Vezér nélkül, klán nélkül

A vörös bársony páholyban Anna nyakán drágaköves ékszerek simultak, ahogy legyezőjével meglebbentette magát, Fabian felé csapta drága francia parfümje illatát. Fabian a karzatra könyökölt és a zsöllyére nézett. A szemközti páholyokból többen feléjük biccentettek, a hölgyek még a kezüket is felemelték üdvözlésként. Fabian és Anna viszonozta a köszöntéseket.  Anna a műsorfüzetet lapozgatta.

- Megint rossz évet zártatok? – kérdezte hidegen Anna.

- A halászatban? – kérdezett vissza Fabian a zenekart figyelve.

- Ott is.

- Amióta velem vagy csupa rossz évem van – felelte futólag Fabian.

- Érdekes – húzta el a száját Anna. – Mindig mondtam apámnak, hogy a de Noirokkal rossz üzletet kötött.

- De a nevem jól jött nektek – vágott vissza Fabian.

- Milyen igaz.

- Elhoztalak az operába – simította meg a felesége karját Fabian.

- Mivel az én pénzemből élünk, tulajdonképpen én hoztalak el téged – mosolygott rá lehengerlő bájjal Anna, s meglegyintette magát a legyezőjével.

- Kegyetlen vagy – jegyezte meg Fabian.

- Nem, csak tudom mi az enyém és mi nem.

- Valóban? S szerinted én a tiéd vagyok?

- Ez nézőpont kérdése. Megvásároltalak, tehát pénzen kilóra megvettem a saját férjem. Amúgy kétlem, hogy az enyém lennél. De a neved az én gyerekeim kapják – mosolygott továbbra is kedvesen Anna, s  a szomszédos páholyba érkezőknek integetett.

- Nem tartassz valami sokra igaz? – biccentette felé a fejét Fabian.

- Aki egész nap vadászik, az erdőben bóklászik, és a saját várában a sarokba vizel, hát tudod… az én apám a lordok házában van, szerinted? Fel tudok nézni rád? – kérdezett vissza Anna.

- Egy semmirekellő vagyok igaz?

- De legalább jól házasodtál – csukta össze a legyezőjét Anna, s a függönyre szegezte a tekintetét.

- Sajnálom Anna, ha csalódást okoztam

- Mindketten csalódtunk, hát ilyen a házasság – paskolta meg férje kézfejét Anna.

 

Fabian figyelte alvó feleségét az ágyban. Gyűrött a lepedő, egész éjszaka izzadtak rajta mindketten. Anna hajnalban már tiltakozott. Fabian azonban csak nevetett rajta. Végkimerülésig szeretkeztek. Fabian most mindent bevetett. Anna kedvére akart tenni. Mert fiút akart. Londonban voltak, Anna a karján illeghetett végig London utcáin, báltermein, parkjain. Mosolyogtak, beszélgettek, Fabian futó kézcsókokat hintett a felesége kézfejére, ajándékokkal kedveskedett és minden éjszaka hajnalig szerette. Anna kedélyére jótékony hatással volt London. Láthatta az apját, s minden nap meg is látogatta. Fabian türelmesen hallgatta meg felesége kívánságait, s igyekezett is teljesíteni. Anna arcán béke terült szét. Kielégült volt, elégedett. Szinte már boldog. Fabian köntöst kapott magára, s kilépett a folyosóra. Melanie a folyosón labdázott. Fabian az ölébe kapta a gyereket.

-         Ne ébreszd fel anyádat, had pihenje ki magát! – Fabian a gyerekkel a karján a gyerekszobába lépett. A dajka riadtan takarta el mellét a férfi elől.

-         Vigye el a gyerekeket sétálni! – tette a kiságyba a lányát Fabian.

-         Parancsára uram – hebegte a lány. Fabian kávét töltött magának. Este bál lesz a Hamilton házban. Az egyetlen hely, ahova mai napig szívesen jár vissza. Ma jó napja lesz. De addig lustálkodhatnak idehaza. A babakocsi kigurult  a villa kapuján. Végre csend és nyugalom itthon. Csak ő és Anna. Lehet még ébredés után is próbálkozhatnának azzal a fiúnemzéssel – mosolyodott el Fabian ahogy széthajtotta a Daily Mirror legfrissebb számát. A főbb híreket éppen csak elolvasta, ahogy könnyed koppanás hallatszott az ajtón. Majd erőszakos csöngetés egyszer, kétszer háromszor. A csudába is!

