Környezetváltozás

Fabian a gyerekekkel játszott. Mind az öt gyerek körülötte ugrált és próbált köztük igazságot tenni, még akkor is ha legszívesebben mindig a fiának adott volna igazat. Melanie és Maggie már kész kis hölgyek voltak, és tudták, hogyan csavarják el egy ártatlan mosollyal az apjuk fejét. Az Autumntól született lányai ellenben maguknak valók voltak mindig is. Ikrek voltak és többnyire csak kettesben játszottak. Summer és April most is lemaradtak a féltestvéreiktől.

-         Gyerekek állj! Az kap csokoládét aki nem visít! – jelentette ki a magasba tartva a bonbonokat Fabian. Forest fenéken csípte a nővéreit, mire azok felvisítottak.

-         Úristen mennyire hasonlít rám ez a gyerek! – nevetett hátra Autumnra Fabian.

-         Mert mindent elles tőled, csodálkozol? – vette ki Fabian kezéből a bonbonos tasakot Autumn. Kinyílt a bejárati ajtó és Corinne lépett be rajta. Utazóköpenyben, egyetlen bőr utazótáskával, amit most lerakott a lába mellé.

-         Gyertek gyerekek, a könyvtárban csokoládéosztás várható – rázta meg a bonbonoszacsit Autumn és előreindult. A gyerekek utánasorjáztak. A gyerekzsivaj elhalt és Corinne ott állt könnyes arccal, összetörten a bátyja előtt a de Noir vár lovagtermében.

-         Corinne, mi történt? – sietett a húga elé Fabian, s a karjaiba zárta.

-         Megcsalt! – sírta Corinne s egész testében megremegett. Fabian melegen tartotta a karjaiban a húgát, és csendben ringatta. Nem zavarta, hogy Corinne könnyei eláztatják az ingét.  Corinne csak sírdogált szipogott, aztán egy idő után felnézett a bátyjára, könnyes szemekkel, orrát törölgetve.

-         Nem is szólsz? Egy szavad sincs erre? – csippant rá Fabianra, aki némán nézte a húgát. – Te tudtad! – lökte el a bátyját dühösen Corinne.

-         Persze, hogy tudtam – ment a húga után Fabian, aki tajtékozva megindult a lovagterem hosszán.

-         S miért nem szóltál nekem erről? – támadt most a bátyjának Corinne szembefordulva. Fabian is megállt, tisztes távolban a húgától.

-         Lett volna értelme? Hittél volna nekem? Felhők közt jártál Corinne és nem akartál lejönni a földre közénk véletlen sem. Mellesleg Armand se hatalmazott fel, hogy a magánügyeit kiteregessem előtted.

-         Armand a férjem! A magánügye én vagyok és nem más! – toppantott Corinne.

-         Jó, úgy gondoltam, hogy nem tőlem kellene megtudnod és ez a dolog kettőtök közt kell, hogy tisztázódjon, és én nem avatkozhatom ebbe.

-         Helyes, mert nem megyek vissza hozzá. Eldöntöttem. Befogadsz és megtűrsz, mint húgodat, vagy keressek máshol menedéket? – kérdezte egyenesen Corinne.

-         Akkor jössz és addig maradsz amíg tetszik neked. A húgom vagy Corinne. Amúgy hogy tudtad meg?

-         Hogy tudtam volna meg, elmondta! – fújtatott Corinne, s az emeleti vendégszobába igyekezett.

 

 

-         Mit csináljak? Mit csináljak? – rázta a fejét unottan Corinne. A de Noir várban semmi dolga nem akadt. Ő aki világ életében mosott, főzött, takarított, varrt. Férfiak után pakolt. Most napról napra csak tengődött, céltalanul, érdektelenül. Unatkozott, fájt a szíve. Megtört és csak sírni lett volna kedve. De a könnyei már elapadtak. Szárazon pislogott csak, szemei felpuffadtak és kivörösödtek. Arcán hatalmas vörös foltokat hagyott a sírás sós maró nyoma.

-         Pocsékul nézek ki igaz? – emelte fel a fejét bágyadtan Corinne.

-         Egy ilyen hír után szerintem jól tartod magad – nézett rá Autumn.

-         Aham – vágta rá Fabian miközben egy répát rágcsált.

-         Hányingerem van – hajtotta vissza a fejét az asztallapra Corinne.

-         Talán terhes – súgta Fabiannak Autumn. – Az javítana a helyzeten?

