Félúton

 7.

Félúton

Délután Alex elviszi a kicsit az apjáékhoz. Ace a stúdióban dolgozik. A ház többi része túl nagy, túl üres – vagy talán csak túl csendes. Nem szeretek ilyenkor magammal lenni. Úgyhogy beülök mellé a stúdióba, a telefonommal. Én recepteket keresek – franciás nevű, de angol ízlésre hangolt vacsorákat. Olyanokat, amiket tökéletesre lehet csiszolni. Mert ha valamit kontrollálni tudok, az ez.

Ekkor megszólal a Cake by the Ocean.
Felpillantok.
– Megint figyelted, hogy mit csinálok, mi? – félmosollyal nézem Ace-t. – Azt hitted, pasizok.
– Most épp… süteményreceptet néztél. Témába vágtam – vigyorog Ace.

Nevetek.
– Ez egy jó szám, de a srác nem tud énekelni – jelentem ki kritikusan és magabiztosan.
– Akkor megmutatjuk, hogy kell csinálni? – kérdi Ace már úgy, hogy közben keveri a loopot.
– Miért ne? – ülök feljebb a székemben és Ace mikrofont húz elém. - Tartsd meg az elejét – mondom. – Ráéneklem.

Elindul. Kísérletezünk. Váltogatunk. Az én hangom ráúszik az övére, az övé megtartja az alapot, és együtt rakjuk össze a saját verziónkat – édesebb, vadabb, jobban nekünk való. A stúdió megtelik a nevetésünkkel, a kis kísérleti hibáinkkal, majd a pillanattal, amikor egyszerre találjuk el a tökéletes refrént.

– Ez jó móka volt – jelentem ki, hátradőlve. – Remek időtöltés. Szoktatok ilyet csinálni Livvel?
Ace fáradt, hitetlenkedő horkantása a válasz.
– Livet kábé megerőszakolom a DJ-leckékkel is. Gyűlöli a zenét.
– Azt nem hiszem. Akkor nem ment volna feleségül egy zenei producerhez.
– Liv… ebbe a stúdióba általában csak veszekedni jár be velem – mondja, és a hangja terhelt, nyomasztó.

– Sajnálom…
– Ó, nem kell… Nem kell, hogy egyforma dolgokat csináljunk… csak… ezt most veled nagyon élveztem – mosolyog rám.

A mosolya olyan, mintha egy zárt ajtót nyitna ki bennem.
– Ha így nézel, összehozom veled azt az egész albumot – mondom félig viccesen, de közben az orgazmusos album jut eszembe. Szerintem neki is. Az a kis huncut fény ott van a szemében.

– Kim – figyelmeztet a hangja, de nincs benne harag.
– Azt mondtad, hogy csak este tilos beszélgetnünk.
– Veled mindegy mikor beszélget az ember – rázza a fejét. – Olyan vagy… hogy utoljára Colleennal éreztem így magam. Az exemmel mindig újraértelmeztük a zenéket. Most jöttem rá, mennyire hiányzott.

– Na, most már tényleg kíváncsi lettem Colleenre.
– Hamarosan megismered – mondja röviden.

– Tudod… Alex sokszor olyan, mintha a barátom lenne – vetem közbe.
– A barátság jó házassági alapanyag – feleli Ace. – Ha a házastársad egyben a barátod is, sokáig kitart.

A zene lecseng, és hirtelen csönd ül közénk. Csak a gépek halk zümmögése marad.
– Mitől zsongsz be? – kérdezi Ace váratlanul. – Ami miatt összeállsz a pasikkal?

Nem kerülöm meg a kérdést.
– A jó szemkontaktustól. Ha valaki úgy néz rám… mint ahogy te néztél rám a jakuzziban pár hónapja.

Ace szeme sötétlik, de nem szól. Nem kell, hogy szóljon.

– Aham… ja… – érzem, ahogy a gyomromban felkavarodik valami, amit jobb, ha most nem bontok ki. – Jobb, ha témát váltunk – mondom, és a tekintetem elkapom róla, mintha a stúdió falát tanulmányoznám. Pedig csak menekülök. Mielőtt túl mélyre mennénk. Mielőtt kimondanám, amit nem szabad.