-         Már két hete Londonban vagytok és felénk se néztek, miféle barát az ilyen! – harsant James Prescott hangja az előcsarnokban. Fabian a papucsát keresgélte a szőnyegen és a köntöse övét szorosabban megkötötte.

-         James! Korán van még – túrta át a haját Fabian.

-         Korán? Te most viccelsz? Háromnegyed tizenegy! Ez Londoni idő szerint már szinte lunch time! Még csak most másztatok ki az ágyból!? – nézett az emeletről ibolyakék selyemköntösben lefelé lépkedő Annára James.

-         Én is örülök, hogy látlak James – felelte inkább csak illemből Anna. – Jó reggelt!

-         Jó reggelt édesem! – nyomott csókot felesége ajkaira Fabian.

-         Látom készül a harmadik de Noir baba – vigyorgott James.

-         Na és mi a legnagyobb újdonságom! Anna ezt kifejezetten neked akartam megmutatni! – forgott körbe Kitty csipkebetétes rózsaszín ruhájában Fabian előtt.

-         Mi lehet az? – nézett rá Anna.

-         Londonban a legújabb divat, megvesznek érte a nők! – mutatott a fején lévő kalapra Kitty. – Fabian venned kell egy ilyet Annának! Ha ő nem, akkor én kötelezlek rá! Igazi virágok és gyöngyök! Hát nem szép? – kezdte a hajtűket kiszedegetni a kalapból, s leemelte a kalapot.

-         Ahogy megláttam beleszerelmesedtem. Nemcsak, hogy dísz, de elegáns, előkelő és…

-         Giccsesen ocsmány – szörnyedt el Fabian a kalapot nézve. Anna elhaladt mellette és a kezébe vette.

-         Nekem tetszik. Kell egy – nyomta a férje kezébe a kalapot Anna.

-         Ugye megmondtam! – kacsintott rá Kitty és Anna után igyekezett a szalonba.

-         Csak azért akar egyet, hogy bosszantson vele – jegyezte meg Fabian, ahogy ketten maradtak James-el.

-         Mi a helyzet? – nézett rá James, s cigarettára gyújtott.

-         Szokásos. Unom Londont. Az arcomra ragadt a mosoly, és már csak otthon fogom tudni levakarni – dörzsölgette az arcát Fabian.

-         Elmehetünk a klubba – javasolta James.

-         Nem járok klubbokba!

-         Londonban a politika a legérdekesebb. – Fabian csak legyintett rá.

-         Majd kinézek egy lóversenyre, hogy teljesít Winter Time?

-         Mindig teszek rá egy keveset, de alig hoz valami nyereséget – legyintett James. – Kitty mellett lóverseny az élet.

-         Mellett?

-         Hát érted hogy, a kísérője vagyok, de Kitty nyughatatlan. Állandóan pattog, ugrál, jön-megy. Mikor nyugszik már le egy kicsit? – fújta ki a füstöt James.

-         Ő már csak ilyen. Szeretném ha Anna is ráunna egy kicsit Londonra. Vágyom vissza a fenyvesekbe, a saját váramba.

-         A jövő hónapban lehet átnézünk a kontinensre. Nem zavarna – rántotta a vállát James.

 

Két tű járt rendületlenül a kis ablak fényénél. Az ablakon túl a tenger zúgott vad morajlással. Az asztalon aprósütemény illatozott. Corinne vörös kontya ismét megrezzent, ahogy a tenger felé nézett. Dagály van. Már a harmadik dagály. Armand még mindig a tengeren.

-         Még mindig dolgozik – ingatta a fejét Corinne.

-         Örülj neki, a többiek mind nem tudnak mit kezdeni magukkal – simítgatta a hímzést Autumn. – Te jó ég, olyan furcsa érzés női dolgokat csinálni – nevette el magát Autumn. – Az erdőben semmi ilyesmit nem csinálhatok.