-         Inkább rontana – vágta rá jóízű rágcsálással Fabian.

-         Élvezed, hogy szenvedek igaz? – nyüsszentette Corinne.

-         Aham, már meguntam a pátyolgatásodat. Bocs az az első hét kiváltsága, most már inkább beléd rúgnék, hogy hagyd már abba, mert kezdesz nagyon felhúzni! – reccsent a nyers répa ahogy Fabian beleharapott.

-         Mit vársz? A férjem bejelentette, hogy már vagy tíz éve szeretője van! – motyogta letargikusan Corinne.

-         Na és? Nem halt meg senki – rántotta meg a vállát Fabian.

-         Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? – prüszkölte Corinne sírásra görbülő ajkakkal.

-         Corinne! Egy hete nem szexeltem miattad, mert Autumnt kitúrtad az ágyamból, szóval bocs, de kezdesz kikészíteni hugi! Oké, hogy hiányzik mellőled valaki az ágyból, akihez odabújhatsz, hiszen amióta menstruálsz valaki meghúz rendszeresen, de én a bátyád vagyok és ne is álmodj rólam – mutogatott a répával Corinne felé Fabian.

-         Tudod, hogy szánalmasan viccesen festessz ezzel a répával a kezedben? – nézett bágyadt mosollyal a bátyjára Corinne.

-         Na és te tudod hányszor elgondolkodtam azon, istenem miért nem született öcsém? – vágott vissza egy grimasz kíséretében Fabian.

-         Fabian, te sose komolyodsz meg? Már harmincöt vagy vagy mennyi – nyögte Corinne. – Istenem fáj a fejem már napok óta – ejtette vissza karjaira  a fejét Corinne.

-         Megyek ránézek a gyerekekre, mielőtt lovagi páncélt öltenek és egymást gyilkolják a lovagterembe – harapott a répára Fabian.

-         Autumn áruld el, hogy vagytok képesek így élni. Anna meg te. Nem vagytok sosem féltékenyek? – motyogta erőtlenül Corinne.

-         Vagy ez, vagy semmi. Ráadásul Fabian sokkal normálisabb kettőnkkel, mint ha csak egyikünk lenne vele – ráncolta a homlokát Autumn. – Jót tesz a kedélyének azt hiszem.

-         A férfiak jó kedélyéhez mindig két nő kell, egy feleség és egy szerető?

-         Vagy egy anya és egy barátnő – biccentett Autumn.

-         Istenem, nem is tudom melyik a rosszabb – nyögte Corinne. – Azt hittem a házasságom normális. Tudod Armand mindig olyan hihetetlenül figyelmes volt, mindig kedves volt, szinte alig veszekedtünk, olyan harmónia uralkodott az egész házon, úgy éreztem, hogy igen, az én életem tökéletes, szeret a férjem, boldogok vagyunk, szerencsések vagyunk, mert ott vagyunk egymásnak és olyan szépen élünk együtt… erre tessék! Ez az egész kedvesség és boldogság csak azért volt, mert Armand egy másik nővel is összefeküdt, végig, mindig! Én meg… mennyire ostobának gondolhatott. Ahogy ti mindig is mind tudtátok, vagy gondoltátok, vagy láttátok, én meg naívan csak csacsogtam, és sütöttem a hülye pitéimet, és szerettem a férjem! Miközben az megcsalt végig, aljas gazember! – sírta el magát Corinne.

-         Corinne ne emészd magad!

-         De igen, mert mindig erre gondolok, hogy mit rontottam el? Mi volt a baj? Nem voltam elég neki? De miért nem? Nem voltam kívánatos? Nem voltam kedves? Nem szerettem eléggé? Miért kellett neki egy másik nő is? Miért? – zokogta reményvesztetten Corinne.

-         Sokszor csak megteszünk dolgokat Corinne, anélkül, hogy lenne rá értelmes magyarázat – simogatta meg a lány kezét Autumn.

-         Nem, nem nem! Nekem sose jutott volna eszembe ilyesmi! Soha, senkire se néztem úgy, mert nekem Armand volt mindig is csak ő! Belevéste a monogramunkat abba a fába! Hát az sem jelentett neki semmit? – sírta Corinne. – Fabian! – sikította Corinne. Fabian visszarohant az emeletre és benézett a két nőre.

-         Mi van? – mordult rá Fabian látva, hogy semmi látványos bajuk és nem is ég a ház.

