Whiskeycola

 

12.

Whiskeycola

Miután lemegy Ace feldolgozása a Déjà Vu-ról, nem bírok tovább maradni a házibuliban. Túlságosan sok ez az este. Érzelmileg telített, vibráló, nyers… már Liv is visszavonult. Én is. De aludni képtelen lennék. Két ilyen nyílt, zenei vallomás után lehetetlen csak úgy békésen álomba merülni. Valami bennem feszülten élni kezdett.

Minden porcikámban ott zúg még a Déjà Vu – az enyém és az övé is. Két vallomás, két sebből szivárgó igazság. Bármit is iszom, nem oldja fel bennem a feszültséget.

Az egyetlen szoba a házban, ahol csend van, Ace stúdiója. Ide húzódom vissza, egy pohár whiskyvel, abban bízva, hogy egy kis lélegzethez jutok. A gondolataim kuszák, a szívem zúg, mint a dagály előtti part. Próbálok rendet rakni. De a zene, az este, a szavai… mind Ace körül kavarognak.

Aztán halk nesz. Az ajtó kattan. Ace lép be. Nem meglepetés. Tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy egyedül maradjak ezekkel a szavakkal, amiket egymásnak dontunk zenében. A kulcs elfordul a zárban. Egy pillanat alatt kizárja a külvilágot. Csak mi ketten vagyunk.

– Szia… csak egy kis csendre vágytam – mondom halkan.

– Ide én is azért szoktam jönni – feleli –, de most… ha már itt vagy. – A hangja alig halkabb a csendnél. – Az a variáció… a te hangoddal. Elképesztő volt. Felénekelnéd nekem?

Nem kérdés, melyik számról beszél. A Déjà Vu már nem az enyém. Közös lett.

– A Déjà Vu-t? – a poharamat a konzolasztalra teszem, nem tudom eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült vagyok.

– Inspirált. Igen. – A poharát mellém teszi. Egy egyszerű gesztus. Mégis azonnal összeköt bennünket.

– Ha valóban akarod… felénekelem.

– Menj be. Beállítom neked a sávokat.

Felállok, a mikrofonhoz lépek. Ő beállítja a sávokat, mozdulatai precízek, otthonosak, mintha a keze tudná, hogy ma este nem egyszerűen zenét, hanem vallomást kever.

Felkapcsolja a ledfényeket. A stúdió finom fényben úszik, a kontrollszoba elcsendesül, csak az intro lüktet lassan. Elindul a zenei alap. Ismerős. Mégis új. Ez a dal… az én vallomásom volt. Neki.

Ace egy pillanatra megállítja az alapot. Rám néz.

– Nem énekelsz?

– Csak… be tudsz számolni nekem?

– Mindenről, bébi – mosolyog, és mutatja a visszaszámlálást.

Énekelek. Talán háromszor. Néha elcsuklik a hangom, megremeg, de ő figyelmes, nem kommentál. Aztán leállítja a sávot, és maga elé húz egy mikrofont. Nem számítok rá. De ő is elkezd énekelni. És halkan, rekedten válaszol rám.

„Ahogy a hullámnak kell a part, úgy kellesz nekem… Amikor ilyen közel vagy, nincs értelme elmennem… Kívánlak tetőtől talpig… beléd szerettem.”

A hangja rekedten tiszta. A szavai hozzám szólnak. Hozzám születtek. A hangzás puha, mégis erős. A képernyőre mered, precíz mozdulatokkal keveri a hangokat. Látom, hogy elmerül benne, mint én a festésben. Művészi transz.

– Szép hangod van – szólalok meg halkan. – Miért nem énekelsz sosem?

– Ez csak demó. A vokálos miatt. Én nem vagyok az a típus, aki kiáll a színpadra. Én a háttérből dolgozom. Onnan tudom, mi működik.

– De ezt… ezt neked kellene énekelni – suttogom.

– Rengeteg ilyen dalom van, egyik sem az én hangommal. Ez a rendszer így működik. Nekem ez a helyem benne.

Felnézek rá. Mint egy alkotóra. Mint arra, aki megért. Aki lát. Az én hangomat keveri. Az én érzelmeimet építi újra.

Figyelem, ahogy összeilleszti a kettőnk sávjait. Képpé formálja a pillanatot.

Ace: „Ahogy a hullámnak kell a part, úgy kellesz nekem.”

Én: „Ahh… ahh… igazán akarom…”

Ace: „Most kellesz nekem.”

Én: „Ohhh igen… ohhh igen…”

Egy új szám születik. Nem az enyém. Nem az övé. A miénk.

Megáll a levegő. Az ő szavai most először szólnak nyíltan hozzám, nem rejtve, nem zenébe burkolva. Csak tisztán. Fájdalmasan tisztán.
A hangunk lassan összeolvad, ő a sávokat igazítja, én a szívemet. Mire a felvételnek vége, nem tudom, hol kezdődök én, és hol végződik ő.

– Nagyon leppegsz – mondja, miközben újra és újra vág. – Szomjas vagy?

– Te küldtél be a mikrofon mögé – nevetek lágyan. Kortyolok a whiskyből.

– Mit iszol?

– Whiskyt, tisztán. Te? Kólát?

– A kóla ízét vétek elrontani.

– Pedig már próbáltad. Colleen teraszán. Akkor nem volt baj az ízével – nézek rá csendesen, de a tekintetemben ott a kérdés.

Milyen volt… az a csók?

Ace felém fordul. A szeme sötét, mély. A szavai rekedten jönnek.

– Kurva jó íze volt. Újra és újra akarnám… most is…

A levegő megdermed. A vágy ott izzik köztünk. Ace a hajam alá nyúl, ujjai finoman a tarkómon pihennek, aztán a vállamon siklanak végig. Cirógató, lassú mozdulat. Libabőrös leszek. És ő is érzi.

De aztán elhúzódik. A pillanat még tart. De nem lépjük át.

– Ace… ezt nem lehet… – súgom.

– Tudom. De, Kim… valljuk be. Ez… meg fog történni.

A hangja remegésnyi, mégis határozott. A poharainkra nézek. Félmosollyal nyúlok a poharáért. A sajátomhoz nyúlok, és beleöntöm a whiskyt Ace kólájába. Aztán vissza a felét. Az ital sötétbe hajló barnás tónusa elmosódik. A sötét ital összekeveredik, a határok elmosódnak. Whiskykóla.
– Most már nem tiszta – mondom.
– Mint mi – feleli csendesen.

A szavai belém égnek, pecsétként. Nem fenyegetés. Nem ígéret. Tény.
Két világ vagyunk: a whisky és a kóla.

Whiskykóla.

Óceán és tenger.

Én és Ace.

Két világ, aminek sosem lenne szabad összeérnie. De már elkeveredtek. Összeoldódtak.

És most… már csak idő kérdése.