-         Megvan még a kis erőd a fa tetején? – kérdezte Corinne. – Én mindig ott varrtam.

-         Egyben van, de nem használja senki, most hogy Dylan…

-         Ne is említsd, olyan üres nélküle a ház – ingatta a fejét Corinne. – el sem hiszem, hogy iskolás nagyfiú a fiam. S most már csak nyaranta láthatom. Olyan ijesztő! Telnek az évek és én bele se gondoltam, hogy eljön az idő, amikor egyedül leszek a halászházban. Olyan jó hogy átjöttél meglátogatni Autumn! – szorította meg a lány kezét Corinne.

-         Csupa önzés vagyok. Nem tudok olyan csupa szívből adni mint te! Szeretnék tanulni tőled – mosolygott rá Autumn.

-         Butaság, te is tudsz adni, nagyon is! Eszedbe jutottam, hogy egyedül vagyok itthon. Ha nem jönnél csak sírnék egész délután egyedül a halászházban – harapott a szája szélére Corinne. Autumn megértőn mosolygott rá. Corinne mindig családban volt, mindig klán vette körül. Sose volt egyedül a házban, amióta megszületett a fia. De mostanában egyre többet van az, hogy elfeledkeznek róla, a bátyja, a klán, a szülei, a férje, a fia. Egy ilyen délután volt, hogy Autumn bizonytalanul bekopogtatott a halászház ajtaján, s Corinne könnyes szemmel nyitott ajtót. Azóta a két nő megegyezett. A héten legalább kétszer Autumn megjelent Corinne ajtajában, karján a kézimunkakosarával s a két nő leült az ablak elé, s együtt ütötték el az időt. Corinne lopva a lányra nézett, aki jó ideje csak bámult kifelé az ablakon.

-         Szerelmes vagy a bátyámba igaz? -  kérdezte halkan Corinne. Autumn nem felelt, helyette felvette a kézimunkáját és újra öltött. – Történt valami köztetek igaz?

-         Corinne!

-         Nem tartozik rám rendben – hajtotta le a fejét Corinne és maga is ölteni kezdett. – Nekem nincs egyébként ellenvetésem. Bár Anna a felesége. Ő egy egészen más világ. Tőlünk. A Klántól. Persze ők nemesek. Armand és én, hát mi inkább halászoknak neveznénk magunkat – nevette el magát Corinne. – Furcsa, hogy a bátyám, egészen más társadalmi réteghez tartozik. Tudod – engedte le a hímzést az asztalra Corinne és Autumn lehajtott fejére nézett. – amióta elvette Annát, kicsit távolabb került a családtól. Nem is ismerek a bátyámra. Azóta más ember lett, más szokásokkal. Addig olyan egyszerű volt. Végtelenül egyszerű. Csak az erdő érdekelte, meg a hasa. Azóta… nem tudom, lehet, hogy egyszerűen csak felnőtt és felnőtt döntéseket hoz, olyanokat, amiket én soha. Anna mellett Fabian legalább két lépést hátrált tőlem is.

-         Miért mondod mindezt nekem? – kérdezte Autumn s aranypöttyökkel tarka mélybarna szemével Corinne szürke szemeit fürkészte.

-         Nem is tudom. Mert jobban kedvellek mint Annát. Mert közvetlenebb vagy mint Anna.

-         Szegényebb is vagyok mint Anna – fűzte közbe mosolyogva Autumn.

-         Szerintem Fabian is jobban szeret téged mint Annát. Csak Fabian mostanában eléggé nehezen fejezi ki az érzéseit. Az új társadalmi szerepében azt sem tudja, hogyan kell az ilyesmit megtenni – bizonygatta Corinne. -  Soha ne áruld el, hogy mennyit áradozok róla, de én nagyszerű embernek tartom a bátyám. Sok teher volt a vállán. Családi terhek, amiket neki kellett megoldania. Mindenki tőle várt kiugrást, emelkedést, megoldást. S ő megtette. Teljesítette ezeket.

-         Túl elnézőek lettetek vele szemben – jegyezte meg Autumn.

