Egy hely, amit csak mi ismerünk

 6.

Egy hely, amit csak mi ismerünk

Mindezek után tényleg akaratomon kívül alakul úgy, hogy sem a fejfájós Liv, sem a SUP-ra szálló Alexet nem érdekli, hogy milyen virágok kerülnek a kastélyparkunkba, egyikük sem fog a mi virágainkkal foglalkozni, ez az én feladatom lesz a kastélyban. Vagyis itt állok Ace-el a kertészetének legtávolabbi sátrában a rózsatövek közt.

-        Kim, figyelsz egyáltalán rám? - áll meg Ace. Majdnem beleütközök. Csak maradj tőlem távol! - ismételgetem magamban miközben megtorpanok.

-        Igen! - morgom.

-        Olyan vagy, mint egy durcás tinédzser!

-        Mert kábé annyi is vagyok - felelem rá.

-        A vágókert lényege, hogy többféle növényt ültess, amik jól megférnek egymás mellett és minden évszakban hoznak virágot.  A legjobb, ha ezekből az ellenállóbb fajokból viszel, ezekkel nem lesz sok gondod. Ahogy elérik a virágzást minden nap tegyél egy kört és vágd is őket. Úgyis elvirágoznak. A vágókert folyamatos gondozást igényel, ne hanyagold el!

-        Jól van! - fújtatom. Idegessé tesz, ahogy állandóan okoskodik itt.  - Van itt a közelben bolt vagy valami? Meghalok egy szál cigiért! - teszem zsebre a kezem. Ace kérésének eleget téve semmi provokatívat nem hordok azóta. Egy sima fari van rajtam és egy fehér megkötős átlapolt felső, teljesen zárt.

-        Ez most komoly?

-        Aham, ja, nagyon kéne egy cigi - morgom.

-        Jól van itt végeztünk, megállok egy közeli boltnál. Milyen kell?

-        Valami mentolos. Tök mindegy. Kösz -  újra esni kezd, még csak szemerkél. Ace bedobja az ablakon a cigisdobozt és az öngyújtót

-        Kint szívod el! - szól rám Ace. Picsába!  Kiszállok és az orkán erejű szélben próbálom meggyújtani a cigimet. Ace végül maga is kiszáll és becsapja az ajtót mindketten a kocsi orránál állunk és a csapkodó szélben próbáljuk védeni a lángot. - Ne feceregj már! Maradj így! - állít irányba Ace és a két tenyere közé fogja az arcom kitakarva a lángot a széltől. Végre meggyullad a szál vége és a motorháztetőnek döntve a fenekem komótosan szívom a cigarettámat. Még félig sem szívom, amikor szakadni kezd ránk az eső. - Ülj be! - int Ace és sietve bevágódunk a kocsiba. Percek alatt annyi eső leszakad az égből amennyit még életemben nem láttam.  Ace belső keverésre állítja a Ford klímáját és kigyorsít. Annyira esik, hogy nem látni szinte semmit, az ablaktörlő őrült módon integet, haszontalan.

-        Jó lenne minél hamarabb elérni a várost - jegyzi meg Ace, de visszább veszi a sebességet. Nem kockáztat. Az ablakba könyökölve nézem, hogy miért nem tudunk haladni. Előttünk világító féklámpa. Nem is egy. Végtelen autósor.

-        Ez mi? - ülök feljebb az ülésben.

-        Még nem tudom… - Ace rádióra kapcsol és váltogat az adók közt. - … a Tame folyó kilépett a medréből… tizenhat ponton adtak ki árvízvédelmi riasztást… - Ace idegesen kikapcsolja a rádiót.

-        Baj van? - kapom felé a fejem.

-        Ha a Tame árad akkor itt körülöttünk minden vízben áll. Nem jutunk be Manchesterbe, de már visszafelé sem tudunk menni. Itt ragadtunk - vesz mély levegőt Ace. - Alig van üzemanyagom és lemerül a telefonom is. Nálad mennyi a töltöttség? - megtapogatom a farzsebem.

-        Nem is hoztam a telefonomat - lepődök meg. Úgy volt, hogy csak kiugrunk virághagymákat nézni és hamar visszaérünk.