-         Vágasd ki azt a fát az erdőből! Követelem!

-         Mi bajod? Miféle fát? – tette keresztbe a karját Fabian. – Van még répa? – kérdezte Autumnt mellékesen, s az asztalhoz lépett. – Jó, nem ettétek meg előlem.

-         Tudod te nagyon jól, hogy melyik fát, azt a fát! Amin ott az a szív! A szerelemfát! Az a hazugságok fája! Én tudom! – sírta összetörten Corinne.

-         Nem fogok kivágni egy egészséges fát sem az erdőből a hülye családtagjaim hóbortjai miatt, én szeretem a természetet és minden indokolatlan gyilkolás és irtás bűn! – vágta rá Fabian és nagyot harapott a nyers répából. – Rágcsálj répát, nem is gondolod, milyen megnyugtató – intett a tál felé Fabian.

-         Milyen utálatos is vagy! Tudom, hogy az ő pártját fogod! Tudom, hogy most is a barátod és mellette állsz!

-         Miért gondolod?

-         Mert ismerlek! Mert te is férfi vagy! Mert te is a nyitott házasságok híve vagy! Hogy is jöhettem ide, amikor te sem vagy különb! – panaszkodott Corinne.

-         Lehet, hogy nem gondolod, de a húgom hihetetlenül életvidám természet. Nézz csak rá! – vihogta Fabian- és Autumnra nézett.

-         Egy kis együttérzés sincs benned! – siránkozott Corinne.

-          Corinne, hozzád nem együttérzés kell, hanem egy doboz nyugtató! Basszus, tudod mióta hallgatom ezt a nap huszonnégy órájában? Ettől minden férfi kikészülne! Én azt csodálom, hogy Armand nem hagyott ott már az elején a szarban, mert megérdemelted volna – szólt rá Fabian a húgára. – Öltözz már fel rendesen, ne hagyd így el magad, gyere kimegyünk az erdőbe sétálni, és nem érdekel az ellenvetésed, egész nap a szobában kuksolsz napok óta, ideje a friss levegőre menned, szóval szedd össze magad! – Corinne lenyelte a könnyeit és kikerekedett szemekkel nézett a bátyjára, aki parancsoló basáskodó tekintettel nézett vissza rá.

-         Oké – csipogta Corinne halkan.

 

A világítótoronynál erősen fújt a szél. Belekapott Armand kabátjának szélébe, s szinte vitorlát készült bontani. A kopogására az anyja nyitott ajtót. Charlotte kékben volt, mint mindig. Ahogy meglátta ki áll a küszöbön csak a fejével biccentett a szalon felé. Lionel whiskyt kortyolgatva mogyorót tört az asztalnál, s a tengert nézte. Őrülten magányosan éltek. S Armandba csak még jobban belemart az önvád. Istenem, hány ember életét tettem tönkre egyetlen keféléssel? Ha tudnánk milyen veszélyes az életekre, akkor  betiltatná a baszást örökre. Apja hosszú hajába, már ősz szálak vegyültek sűrűn. Olyan volt vele mint egy vérbeli francia parókával. Fekete selyemszalaggal hátrakötött fehér haja élesen elütött a sötét szalagszíntől.

- Ezer éve nem tetted be a lábad a világítótoronyba fiam – intette oda Lionel, s roppantott egy mogyorót. – Vegyél! – bökött a kezével a tálra Lionel. Armand habozva de belekotort a tálba, s vett egy marékkal, majd maga is törni kezdte a mogyorókat.

- Találkoztatok azóta Robinékkal? – kérdezte halkan Armand.

- viccelsz? Fabian esküvőjén láttam őket utoljára. Azok a vörös hajú nők mi?! – rázta a fejét Lionel. – Fabian legalább szőkét választott. Sok tekintetben Charlotte-ra emlékeztetett az az Anna, csak mentalitásban nem. Anyád mindig tűzről pattant asszony volt. Na ki vele? Minek jöttél?

- Én…

- Azt ne mond, hogy az érdekelt hogy vagyunk. Akkor jössz csak felénk ha kell valami. Ma mi kell? – ropogatta a mogyorót a fogai közt Lionel.

- Corinne elhagyott – felelte beletörődőn Armand.

- Szóval megjött az esze a kicsikének – röhögte Lionel. – Soká tartott.

- Apa!