-         Igazad lehet. Ezért gondolja magáról, hogy mindent megengedhet most már magának – bólogatott Corinne. – De szeretném boldognak látni és nem boldog.  Reménykedtem, hogy veled talán az lesz.

-         Corinne, én egy mosólány vagyok a faluból, aki megtetszettem neki. Ne képzelj ezekbe a dolgokba olyan sokat. Társadalmilag messzebb nem is állhatnánk egymástól. Ő lord én meg egy falubeli dolgozó nő vagyok. Fabian nem Armand és soha nem is lesz az. Nem fog lemondani egy olyan házasságról, amiért küzdött. Én egy átmeneti kaland voltam számára és nem több.

-         Házasságpárti vagyok, és szorítottam, hogy Anna és Fabian egymásra találjanak. De csak teltek az évek és nézd meg! Sokat gondolkodom mostanában a bátyámon, nyugtalan vagyok miatta, mert nekem kijutott minden, ami neki nem.

-         Ez fordítva is igaz, neki jutott az, ami neked nem – felelte Autumn.

-         Tudod, hogy visszajöttek Londonból? – húzta résnyire a szemét Corinne.

-         Nem – nyögte hitetlenül Autumn.

-         De. már néhány napja itthon vannak. Eljött hozzám Fabian – felelte Corinne. – Kereste a helyét és láttam, hogy valami a nyelvén van aztán mégsem mondott semmit.

-         Nem kereste a klánt – rázta a gesztenyebarna fürtjeit Autumn.

-         Ezért is volt olyan furcsa. Ezért nem értem, hogy mi lelte. A klán volt az élete, s most…olyan különös. Rosszul gondolom, hogy közöd van hozzá? – nézett rá egyenesen Corinne.

-         Maradjak ki a klánból? – szúrta a tűt az anyagba Autumn.

-         Véletlen se tedd. Kíváncsi leszek, a bátyám mikor lép kapcsolatba a klánnal. Nem ok nélkül kerül titeket. Fél találkozni veled és ez tetszik nekem – mosolygott csibészesen a lányra Corinne.

-         Én is félek újra találkozni vele – motyogta az orra alatt Autumn.

 

Hintóval hajtottak a forráshoz. Fabian kiugrott a kocsiból és élvezte a talpa alatt zizegő avar ropogását. Kezét nyújtotta Annának, aki habozva figyelte az avar mozgását.

-         Nem is tudom, sok itt a rovar – vonta össze halványszín szemöldökét a nő.

-         Akadnak rovarok, de ne foglalkozz velük – tartotta a kezét a nőnek.

-         Biztos nem csíp egyik sem? – affektálta ijedten Anna.

-         Gyere már! Ne akard, hogy magam rángassalak az erdőbe! – Anna bizonytalanul tette kesztyűs kezét a férje tenyerébe és lelépett az avarba.  Szoknyája seperte a leveleket, máris néhány levél belekapaszkodott ruhája tülljeibe.

-         Jobban szeretem a parkokat, ahol sétáló ösvények vannak – lépett néhányat jobbra-balra Anna. Egy darázs döngicsélve közeledett.

-         Ah! Jaj! Mindjárt rám száll! És megcsíp! Félek itt Fabian! – hadonászott Anna, ide oda szaladgálva.

-         Megijeszted! – nevetett Fabian felesége menekülését látva. – Tetszik neki a parfümillatod. Édes – magyarázta a nőnek.

-         Menjünk vissza a várba. Borzalmas ez a hely! – nézett körbe a nyirkos avarszinten Anna. Valami hideg és nedves a tarkójára csöppent. – Áh! Mi ez?

-         Csak harmatcsepp kicsim! Ne rémüldözz már! – lépett hozzá Fabian. -  szeretnélek megismertetni a birtokunkkal, az otthonommal, és a fiamat is – tette a tenyerét Anna még alig domborodó hasára.

-         De én halálra rémülök ezen a helyen. Annyi a nesz és a zaj! – riadt meg minden kis rezzenésre Anna.

-         Tudod kire emlékeztetsz Ann? – simogatta meg felesége arcát Fabian.

-         Kire? – bújt ösztönösen a férjéhez Anna az erdő ijesztő jelenléte elől.

