fabian.

-         Nem akar válni?

-         Nem tudja.

-         Én mondtam, hogy nem fogtok elválni – kotyogott bele Dylan. – szereted őt és anya is téged. Nem tudom miért kell ezen ennyit problémázni.

-         Jaj Dylan, az élet azért nem ennyi!

-         Szerintem meg igen, otthon sosem problémáztatok ennyit.

-         Otthon, bedobtam az ágyba és kész – felelte rá Armand. Armand fásultan nézett fel James-re aki az íróasztalán nyugvó válási papírok mögött ült. Már rajtuk volt az ügyvédi pecsétje is. Csodás. Már csak alá kellene írniuk. – Vigyél egyet neki is és holnapra beszélj meg vele egy időpontot. Vacsora közben megbeszélhetjük a pontokat a Hotel Imperial étteremben – adta meg magát Armand.

-         Biztosan ezt akarod?

-         Megvárom, hogy Corinne előbb aláírja, majd utána én – vette el a saját példányát az asztallapról Armand, s összehajtotta. – Így kell lennie – nézett keményen unokaöccsére.

-         Nem, egyáltalán nem kellene… így lennie – vette el a borítékot Fabian, amit James nyújtott neki át.