- Jól van na! Tudod, hogy sosem bírtam ezt az unokatestvéri kapcsolatot. Főleg, hogy éppen Robin lányát húztad meg te hülye gyerek! – rázta a fejét Lionel. – A franc se gondolta, hogy a gyerekeink összeeresztéséből ez lesz.

- Robin sokat áthívta Dylant, pedig ő nem itt lakik a parton, ahol mi – jegyezte meg Armand sértetten.

- Anyád sokat nézte Dylant a toronyból. Láttuk – rántott vállat Lionel.

- Komolyan ennyire gyűlölsz?

- Nem gyűlöllek – reccsent a mogyoróhéj Lionel kezében.

- Csak a fiamat gyűlölöd – biccentett rá Armand.

- Armand, ezt nehéz megmagyarázni. Az a kölyök… mindig arra emlékeztet, ha ő nincs, akkor nincs kenyértörés a családban. Robin sem feléd nyitott, csak a lánya hiányzott neki, Dylan meg mégiscsak a lánya gyereke. Ennyi.

- Aha, tehát én nem hiányoztam nektek.

- Armand, te már akkor is külön utakon jártál, sosem tudtuk hol vagy. Aztán jött ez a Corinne ügy. Nagyon durva volt Armand. Te nem maradtál ott. Nem tudod, hogy miket ordibáltunk egymásra Robinnal. És hát végülis én maradtam alul. Nekem volt fiam. Nekem a fiam akasztott be, hát erre milyen mentségem is lehet? Pláne, hogy Corinne azért tényleg nem volt egy magakellető szajha sosem. Mivel magyaráztam volna? Az én nevelésem vagy. Ez az egész az én nevelésem csődje. És nem csak azért nem kerestem a kapcsolatot Robinnal, mert akkor tényleg családszakadásig ölre mentünk kettőtök miatt. Kibékíthetetlen ellentét lett ez köztünk. Azért, mert nem tudtam megbocsátani senkinek ezt. Ezt a helyzetet. Főleg magamnak nem.

- az én saram volt.

- Miért hagyott el?

- Mert bevallottam neki, hogy szeretőm van – sütötte le a szemét Armand.

- Aha – dobott egy mogyorószemet a szájába Lionel, s hosszan nézte a fiát. Armand arcán semmi sem látszott. Olyan nyugodtan ült itt. – Tudod, te mindig tudtad, hogy rúgd fel a port Armand. Te aztán sosem komáltad, ha csend, béke és nyugalom volt körülötted. Akkora gebaszokat tudtál csinálni, hogy az igen, ellentéteket szító egy személyiség vagy remélem tudod. Összeugrattál napi szinten anyáddal, aztán olyan durván Robinnal, hogy kész, vége, befellegzett. Majdnem megöltük egymást miattad, meg a kis családod miatt. Hát na ez az igazság. Fabian állította le az apját, mert az a vadállat úgy lenyomott, hogy két perc és nem élek komolyan.

- Tudom, elkúrtam már megint – túrta át a haját Armand.

- És? Mi lesz? El akartok válni? Mégy a szeretődhöz?

- Nem. Illetve, hát én biztos, hogy nem szeretnék elválni, csak… szeretném új alapokra helyezni ezt az egész házasságot. Amióta ez a sok gond van, meg amióta Corinne nincs mellettem napi szinten sok minden megvilágosodott előttem. Főleg az, hogy fogalmam sem volt már egy ideje, hogy miért is vagyunk együtt? Azért mert meghódítottam ennek a lánynak a szívét? Nem apa, én nem vagyok ilyen szerencsés. Corinne azért maradt velem, és azért élt velem, mert teherbe ejtettem. S ennyi. Kötelességem volt feleségül venni és ő köteles volt hozzám jönni, mert éntőlem várt gyereket. Ha nincs az a gyerek, hát szerintem soha nem kötöttünk volna ki itt, hogy házasok vagyunk és egymás mellett élünk. S amióta gyerek nélkül maradtunk rájöttem, mi jogom van nekem Corinne-t magamhoz láncolni? Megszokásból?

- Miért kúrtál félre?

- mert kellett. Kellett az a néhány óra szünet ebből az egész elcseszett életből. Ennyi. Ki akartam lépni, elfelejteni, hogy apa vagyok, férj vagyok, dolgoznom kell és rohadtul utálom ezt az egészet. Az életemet. Meg amit műveltem mindazokkal akiket a családtagjaimnak nevezhetek.

