Az óceán művészete

 10.

Az óceán művészete

Hajnalban indulunk. Axel azonnal elalszik a hátsó ülésen, ahogy elindul az autó. A ház mögött ott marad a Cola House, Liv, Ace…

Alex vezet. Én az ablaknak dőlök. Kint lassan úszik el a táj.
 Felhők a mezők fölött.
 A fák árnyéka a szélvédőn.

A fenyők illata egészen más, mint bármi, amit a Cola House-nál érezni lehet. Nincs benne semmi édes, semmi kifinomult – csak a zöld mély, erős, földillatú valósága. Ahogy kiszállunk a kocsiból, Alex Axelt a vállán viszi be a házba. Én hátramaradok, csak nézek a magas fák közé, amik úgy állnak körülöttem, mint egy régi, némán figyelő testőrség.

A szüleim nem kérdeznek sokat. Apám keveset beszél, de amikor megölel, érzem, hogy tudja: most nem a nyugalmat, hanem a menedéket kerestem itt. Anyám vacsorát melegít, minden mozdulata figyelmes, halk. Nem tolakodnak. Csak hagynak lenni. Talán ezért tudok most először igazán lélegezni itt.

Az éjszaka sötétje puhább itt, mint délen. Axel békésen alszik az emeleti szobában. Alex is visszahúzódik a saját gondolatai mögé. És én… én kisurranok a házból, megyek, amerre régen is mentem, amikor össze kellett rakni magam: a tengerhez.

A tengerhez vezető ösvény ismerős. A kavicsok még mindig ugyanott szóródnak szét, mint évekkel ezelőtt, a fűcsomók között. A szél egyre erősebben fúj, hideg, sós illatot hoz, mintha már messziről figyelmeztetne: készülj fel.

Ahogy kilépek a parti homokra, a hullámok hangja egyszerre csap meg. Mély, zakatoló, mégis ritmikus – olyan, mint egy szív, ami túl hevesen ver. A víz feketéskék, a horizonton a felhők összezáródnak, sötéten tornyosulnak. A szél a hajamba kap, az arcomhoz csapja, mintha minden erővel el akarná takarni a gondolataimat.

Lépéseim alatt ropog a nedves homok, majd egy-egy hideg vízcsepp csapódik a lábamhoz, ahogy a hullám előrecsap. Olyan, mintha a tenger figyelne. Mintha magához hívna. És én nem tudok nemet mondani.

Megállok a víz szélén, karba fonom a kezem, de a testem mégis reszket. Nem a hidegtől – hanem attól, hogy itt, ezen a parton minden őszintébb. Nem tudok hazudni. Sem magamnak, sem másnak.

Ace arca bevillan. A szeme, ahogy rajtam felejtette a tekintetét. A mozdulata, amikor hozzám hajolt és megcsókolt. A hangja, amikor azt mondta: mindennél jobban akarlak. És ahogy belém ivódott minden pillanat, mintha a bőröm alá költözött volna.

A hullámok egyre erősebben csapódnak a partnak, hab fröccsen a bokámra. Egyszerre érzem, hogy ez a víz – akár a szerelem – gyönyörű is, de veszélyes is. Nem enged. Magával ránt. És hiába próbálok elhátrálni, már a részemmé vált.

A hajamba túrok, a sós levegő csíp, a szemem sarkában könny gyűlik, de nem sírás. Inkább valami fojtó, kimondhatatlan feszültség. Egy sodrás, ami nem áll meg.

 

Komolyan szerelmes lennék? Ace-be? A szó szinte idegen tőlem. És mégis, most, miközben a sötétedő óceánt nézem, érzem, hogy igaz. A szívem gyorsabban ver, a tüdőm nehezebben telik meg levegővel. Ez nem vágy. Ez nem játék. Ez valami, ami sokkal mélyebb, sokkal veszélyesebb.

A víz ütemesen zúg, mintha választ adna minden belső kérdésemre: a szerelem épít és rombol. Ahogy a tenger. És ha egyszer elsodor, nincs visszaút.

