Fagyöngy és áfonya

1. fejezet

Fagyöngy és áfonya

 

A világítótorony fénye beszűrődött az emeleti hálószobába. A franciaágyon fel-felizzott a cigaretta vége, vörös fénye előtt füst szállt. Armand a hamuzóba pöccintett. Nem jön álom a szemére, hajnal egy óta fent van és csak fekszik a felesége mellett. Álmatlanul. Olyan lassan telnek az álmatlan percek. Bízott benne, hogy egy szál cigaretta majd megnyugtatja és elaltatja. Csak ezt elszívja és már alszik is. Corinne felköhögött az ágy másik oldalán.  Vörös tincsei borzasan keretezték álomszerű s meseszerűen szép arcát. Corinne olyan bájos volt, mint egy erdei tündér. Senki sem mondta volna róla, hogy már édesanya. Aki korán szül, azon nem is látszik, hogy szült. A fiatal test rugalmasabb. Corinne most is lányos volt. Pedig már elmúlt harminc éves. Nem látszik rajta, hogy nagy fia van, aki az Oxfordra jár. Armand nagyot szippantott a cigarettából. Dylan! A fiuk a fejébe vette, hogy Északi-sarkkutató lesz. Imádta mindig is a tengert. Na de éppen a Jeges-tengeren? Dylan szinte már sosem jár haza. Az expedíciókat Fabian finanszírozza neki. Ahogy az egyetemi tanulmányokat is. Levette a terhet róluk. Vajon ezért távolodott el tőlük ennyire Dylan? Vagy egyszerűen már felnőtt a fiú? Corinne ismét felköhögött a cigaretta füstjétől és most már fel is ébredt. Álmosan fordult a mellette fekvő felé.

- Armand! Muszáj az ágyban cigarettáznod? Ráadásul az éjszaka közepén? – szólt álmos, rekedt hangon Corinne. Vörös haja hullámokban simogatta a hímzett paplan anyagát.

- Bocs, felébresztettelek vele. Már el is nyomtam – Armand még egy utolsó slukkot szívott és gyorsan a hamus tálcán elnyomta a cigarettavéget. – Aludj tündérkém! – simogatta meg Corinne vállát Armand. Ketten maradtak. Felneveltek egy fiút, nem is olyan rosszul. Ketten. Együtt. Szinte gyerekfejjel, hirtelen kellett felnőni a feladathoz. S most mintha rájuk szakadt volna mindaz, amit félresöpörtek a gyerek kedvéért. Az elvesztett ifjúság évei. A gyerek miatt. Vajon Corinne is érzi? Vagy csak vele van valami hatalmas gáz? Miért ez az ideg az ereiben? Miért kattog szüntelenül az agya? Miért nem tud megbékélni végre? Nincs hajsza, nem kell a gyereknek cipő, meg ruha, meg tankönyv. Armand várt még egy-két órát. Csendben feküdt és próbált elaludni. De végül feladta. Már úgyis virrad. Kikászálódott az ágyból és lement a kis faház földszintjére. Amióta Dylan nem jár haza, csak látogatóba, átrendezték a házat. Végre lett egy tisztességes hálószobájuk. Dylan szobájában. Dylan a földszinten a szétnyitható vendégágyban alszik, ha néha-néha hazalátogat. De akkor is szinte állandóan a de Noir várban eszi a fene. Csaknem húsz év nyomása alól lélegeztek fel. Mihez kezdenek most?

 

Corinne az első napsugarakat lekéste ezen a reggelen. Álmosan nyújtózott az ágyban, mint egy macska, s félrehajtva a hímzett virágos takarót felült. Az ágyban egyedül ébredt. Évek óta. Nem is, talán már egy évtizede is van. Armand mindig korán kiment a tengerre, s neki az évekkel egyre kevesebb kedve volt csak a férfi miatt hajnalban kelni. Corinne átnézett az ágy túloldalán az éjjeliszekrényre. A kristály hamuzóban három elnyomott cigarettavég. Armand ezt csak az ágyban szívta el. Néhány éve már nem is tagadja, hogy képtelen volt leszokni. Most már bárhol, bármikor rágyújt. Amióta Dylan nincs itthon. A gyerek előtt még úgy ahogy próbálta titkolni, dugiban rágyújtani. Most már nem. Ketten maradtak és Armand megunta a titokban elszívott szálakat. Corinne vitte le a földszintre a hamustálcát és kidobta a csikkeket, mint minden nap a férfi után takarítva. Eddig két férfi után pakolt, most már csak egy után. De Armand azóta rosszabb lett mint egy gyerek. Corinne feltette a kávét főzni, a tegnap sütött kenyeret felszeletelte. Mindent az asztalra készített, és amíg Armandra várt nekilátott az asztaldísznek. Fagyöngyből készített koszorút. Kettőt is, egyet a bejárati ajtóra, egyet az asztalra.  Hol marad már? Kihűl a kávéja! Corinne felkapta vállára a kendőjét és kilépett az orkánerejű szélbe. Armand ott állt a tornácon, cigarettázott és a tengert nézte. Furcsa volt Armand az utóbbi időben. Sokszor mintha mélyen gondolkodna, amiben nem kellene megzavarni. Állandóan kereste a magányos perceket. Teljesen egyedül akart lenni. Most, amikor végre kettesben maradtak, nem találja a helyét.