- Ha az a másik nem olyan fontos, akkor miért hagytad Corinne-t elmenni? – rázta a fejét Lionel.

- Mert meg akartam adni neki a második esélyt. Egy esélyt, egy új életre. Adja be a válásra a papírokat, ha akarja. Nem állítom meg. Nem tartom vissza, mert nincs jogom az egész életét tönkretenni. Elég, hogy az ifjúkorát szétromboltam. Corinne még fiatal, kezdhet új életet. Az az igazság, hogy titkon mindig is ezt akartam. Corinne válasszon. Mert akkor nem választhatott. Amikor nekem igent mondott, amikor az én feleségem lett, akkor nem volt választása, ott volt a gyerekünk a hasában, mit tudott volna csinálni? Nem, tudod apa azt szeretném, ha felnőne. Mert amíg az én házamban él, addig ugyanaz a kicsi Corinne marad, aki volt. Aki tőlem függ, aki engem csodál, aki nem veszi észre, hogy teljes értékű felnőtt nő lett. S nem kellene így csüngenie rajtam. Hozza meg maga a döntéseket. Éljen és nőjön fel egy kicsit az istenért is, nem annak a régi tizenhárom éves kislánynak a rajongására vágyok negyven éves fejjel! Egy nőt akarok magam mellett érted? Nem tudom érted-e vagy érti-e bárki, mert rajtam kívül még Corinne sem látja ezt be! Ugyanúgy akart élni mint húsz évvel ezelőtt, de én nem akarom már ezt! Képtelen vagyok a kicsi Corinne-t elfogadni, miközben Corinne nem akarja elfogadni saját magát, hogy már elmúlt harminc éves, hát ő már nő, felnevelt egy gyereket! Velem együtt! Észre kellene vennie magát.

- S ezért megcsaltad és az arcába vágtad? Bravó! Remek teljesítmény, hogy felrázd és dobbants!

- nem érted apa! Mindkettőnk csak vergődtünk mint a partra vetett hal, csak szenvedtünk, halálunkat vártuk egymás mellett, idejekorán megöregedve egymás mellett és beletörődve a sorsunkba! Jézusom, hiszen még fiatalok vagyunk, korai harangozni még felettünk! Elengedtem Corinne-t és igen, én talán hamarabb is kiléptem ebből az egészből. Szerintem ideje volt felébrednie Corinne-nak is ebből az altatóval beinjekciózott álomvilágból, amit a házasságunknak nevezett – pattant fel Armand a helyéről, s elviharzott. Lionel a fejét rázta. Armand soha nem változik, az alaptulajdonságai még most is ugyanolyanok, mint gyerekként. Őrület ez a gyerek!

 

Az erdőben sétálva, Corinne annyira erőtlennek érezte magát ,hogy kénytelen volt Fabianba kapaszkodni. A gyerekek előttük rohangáltak az erdőben. A lányok bogyókat gyűjtöttek, Forest meg a fára mászást gyakorolta elég gyatra teljesítménnyel.

-         Az a baj veled, hogy mindenki csak pátyolgatott és senki nem parancsolt neked soha. Armand se! – morogta Fabian. – Tudod, ha az én nőm lettél volna már rég leszokattalak volna erről a picsogásról! Nézd meg se Anna se Autumn nem picsog nekem!

-         Mert te érzéketlen tuskó vagy – felelte rá Corinne.

-         Akkor megbecsülhetnéd azt, hogy Armand egyáltalán nem az – felelte Fabian.

-         Tudtam, hogy a védelmére kelsz – állt meg Corinne az ösvényen.

-         Nem keltem a védelmére!

-         De igen. Mindjárt azt mondod, hogy menjek vissza a faházba és lépjek túl az egészen!

-         Ez lenne a legokosabb dolog, amit tehetnél – biccentett Fabian. – Hé mit műveltek ott elöl! Azok a bogyók nem ehetők, nehogy egyetek belőle.

-         Miért mi lesz apa? – dugták össze a fejüket a lányok.

-         Feldobjátok tőle a talpatokat – kiáltott rájuk Fabian.

-         Ez mit jelent? – biggyesztették le az ajkukat az ikrek.

-         Hogy kinyiffanunk, így ni! – Forest tökéletes meghalást produkálva a földre vetette magát.

-         Forest! Állj fel! – rángatták vissza a fiútestvérüket nevetve a lányok és előreszaladtak.