-         Az anyámra – mondta halkan Fabian.

-         Az anyádra? Nem tudom ez jó hasonlat vagy rossz? – ráncolta a homlokát Anna.

-         Kivételesen egy pozitívnak szánt hasonlat volt – kacagott Fabian. – Tudod, anyám is városi lány volt, és sosem tudta igazán megszeretni az erdőt. Legalábbis nem úgy, mint mi, akik ide születtünk. Anyám volt ilyen finnyás és kényes és rettegett, hogy eltéved az erdőben és  azt hiszem a mai napig ilyen maradt. Rá emlékeztetsz bizonyos tekintetben.

-         Ó! – nézett fel meglepetten a férjére Anna. Fabian lenézett a nagy kék szemekre, a szőke szempillákra. Felesége egyenes szőke hajára.

-         Szeretnél inkább a várban lenni igaz? – kérdezte halkan Fabian.

-         Ne haragudj, tudom, hogy te élvezed a szabadban töltött időt a friss levegőn, közel a fákhoz és feltöltődsz ezeken a helyeken, de én rettegek az erdőben. Nekem a kivilágított londoni utca a nyugalom és nem az erdő mélye. Megértessz? – támaszkodott meg férje mellkasán Anna.

-         Igen Anna. Megértelek. Ott ismertelek meg, ott érezted jól magad. Megszülöd a fiunkat és visszaengedlek a kivilágított gyönyörű városodba, többet nem kényszerítlek ide ígérem. Rendben?

-         Igen – hajtotta a fejét Fabian mellkasára megbékélve Anna. – Mindketten olyan boldogak lehetnénk ha végre fiunk születne. Ó Fabian, bárcsak egy fiút hordanék most a szívem alatt – sóhajtotta Anna.

-         Én is ezért imádkozom édes! – nyomott futó puszit Anna hajába Fabian. – Gyere, hazaviszlek! – segítette fel a nőt a hintóba. Anna elhelyezkedett a bársonyülésen, s rémülten nézte a szoknyája tülljeit. A külső tüll mögött megannyi apró fekete rovar próbált felfelé mászni, csak a minta hímzése nem engedte őket. Fogságba kerültek. Anna szoknyájának fogságába. Anna ellenben elszörnyedve nézte, hogy a ruhája alá másztak sorba ezek a ronda kis élőlények.

-         Fabian! – sikkantott halkan Anna. Fabian észrevette, mi okozta felesége rémületét, s elkezdte egyesével kiszedegetni Anna szoknyájának tülljeiből a rovarokat.

-         Igazad van, az erdő nem neked való – mosolygott fel a nőre. – Egy sem csípett meg? Biztos? Érzel valahol viszketést? Fájdalmat?

-         Nem, nem – rázta a fejét Anna, miközben tűrte, hogy a férje a szoknyáját emelgeti, és keresgél és tapogatódzik alatta. Amikor hazaértek, még akkor is Anna ruhája alatt keresgélte a beszabaduló rovarokat, s végül a szoknyaemelgetés valami egészen másba csapott át.

 

Maria megigazgatta kalapját, ahogy Robin mellett a nyitott fogaton ült. Robin a tollakat igazgatta  a nyakdíszénél és látszólag semmi más nem érdekelte. Az sem, hogy a felesége időnként fagyos pillantásokat vet rá.

-         Nem kellene beleavatkoznod a dolgaiba – ismételte magát újra Maria.

-         Ez nem magánügy, ez családi ügy.

-         Fabian klánvezér lett, mit akarsz.

-         Pontosan erről van szó! Ő a klán vezetője! Hogyhogy meg sem jelenik a klánban? Még csak nem is hívja össze őket! Bezárkózik a vártoronyba azzal a hideg szőke jégcsappal!

-         Robin, hagyd hogy élje a maga életét.

-         Sajnálom, de nem tehetem, emlékeztetnem kell, hogy a klánvezetőség bizonyos kötelezettségekkel jár.

-         Azért, mert nem csatangol folyton folyvást az erdőben inkább dicséret illetné mint szidás – nézet a fenyvesek felé Maria.

-         Mit értesz te ehhez! Semmit!

-         Jó nem értek hozzá!