-         Armand! Hideg van itt kint! – lépett hozzá Corinne, s átkarolta a férfit. – Kihűl a kávéd is gyere be!

-         Mindjárt, csak ezt a szálat még elszívom – nyomott futó csókot Corinne arcára. Corinne kutató szürke szemei tovább nézték, de végül ellépett és visszament a faházba. Armand mélyet sóhajtott. Megszívta a cigarettát és szemével a tenger hullámzását figyelte. Jó tíz perccel később ment Corinne után. A kávé elhűlt, pocsék volt így az íze, de Armand felhajtotta egyszerre.

-         Beleszerettem a fagyöngybe! Most mindenhol fagyöngyöt szeretnék, annyira szép. Arra gondoltam, hímzek fagyöngyös takarókat – csiripelte Corinne, szokásos édes hangján. Armand megpiszkálta a kandallóban a tüzet és átült a kényelmes karosszékbe.

-         Fagyöngy, jól hangzik – bökte ki Armand, ahogy a karosszékbe rogyott, s lábát feltette a kis lábtartóra. Már kereste is az újabb szál cigarettát a zsebébe és rágyújtott.

-         Erős a szél ma igaz? – nézett ki a viharos tengerre Corinne.

-         Esélytelen ma kihajózni – biccentett Armand, s szájához emelte a cigarettát.

-         Armand, mi a baj? – eresztette le a fagyöngyágakat Corinne és kutató, aggódó szemekkel nézte Armandot.

-         Baj? Miből gondolod, hogy baj van? – nézett rá futólag Armand.

-         Akkor szívsz ennyi cigarettát, amikor nagy gondban vagy. Amikor nyugtalanít valami. Amikor ideges vagy. Mi az ami nyugtalanít? – kérdezte Corinne, s közben ismét a koszorúnak szentelte figyelmét. Armand átsimította az ajkait. Feszültség volt a mozdulatában.

-         Nekem ez nem megy Corinne – fakadt ki Armand.

-         Micsoda?

-         Én, egyszerűen nem tudok neked tovább hazudni – felelte Armand.

-         Hazudni? – nézett fel rá értetlenül Corinne.

-         Gyerekkorunktól közös titkaink voltak. Titkok, amiket egymással osztottunk meg. Aztán azt mondtam neked, vannak titkok, amiket nem mondhatsz el nekem, és készítettem neked azt a ládát. Emlékszel?

-         Hogyne emlékeznék, ma is ott van az éjjeliszekrényemen, de azt hittem most már a titkainkat újra megoszthajtuk, vagyis, Armand… házasok vagyunk, miért lennének titkaink?

-         Milyen igaz. S itt a bökkenő. Nem voltam őszinte hozzád Corinne. Már hosszú ideje.

-         Armand, mi a csudáról beszélsz!? – szólt rá erélyesebben Corinne a férfira.

-         Van valakim – fakadt ki Armand és lehunyta a szemét. Corinne megrökönyödve bámult rá. Elfeledkezett a fagyöngyről is ahogy mindenről. Mintha falnak ment volna s beverte volna a fejét. Üres lett. Gondolatok nélkül. Nem hitte el, amit hallott. Képtelen volt felfogni, hogy ez igaz lehet.

-         Tessék? – suttogta földöntúli hangon Corinne.

-         Igen, van egy másik nő is az életemben – szűrte a foga közt lassan Armand, de nem nézett a feleségére, csak bámult maga elé bele a tűzbe.

-         Mióta?

-         Elég régóta.

-         Mennyi? – suttogta erőszakosan Corinne.

-         Talán, kilenc éve nem tudom pontosan.

-         Kilenc éve? – Corinne úgy érezte sikítani szeretne. Szürke szemei lázasan rebbentek a faház tárgyain. Kilenc év! S ő semmit nem vett észre?! Nem vette észre, hogy a férje egy másik nőhöz jár! Neki nem tűnt fel, hogy minden, a család, a szerelem és a boldogság az ő életében is csak egy kis hazugságon áll. Egy kis titkon?!