-         Menj velük, nem tudom mire képesek ezek a hülye kölykök! – szólt Autumnnak, s lemaradt Corinne-al.

-         Te sem mondassz igazat, ugye tisztában vagy vele? – ragadta vállon a húgát Fabian, s szembefordította magával. Corinne vékony kis filigrán nő volt, bágyadt kutyaszemekkel nézett fel rá. Most volt a húgában valami Shadow-szerű.

-         Veszek neked egy kutyát! – jelentette ki Fabian.

-         Nem kell kutya! – csippant rá azonnal Corinne.

-          Emlékezz vissza az elmúlt tizennyolc évre. Emlékezz Corinne. Soha nem érezted úgy, hogy ki akarsz lépni az egészből? – rázta meg gyengéden a húgát Fabian.

-         Nem is tudom… - ingatta a fejét Corinne.

-         Ne akard, hogy felidézzem neked jó? Amikor pelenkát mostál, amikor két férfi után pakoltál, amikor kifakadtál és kijelentetted csak nekem, hogy nem főzöl! Amikor egész nap csak az ágyban feküdtél, mert semmi nem érdekelt és senki! Amikor el akartad felejteni, hogy gyereked van és ismét élni akartál és fiatal lenni és gondtalan. És nem akartál emlékezni arra, hogy tele vagy kötelességekkel és feladatokkal és egy háztartás nyűgjével és egy családdal, akiket neked kell kiszolgálnod! Ne mond, hogy soha meg sem fordult a fejedben, hogy itt és most eleged volt az egészből, és ki akarsz lépni ebből az örökös körforgásból és új életet akarsz kezdeni! Nekem mondtad el Corinne! Nekem! Nem Armandnak!

-         Jó, lehet hogy néha volt ilyen, de csak futó gondolatként! És azért még nem feküdtem össze másokkal! – ordította Corinne.

-         Jó, csak erre mondom, hogy igen, az ember ki akar lépni a megszokásból és a hétköznapokból. Sokszor kell ez, hogy aztán folytatni tudja onnan, ahol félbehagyta. Armandnak is ezért kellettek azok a légyottok ebben biztos vagyok. Én, aki kettős kapcsolatban élek, Corinne… én tudom ezt a legjobban. Egy kicsit ki kell törni a hétköznapokból. Ez van.

-         De én nem tudom, hogyan kell az ilyesmit. S nem tudom akarok e még bármit. Nem is merek anyámék elé kerülni. Szerinted miért jöttem hozzád? Mert szégyenlem magam, és úgy gondoltam, hát nálad gázabb alak úgy sincs az erdőben – nézett durcásan a bátyjára Corinne.

-         Kösz, látom önbizalmat építünk itt egymásnak – mosolyodott el Fabian.

-         Ne haragudj, csak… tudom, hogy te tisztában vagy azzal, hogy milyen az ha valami tényleg nagyon el van cseszve.

-         Jó, ne rontsd tovább – legyintett Fabian. – Mit akarsz tenni, de tényleg?

-         Magam sem tudom – sóhajtott nagyot Corinne. S körbenézett az erdőben. – Itt minden Armandra emlékeztet. A fák, a madarak, a növények, az illatok. És nem tudok most fájdalom nélkül gondolni rá. A szerelmünk emlékeit idézi. Talán hazugság volt az egész életünk?

-         Vissza szeretnél menni hozzá, valaha is? – kérdezte puhatolódzva Fabian.

-         Fogalmam sincs – suttogta Corinne. – Képtelen vagyok ezen gondolkodni. Egy világot rombolt le bennem, és ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.

-         Megértem – karolta át a húgát Fabian, s a hűvös levegő elől összebújtak. – Tudom mi kell neked Corinne. Környezetváltozás. Igen. Hogy semmiben se emlékezz Armandra, hogy új élményeid legyenek, hogy kitörj Holdfölde mindennapjaiból egy kicsit. Utazzunk fel Londonba, mi ketten! Lenne kedved? Megmutathatnám neked milyen London, felnőttként – kacsintott a húgára. – Mert utoljára gyerekként voltál ott és csak iskolába jártál, hát a felnőttek Londonja egészen más ezt  megigérhetem.

-         London? – kóstolgatta a szót Corinne.

-         Gondolkodj rajta, csak ennyit kérek – húzta magával a húgát az erdőbe Fabian.

-         Jó – dőlt a bátyjának fáradtan Corinne.