Egy pillanatnyi csend ül közénk. Érzem, hogy figyel. Mintha várná, hogy mégis kimondjak valamit.
– Lehetne egy kérésem? – szólalok meg végül, és a hangom könnyedebb, mint amilyen a gondolataim súlya. – Vezethetem a Fordodat?

Ace szemöldöke megemelkedik, mintha pontosan tudná, hogy ez nekem nem csak egy autó.
– Csak meg ne húzd.

Nem gondolkodom.
– Mert akkor te húzol meg engem? – csúszik ki a számon.

A pillanat elnyúlik. Mintha a levegő is sűrűbb lenne a stúdióban. Ace lassan elmosolyodik – nem szélesen, nem provokatívan, csak éppen annyira, hogy tudjam: értette. Értette, és nem tiltakozik.

Amikor kilépünk, a kinti levegő hűvös, de nem hideg. A fekete Ford a felhős ég alatt csillog, mintha saját fénye lenne. Nem egyszerűen egy autó. Ez Ace terének, világának egy darabja, amit most… a kezembe ad.

A kormány bőre hűvös a tenyerem alatt. Finoman végigsimítok rajta, és közben tudom: ez nem csak egy kocsikázás lesz. Egy rövid ideig én vezetem. Nem csak az autót… hanem talán kettőnk közös irányát is.

A motor mély, telt hangon morran fel, mintha ő is tudná, hogy valami rendhagyó pillanat kezdődik. Ace az anyósülésen ül, karja lazán a térdén, de érzem, hogy figyel – a szemével, a testtartásával, az egész jelenlétével.

– Óvatosan a kuplunggal – mondja félig komolyan, félig szórakozottan.
– Bízz bennem – válaszolom, de magamban hozzáteszem: tudom, hogy ez most nem csak az autóra vonatkozik.

Kigurulunk a ház elől, a kavicsok halk ropogása szinte zenének tűnik. A fényszórók aranyszínű foltokat hagynak, az út nedves, mintha az eső épp csak elállt volna.

– Szóval… – kezdem, miközben a sebességváltót simítom – miért ilyen nagy dolog egy férfinak, hogy más vezesse a kocsiját?
Ace oldalra pillant, de nem rögtön felel. – Mert az autó… kicsit olyan, mint a testünk. A tempó, ahogy bánsz vele, a kanyarok, amiket bevállalsz… mindent elmond arról, milyen vagy. És… – itt megtorpan, majd elmosolyodik – nem mindenkinek adod oda a kormányt.

– Tehát… ez most bizalom? – kérdezem, miközben a következő kanyart lágyan veszem.
– Bizalom. És kíváncsiság – feleli. – Kíváncsi vagyok, hogy vezetsz.

A mondat kettős értelme ott lüktet köztünk. Érzem, hogy nem csak a Fordról beszél. A hangja rekedtes, és amikor rám néz, ugyanaz a pillantás van a szemében, amitől a jakuzziban egyszer már elfelejtettem levegőt venni.

– Azt mondtad, hogy a jó szemkontaktustól zsongsz be… – jegyzi meg, mintha csak véletlenül hozná fel.
Rámosolygok, de nem tagadom. – Igen. Főleg, ha valaki úgy néz rám, mint te akkor.

Egy pillanatig nem mozdulunk. A kocsi halkan zúg az úton, a világ leszűkül a kormányra, a sebességre, a hangjára… és Ace tekintetére.

– Csak meg ne húzd a kocsit – mondja újra, de a hangsúlya most már teljesen más.
Félrebillentem a fejem. – Mert akkor… te húzol meg engem? –ismétlem.

Nevet, de nem viccel. Nem kell kimondani, hogy mire gondolunk. A Ford finoman simul az útra, én pedig úgy érzem, hogy nem csak a kerekek, hanem mi is veszélyesen közel kerülünk a határhoz.

A kerekek halk morajjal futnak az országút nedves aszfaltján, az alkony lassan ráborul a tájra. Nem sietünk. A tempó épp olyan, mint a beszélgetés: lassan kibomló, kerülőutakkal és váratlan kanyarokkal.