-         Miért…miért mondtad el most ezt nekem? – kapaszkodott meg a székében Corinne, ahogy Armandra nézett. Úgy nézett rá mint egy idegenre. Nem egy olyan emberre, akit születésétől fogva ismert.

-         Nem tudom. Azért mert tényleg ez volt az egyetlen amiről nem tudtál. Afféle titok. És egyszerűen csak őrlődtem abban, hogy nem vagyok hozzád őszinte. Hogy nem vagyok elég egyenes – nézett rá meggyötörten Armand.

-         Ilyenfajta őszinteségre sosem vágytam volna – lehelte Corinne döbbenten. Annyi minden összezavarodott benne. S a fájdalom szinte kettétépte a szívét. Főleg, ahogy jobban belegondolt. A férje, nem csak őt tartotta szerelmesen a karjaiban. Amikor távol volt, nem mindig csak azért volt távol, mert dolgozott, hanem mert egy másik nőhöz járt. Armand, ahogy kedves, becéző és szerelmes szavakat suttog egy másik nő fülébe, ahogy egy idegen nő lábai kulcsolódnak a derekára. S utána hazajött és vele is lefeküdt. Miközben már annak a nőnek is odaadta a szerelmét? Mi ez ha nem kettejük megcsúfolása?  Corinne riadtan kapta el a fejét és a fagyöngyöket nézte. Már nem is voltak olyan szépek. Sápadtsárgák voltak, élettelen fakózöld levelekkel.  Armand nem szólt. Corinne-ra várt. Hogy lépjen. Amit akar. De képtelen ennek a nőnek hazudni. És hazugságban hagyni. Mert annál jobban szereti.

-         Értem – erőltetett nyugalmat magára Corinne, holott legszívesebben hisztériázott volna. Tört és zúzott volna, és világgá üvöltötte volna a fájdalmát, az igazságtalanságot az életben, hogy miért történik ez meg vele? Hogy miért kell az egész életét egyetlen kijelentéssel romokba dönteni? – És ez a kapcsolat… szerelem? – meredt a fagyöngyökre Corinne.

-         Nem. Mármint nem szeretem úgy mint téged! Corinne! – állt fel a karosszékből Armand.

-         Ne, most ne érj hozzám, képtelen lennék elviselni az érintésedet. Most, szeretnék egy kicsit gondolkodni – mondta higgadtan Corinne. – Ha nem szerelem, akkor nincs miről beszélnünk, ha szerelem, akkor pedig öltözz, és menj hozzá!

-         De nem szerelem, már mondtam.

-         Akkor mi?

-         Nem tudom. Szex. De nem, annál azért mégiscsak többről van szó. Nem tudom elmagyarázni Corinne – nézte a feleségét elkínzottan Armand.

-         Sejtettem – állt fel Corinne. Nagyon fegyelmezett volt. Nagyon erős nő. Erős volt mindig is. Ezért csodálta annyira Armand és ezért fájt neki is, hogy most fájdalmat okoz Corinne-nak, de ez nem lebeghet ott közöttük tovább, mert képtelen így élni tovább. – Magamra hagynál egy kis időre?

-         Lemegyek a fogadóba – biccentett Armand, s ahogy távozott, Corinne az arca elé kapta  kezét.  Most mit tegyen?

 