-         Pontosan! Szóval ne szólj bele! Ez klán dolog! Te meg ahhoz nem értesz!

-         Akkor se légy arrogáns Fabiannal!

-         Nem leszek vele arrogáns. A fiam. Nem valami puhapöcs! Érteni fogja mit mondok neki!

-         Jobb szeretném, ha megültél volna otthon a fenekeden. Amióta nincs Dylan a közelben nem tudsz nyugton maradni.

-         Hiányzik az unokám. Itt meg csak lányok vannak – mutatott mérgelődve a várra Robin. – Ezt sem értem. A fiam csak lányokat tud csinálni! Istenem ezzel ver a sors! A saját fiam nem tud fiúunokákat csinálni! A lányom meg túl hamar szült fiút! Egyik gyerek se különb! Mindig csak bosszúságokat okoztak nekünk. Az egyiknek túl hamar lett fia, a másiknak meg az istennek se születik fia! Hát mi a fene van ezekkel a kölykökkel?

-         Robin, hagyd már abba! Megfájdul tőled a fejem – szorította a halántékára az ujjait Maria. –Légy kíméletes! – ragadta meg Robin karját a vár udvarán, mielőtt Robin lelépett.

-         Jól van, ne féltsd már annyira, nem harapom le a fejét! – mordult Robin. Berontott a várba. Ismerte a járást, hiszen itt nőtt fel. Nathan a folyosón meglepetten nézte a belépőt.

-         A fiam?

-         Vacsoráznak az uraságék! – nyögte az, s kezével az étkezőszalonra mutatott. Robin berontott a helyiségbe.

-         Csatlakozhatunk? – kérdezte s meg sem várta, hogy beinvitálják, máris helyet foglalt az asztalnál. Anna döbbenten bámulta az érkezőket, Maria mentegetődző mosollyal viszonozta a pillantást. Robin tekintete megakadt Anna hasán.

-         Nem is mondtad, hogy megint teherbe ejtetted – bökte meg a fiát elégedetten Robin.

-         Apa! – szólt rá ingerülten a betolakodóra Fabian.

-         Jól van na, hát ez csak jó hír, szerettünk volna örvendezni mi is, hogy a feleséged áldott állapotban van – dünnyögte Robin és kiemelt egy kacsacombot a tálból, s kézzel rágcsálni kezdte. – Mh , jó jó íze van. Nincs olyan jó, mint amilyet Francios csinál, de ez is ehető. Gyere kóstold meg te  is Marie! – intett hátra a feleségének Robin. Anna égnek emelve a tekintetét törölgette  száját. Fabian a homlokát dörzsölte és mentegetődzve nézett Annára.

-         Apa viselkedhetnél, ha már a várban vagy! – szólt rá Fabian az apjára.

-         Miatta? Heh? – bökött a fejével Anna felé.

-         A feleségem előtt igen, ehetnél úgy, mint aki nem az őskorból jött! – morogta Fabian. – Jesszusom apa berontassz , és úgy viselkedsz mint aki, most jött le az első fáról.

-         Mert apád mindig is így viselkedett. Nem várhatsz mást olyantól aki a fa tetején élte a fél életét. Szervusz Anna! Örülök, hogy a várban van ismét az úrnő! – mosolygott Maria, ahogy az asztalhoz lépett. – Ne, ne állj fel! – intette le menyét Maria. – Tehát ismét kisbabátok lesz, olyan boldog vagyok! – szorította meg a lány hűvös hosszú ujjait Maria.

-         Ja, ja jó látni, hogy ilyen termékenyek vagytok – vihogta Robin zaftos szájjal.

-         Apa az égre kérlek! – hunyta le a szemét Fabian.

-         Jaj mind olyan nyafogósak lettetek. Legalább a fiúunokám tud viselkedni, igazi de Noir lett! A nagyapjára ütött a kiskrapek! Persze, bekéreckedett a klánba hivatlanul is a kis suhanc úgy sietett a világra.

-         Apád arról beszél, hogy Dylan a tányérból kiitta a levest és nem kanalazta. Apád ilyen hülye versenyeket játszik az unokájával, látszik, hogy milyen szintre süllyedt – mordult Maria  fejét rázva rosszalló tekintettel nézve Robint.