Nem mondhatnám, hogy különösebben megkomolyodtam, amióta eljöttem innen. De most valami más. Nem csak a hely, hanem a hangulat is. Megszólalt bennem valami, amit sokáig azt hittem, nincs is: egyfajta belső iránytű. Ami azt mondja: ez az út… nem helyes. Épp ezért lehet, hogy annyira vonzó.

Ace. Ő egészen más, mint bárki más eddig az életemben. Nem tudom, mi teszi ennyire különlegessé. A pénz? A hatalom? A kiszámíthatatlan, mégis magával ragadó energiája? Vagy csak az, hogy nem szabad?

A gondolataim minden percben hozzá tévednek. Nem szoktam ehhez. Én nem szoktam ilyen érzéseket megélni, csak belemenni egy kapcsolatba, túllépni rajta, elfelejteni. És miközben Livet óvom, támogatom, belül egyre jobban gyötör az, amit Ace iránt érzek.

Egyre mélyebben csúszunk egymásba, akármennyire is próbáljuk kikaparni magunkat ebből a víznyelőből.

A szerelem lehet csak ennyire bonyolult. A szex egyszerű.

S csak egyre tudok gondolni: sosem kellett volna megismernünk egymást…

Nem akarom, hogy ez egy végzetes találkozás legyen, nem akarok semmit. Nem akarok érezni semmit, gondolni semmit. Nem akarok visszamenni a Cola House-ba… mert egyre kevésbé vagyok képes kontrollálni önmagam, a dolgokat, bármit.

Ace szavai nem nyugtattak meg. Azt hittem kettőnk közül, ő az idősebb, a felnőttebb, a férfi, aki képes gátakat szabni, korlátozni, fékezni, elutasítani. Mindazt, amit megszoktam egy pasitól.

De túl mélyen rezonálunk egymásra. Szeizmikus hullámokat keltünk egymás lelkében.

És úgy érzem egyre kevésbé tudjuk irányítani a történéseket.

Jobb lett volna nappal a tengerhez jönni, akkor festhettem volna. Nem nyugtatott le a séta. Ahogy belépek a szülői házba anyám rögtön levágja rajtam, hogy nyugtalan vagyok.

– Kérsz bonbont? – emel felém egy tálcát, mintha csak ezzel le lehetne csendesíteni a bennem tomboló vihart.

– Csak ha szerencsét hoz – mosolygok rá fáradtan.

– Akkor ne válaszd ki azt a középsőt – kacsint. – Mindig csak baj van vele.

Leülök a pult mellé, a könyökömön támaszkodva nézem őt, ahogy lassan a saját bonbonját majszolja.

– Miért csinálom mindig a hülyeségeimet, anya?

– Mert túl szép vagy – feleli egyszerűen. – És a kísértésnek nehéz ellenállni. Te meg olyan vagy, mint egy bonbon a díszdobozban. Már attól kívánni kezdenek, hogy rád néznek.

Nevetek, de van valami keserű ebben a nevetésben.

– És ha már tudom, hogy nem szabadna… de mégis érzem, hogy akarom?

– Akkor talán pont ezért akarod.

Csend. Aztán megkérdezi:

– Liv férje?

Bólintok.

– Tudtam – mondja, és úgy néz rám, mintha egyszerre látná maga előtt őt is mellettem. – Az a férfi… valami különös vonzerővel bír. Én is észrevettem az esküvőn. Bár nem az én világom. De gyönyörködni lehet benne. És néha ez is elég egy nőnek, nem?

– Rossz vagy – nevetek rá.

– Tudom – mosolyog. – Tőlem örökölted.

 

Este egy pohár vizet viszek fel magamnak az emeletre, a konyhából kifordulva az irodaajtóban apám áll. A kezembe nyom egy hosszúkás dobozt.

– Csak egy apróság. Nem a szülinapodra, nem karácsonyra. Csak úgy.