Elmondta. Nem igazán tűnt megkönnyebbülésnek. De egyszerűen nem bírta már ezt az állapotot. Megbántotta azt a nőt, akivel élt és aki nem csak megosztotta vele mindenét az ágyát, a gondjait, az életét, de ez az asszony, a rokona is. Unokatestvérek maradnak örökre. Corinne mindig is többet jelentett. Csakhogy, amióta a fiuk elköltözött otthonról, megváltozott minden. Ők ketten a fiú miatt házasodtak össze. A gyerek miatt. Teherbe ejtett egy tizenhárom éves lányt és kötelessége volt magára vállalni azokat a kötöttségeket, ami ezzel járt. Feleségül vette és berendezkedtek a szerény, egyszerű, spórolós, takarékos életre. Corinne helytállt az új szerepében, hiszen mindig is gondoskodó típus volt. Ő volt az egyetlen lány a fiúk közt. Beletanult a szerepébe. A fiúk épp eleget emlegették neki. Te ehhez lány vagy.  Corinne a saját unokatestvéreitől tanulta meg a legkönnyebben, hogy mit jelent lánynak lenni, hogy hol a helye és mi a feladata a világban, a férfiak közt. Corinne jó feleség volt és jó anya. Igazán az volt. Annak ellenére, hogy tizenéves fejjel szakadt mindez a nyakába. Amíg Dylan kicsi volt, minden körülötte forgott, miatta keltek fel hajnalban, és miatta telt egyik nap a másik után. Dylan ott volt velük. A gyerek, ami ezt a kapcsolatot idáig fejlesztette. Aztán ez a gyerek kiszállt a szülői házból és ők ketten maradtak. Azokkal a soha ki nem mondott vádakkal, kétségekkel és gondolatokkal, amik ott voltak eltemetve mélyen magukban. Corinne sosem panaszkodott, sosem mondta, hogy élhetne úgy mint a bátyja, hogy tanulhatott volna, hogy gazdag is lehetett volna, hogy jobb körülmények közt is élhetne. Corinne gyerekből anya lett, minden átmenet nélkül. De ezt sosem tette szóvá Armand előtt. Egyáltalán nem is veszekedtek szinte sosem. Corinne-ra szinte nem is lehetett veszekedni. Mindent megcsinált, maximálisan kiszolgálta, s közben sosem hagyta el egy vádló szó sem a száját, hogy miért kényszerítette őt Armand erre a sorsra. Mióta lett ez az önvád? Mióta marja a lelkét, hogy mit művelt ezzel a lánnyal? Hogy itt van még fiatal, élete virágjában, mégis csak élnek egymás mellett napi rutinnal, mint egy összeszokott idős házaspár. Holott egyikük sem idős. Armand a közelítő negyven éve körül pontosan ezt érezte, még erejük teljében vannak és hát fiatalok, ugyanúgy, fel kellett nevelniük egy gyereket, mert fiatalon hibáztak. De attól még nem kell eltemetniük az életüket. Most, hogy Dylan kilépett az életükből itt lenne a lehetőség, hogy lépjenek, hogy újra éljenek! Fel akarta rázni Corinne-t. Meg akarta adni neki a második esélyt, hogy éljen, hogy igazán éljenek. Hogy az elvesztegetett ifjúkort egy kicsit még visszakapják, most, amíg még fiatalok. De maga sem tudta, hogyan tálalhatná ezt a lánynak, az asszonynak, a feleségének.

Talán nem ezzel a vallomással kellett volna nyitni. De mégis ez zavarta a legjobban az elmúlt hetekben. Hogy szeretője van Corinne mellett. Hogy ő a maga módján próbált kitörni abból a berögződésből, amiben éltek. Kellett az izgalom az életébe, kellett az a lüktető lendület, ami otthon sosem volt meg. Corinne-al minden halálosan egyhangú és monoton volt. Az egész élet. A gyerek, feleség, munka. Kellett valami, amitől érezte, hogy még nincs vége az életének, hogy még várnak rá új kalandok. Ki kellett lépni a hétköznapokból. S ehhez nem volt más útja, egy másik nő kellett. Aki nem anya, nem feleség, nem az a legfőbb gondja, hogy mit főzzön, hogy a cipőit szigorúan egymás mellé sorakoztassa. Ki akart lépni a megszokott házastársi klisékből. S az egyetlen ok, amiért ezt elmondta Corinne-nak, az volt, hogy a lányt is felrázza ebből az unalmas berögződésből. A mindennapok egyhangúságából. Változást akart. Dylan nincs velük, miért nem tudnak túllépni ezen? Azon, hogy dacolva a családdal gyereket kell nevelniük, mert Corinne teherben maradt? Közel húsz éve ezzel az igával húzták egyik évet a másik után. De Dylan már nincs velük. Miért ragadtak meg ebben az egészben?

 

Megkapta a változást. Armand, szinte nevetett, ahogy hazaért és látta, mennyiben nagy változást kapott. A halászházban nem volt frissen főtt étel illata, nem fogadta Corinne a szokásos csiripeléssel és kérdésekkel, nem tette elé a gőzölgő levest. Ahogy belépett rögtön látta, hogy a felesége elhagyta. A soha nem használt bőr utazótáska nem volt a helyén. De Corinne nem hazudtolta meg magát. Kitakarított, rendet rakott, makulátlanul szépen hagyta maga mögött a házat. Talán jobb is így. Talán ideje, hogy hagyja Corinne-t hogy élje a maga életét. Mert ő nem hagyta élni. Ő volt, aki ezt az egészet okozta. A házasságot, a gyereket, ezt a kötelességtudó életet. Corinne pedig igazán többet érdemelt volna az életben. Szép nő volt, fiatal, kedves, odaadó. Armand sokszor szinte távolról figyelte a feleségét, s azt, hogy mit tett vele. Corinne találhatott volna egy férfit, aki nem ebbe a rabszolgasorba kényszeríti, egy férfit, aki kényelmes életet biztosít neki, amikor eljön az ideje. S Armand évek óta ezzel a bűntudattal élt. Corinne minden nap erre emlékeztette. Hogy mennyire elcseszte ő, Armand kettejük életét. Egy nem kívánt terhességgel. Armand lassan, komótosan gyújtott cigarettára, s a világítótorony fényeit nézte.