Ace az ülésben hátradőlve figyel, de látom, hogy minden mozdulatomat követi – ahogy váltok, ahogy a kormányt tartom, ahogy a tükrökbe pillantok.
– Te tényleg… jól vezetsz – jegyzi meg végül.
– Mondtam, hogy bízhatsz bennem – felelem, de magamban újra érzem: ez most nem csak az autóról szól.

Pár percig csak a motor és az esőcseppek kopogása hallatszik. Aztán ő szólal meg:
– Tudod… valahogy jó, hogy tegnap megemlítettem neked apámat. Megleptél vele. Nem szoktam beszélni róla. Gyerekkoromban az apám volt nekem Superman. A család…a mindenem volt. Bár szigorú volt, kemény… de biztonságot adott. Aztán… – elhallgat, az ujjaival a combján dobol – aztán végignéztem, ahogy a szüleim kapcsolata széthullik. És onnantól… mintha minden, amiben addig hittem, kicsúszott volna alólam.

Lassan bólintok, nem szakítom félbe.
– Nem tartod a kapcsolatot vele? – kérdezem halkan.
– Alig. Ebben… olyan vagyok, mint Liv. – Egy pillanatra az ablak felé fordul, de tudom, hogy érzi, figyelek rá.

Érzem, hogy ez egy nyitott ajtó – ritka és fontos.
– Nekem… – kezdek bele – tulajdonképpen boldog gyerekkorom volt. Csak amikor felnőttem, és jött a pályaválasztás… apám mindenáron építészmérnöknek akart. Az ő irodájában dolgoztam volna. Én meg… inkább dacból nem akartam. Lázadtam ellene. Így lettem… minden más, csak az nem, amit ő elképzelt.
– Szóval te elmenekültél a tervei elől.
– Igen. Ő az építményeket szerette. Én meg a vásznakat.

Ace halványan elmosolyodik, mintha értené a kontrasztot.

A város fényei lassan elmaradnak mögöttünk, az út mellett egyre több a fák sötét sziluettje. Az eső már csak enyhén szemerkél, a szélvédőn apró gyöngyök futnak szét a lapátok alatt.

Ace halkan szólal meg:
– Fordulj le itt balra.

Egy keskeny bekötőútra kanyarodunk, ami egy dombtetőre vezet. A csúcsnál megállítom a motort. Csak a szél és a fák zúgása marad. Lent, a völgyben apró fények villognak, mint szétszórt gyufaszálak. Manchester látszik teljes panorámában. Gyönyörű a város, a felhőkarcolókkal, az esti fényekkel.

– Ide szoktam jönni, amikor… tisztábban akarok látni – mondja Ace, miközben könyökével az ablakpárkányra támaszkodik.
– És most? – kérdezem.
– Most… nem tudom, tisztábban látok-e. Vagy csak bonyolultabb lett minden.

Csend. Csak nézem az arcát a félhomályban. A profilja éles, a tekintete mély, mintha valahol máshol járna, mégis… érzem, hogy teljesen jelen van.

– Tudod, ha bárki ránk nézne most… nem gondolná, hogy nem történt semmi – mondom ki halkan.
– Nem is „semmi” történt – feleli, és a hangja nem vádló, inkább tényszerű. – Csak nem az, amit mások gondolnának.

Az ujjaim még mindig a kormányon pihennek. Ő feléjük nyúl, de nem ér hozzám. Csak megáll a mozdulat, mintha mérlegelne.
– Jobb, ha most megyünk vissza – mondja végül, halkan, mintha ezzel magát is győzködné.

Visszagurulunk az útra. Az egész hazafelé vezető út alatt nem szólunk. A feszültség ott marad a levegőben, mint egy dal, amit félbeszakítottak, de a dallama még a fülben él.

A házhoz érve ő kapcsolja le a motort.
– Köszönöm… – mondja egyszerűen.
– Melyiket? – kérdezek vissza. – A vezetést… vagy az estét?
Ace elmosolyodik, de nem válaszol. És ezzel talán többet mond, mintha bármit kimondana.

Amikor becsukom magam mögött az ajtót, érzem, hogy ez a pillanat velünk marad. Mint egy híd két part között, amit egyikünk sem mer még átlépni.