Kibontom. Egy sötétkék gravírozott toll. Kim de Noir. Alatta: Architect in the making.

– Tudod, hogy mindig várunk vissza az irodába – mondja halkan. – De csak akkor, ha te is akarod. Nincs nyomás.

A torkomban szorul meg valami. Megölelem.

– Köszi, apa. Nagyon szép.

– Tudom – bólint. – Mint te.

A szobámban a két Goodwin már alszik. Felkattintom az íróasztalomnál az asztali lámpát és nézem egy ideig a szerkezetrajzokat a falon. A régi akvarelles épületrajzaim. Nosztalgikus érzés ezeket látni. Simára borotvált lábaimat simogatom, miközben törökülésben ülve merengek a régi lánykori szobámban. Az ablaknál a babzsákpárnákon ültünk Alex-el és rajzoltunk. A ruhásszekrényemet nézem merőn. A szekrény tetejére rejtettem a festményeimet. Lehet már ki is dobták azóta, eltelt két-három év mióta kiköltöztem innen. Felrugaszkodom a székemen és lábujjhegyen állva tapogatom a szekrény tetejét. Még itt vannak a lapjaim. Óvatosan húzom le, felkavarom a port a szekrény tetejéről és a lapok tetejéről. Lefújkálom róla a rárakódott port.

Elcsúsztatom egymáson a lapokat. Minden ecsetvonásban benne vagyok. A víz színe, a hullám mozgása… ott van bennem, mindig is ott volt. Csak ezeket tudtam megmenteni, és egy részét Alex hozta el az otthonunkba.  Nézegetem a képeimet az asztalon a kis lámpa fényénél, a telefonom a kezemben. Lefényképezem őket, és elküldöm Owennek. Nem írok semmit. Ő mégis válaszol.

“ Kim de Noir művészetét a tengerparti táj éteri hatásai és az Atlanti-óceán állandó jelenléte ihlette. Kim de Noir Art akvarell művész. Téma: Inspired by the Sea. Owen”

A pasi csúcs! Úgy látszik Liv mindig megtalálja az ilyen férfiakat. Ez az Owen is a szakmája legjobbja.

“ Tökéletes lesz. Az óceán művészete. Kiállítás jövő hónapban: Chateau Le Tilleul, France.”

“ Rendben. Örülök az együttműködésünknek Kim.”

“ Én is.”

 

A torkom elszorul. Megcsináltam. Elindítottam, amit Alex mindig akart.

Lefekszem mellé. Félálomban kérdez:

– Kint voltál?

– A tengerparton.

– Kivel beszéltél?

– Owen-nel. Beindítjuk a kiállítást.

Alex kinyitja a szemét, félmosollyal néz rám.

– Végre.

– Tudtam, hogy tetszeni fog.

– Azt hittem, csak pasikról tudsz így áradozni.

– Művészet. Az most a pasim.

– Akkor nem leszek féltékeny – mondja, de már hunyja le a szemét.

Odabújok mellé, de a gondolataim már nem itt járnak.

Túl magabiztos lettem. Érződik rajtam. A művészetem egyben én magam vagyok — és most nemcsak láthatóvá, hanem sebezhetővé is tettem magam.

Az északi parton ülve nemcsak a tengert, hanem Ace-t is figyeltem… az interneten. Soha nem tettem még ilyet. Egyetlen férfi után sem kutattam így. Olvastam róla, hallgattam a zenéit. Azt éreztem, mintha egyre mélyebben érteném. Őt. A lényeget. A zenéjén keresztül.

És ebben a felismerésben hirtelen önmagamat is megértettem. Ahogy ő a zenében él, én a festészetemben. Ez a mi közös nyelvünk. Ace az egyik képemet akarta — a manchesteri akvarellt. Az övé lett. Tudni akarom, hová tette. De cserébe… én is akarok valamit tőle.

Egy zenét. Csak nekem.

Nem kell több. Nincsenek elvárások. De a festményem nála van. Egy dal jár érte. Egy üzenet. Nekem.