-         Szuper móka volt, régen te is tudtál ilyen lenni, most meg ezüst kanállal a szádban járkálsz – jegyezte meg sötéten a fiára bámulva Robin. Anna kényelmetlenül tologatta a kését az asztallapon. Robin a fiúunokájáról beszélt. A fiúunokáról, aki nem Fabian gyereke. Robin is csak a fiúkat ismeri el. A családban vagy van fiú vagy akkor nincs is gyerek. A szavaik kínosan érintették a házaspárt, még ha nem is mondták ki. Fabian szemében is fájdalom suhant át. Igen, nekik nincs fiúgyermekük. S az apja meg is ragad minden alkalmat, hogy ezt a szeme elé dörgölje. Nincs fia. Nincs de Noir utód. Tehát még mindig semmit sem tett a név fennmaradásáért. Milyen kínos és kellemetlen mostanában minden találkozás az apjával! Igen, pontosan ezért kerülte a klánt! Mert mind ugyanazt várták tőle! A fiúörököst! S ez ingerültté tette a saját várában is a saját földjén.

-         Na! Nem azért jöttem, hogy megint megszidjalak, hogy nem tudsz fiúgyereket csinálni, holott a klánban mindenkinek megy csak neked nem, de hát mindig is tudtam, hogy az én fiam ilyen ügyetlen és szerencsétlen. Ez egyébként anyád vére! Kiütközik rajtad! Tudod anyád is egyke és micsoda véletlen: lány! – méregette elutasítóan Mariát.

-         Robin állítsd le magad!

-         Jól van, az csak érthető, ha bosszankodik az ember! – mordult rá Robin.

-         Zsémbes és rigolyás öregember lett az apád – jegyezte meg Maria a fiának.

-         Fabian! – csapott az asztalra Robin dühösen, hogy az étkészlet egyként jajdult fel s ugrott egyet az asztalon. – Mikor járulsz a klán elé! Egy klán vezető nélkül, olyan mint az ország uralkodó nélkül. Na kivele? Mikor látnak a klánbeliek? – nézett nagy dülledő sötét szemekkel a fiára Robin. Szeme körül a ráncok elmélyültek, arcán az indulat barázdákat vett fel, Göndör fürtjeiben mintha jobban kiütköztek volna az ősz hajszálak. Fabian egy ideig meredt az apjára.

-         Apa, akkor találkozom az erdei barmokkal, amikor kedvem tartja, ez az én erdőm, és ha nekem nincs kedvem vadászni, akkor nem vadászok. Ennyi apa! Ne haragudj, de a feleségemmel szeretnék visszavonulni. Anna! – intette fel az asztal mellől a feleségét Fabian. Anna készségesen emelkedett fel az asztal túloldalán és sietve biccentett férje szüleinek távozóul.

-         Mi a franccal szorongatja a töködet, heh? – markolta meg a fia karját Robin.

-         Figyelj apa! Rájöttem, hogy talán hamarabb is lehetett volna fiam, ha többet törődöm a feleségemmel mint a klánnal. Mert rájöttem, hogy nem a klán az ami fontos most, hanem, hogy fiam szülessen. Ahogy te is anyámmal foglalkoztál, amikor engem összehoztál, és Armand is a húgommal hetyegett, amikor Dylant csinálták Corinne-al az erdőben. Szóval igen, azt hiszem joggal mondom, hogy a feleségem ágyában akarok lenni, mert bizakodom, hogy most nem szúrtam el!

-         Az a gyerek már kész, most már foglalkozhatsz a klánnal! – morogta Robin.

-         Mindegy! Most nem cseszem el! És nem a klán segít a fiúgyártásban, hanem a feleségem! És hivatlanul ne gyere! Mert ez az én váram apám! Én szereztem vissza a feleségem pénzén, szóval tiszteled a feleségem is ahogy a gyerekeimet is meg engem is, különben kipenderítelek a váramból a klánoddal együtt! – sziszegte Fabian s  elviharzott.

-         Bakker, hol rontottam el ezt a kölyköt ennyire – nézett a fia után ámulva Robin.