-        Nem a te generációd az, amelyik folyton a telefonon lóg? - jegyzi meg  Ace. De nem vár választ. - Felhívom Livet! -  Amíg beszél hátrafelé nézelődök. Előttünk és mögöttünk is kocsisor. Beragadtunk a kiáradt Tame árterében az egyetlen magaslati ponton.  - Amíg az ár le nem vonul nem tehetünk semmit - hallom Acet. Elköszön, majd rám néz.

-        Tartalékolom inkább az energiánkat, ha este hideg lenne - Ace leállítja a motort. - Akarsz hallgatni valamit? - csak a fejemet rázom. - Furcsa vagy.

-        Mert?

-        Mert tőlem általában mindenki zenét vár - jegyzi meg Ace. Nem reagálom le. Némán bámulok magam elé, nézem, ahogy a Ford szélvédőjét csapja és mossa a végtelen zuhatag. Kopog a kocsin a szakadó eső hangja. Ritmusa van. Ace mellettem némán nyomogatja a telefonját. Nem tudom mit csinálhat.

-        Helyrejöttél?

-        Hah?

-        Használt a mézes joghurt?

-        Ja… igen.

-        Megérte?

-        Mi?

-        Hát a sok pasi - erre nem válaszolok. Szemét kérdés. Vagy nem is tudom. Provokatív. - Élvezed is vagy csak csinálod? - fordul felém Ace.

-        Hát… inkább csak csinálom. Talán tízből egy, amit tényleg… élvezek is, mármint, hogy én is elmegyek.

-        Akkor miért?

-        Eltaposom őket. Inkább én a pasikat, mint ők engem. Nem érnek többet. Nem alszom soha azzal, akivel lefekszem. És nincs csók. Az érzelmes.  Ezek a szabályaim. Jobban elviselem, ha megcsalnak, mintha szó nélkül lelépnek. Azt gyűlölöm.

-        Valaki egyszer nagyon csúnyán otthagyhatott. Valaki, akibe nagyon szerelmes voltál - jegyzi meg Ace a tarkóját a fejtámlának döntve és maga elé néz a szélvédőre. - Igazam van?

-        Bingó! Eltaláltad!

-        S azóta sem gyógyultál?

-        Erre nem használ a mézes joghurt - jegyzem meg futó mosollyal. Ace is elmosolyodik.

-        Szóval nem vártad meg, hogy lelépjenek tőled, te léptél le. Kivéve… Alex-et.

-        Igen, kivéve Alex… elég nehéz lett volna lelépni tőle, tekintve, hogy elsőre terhes maradtam tőle.  Az Alex féle megoldás felülírta a képletemet. Ez már programozó matematika volt.

-        Átprogramozott maga mellé.

-        Valahogy úgy, igen - hátradöntöm én is a fejem a fejtámlához. A melleimről elemelem a hajtincsemet és azokkal játszom. Belátom. Beragadtunk órákra Ace kocsijába. Mit tehetnénk. Beszélgetünk. Csak mi… ketten. - Na és neked? Miért szereted annyira a zenét?

-        Mert ez az egyetlen, ami megmarad, ha minden és mindenki elment - feleli rekedten Ace.

-        Na hát ez eléggé ugyanúgy hangzik, mint az én érvelésem. Ki hagyott így ott?

-        Az apám - feleli Ace tömören. Elkomorul a tekintete. S visszatartom a lélegzetem, egyszerre megértettem. Ace-t. S Livet. Ace… ezért nem akar gyereket.

-        Attól félsz, hogy olyan apa leszel, mint amilyen az apád volt. Ezért nem akarsz valójában gyereket. Igazam van?

-        Bingó! Eltaláltad! - suttogja vissza rekedten Ace. - Erre tudod, hogy nem sokan jöttek még rá? Alig ismersz és levágtad. Egy ennyi beszélgetésből. Te egy okos csaj vagy Kim.

-        Ki volt aki rájött? Tudod mit… kitalálom: Colleen - rázom a fejem. Ace csak biccent.

-        Úgy van.

-        Nagyon jól ismer téged.

-        Már te is.

-        Hogy váltatok el?

-        Barátian. Azt mondtam neki: ha valaha is abbahagynánk a beszélgetést és nem tudod, hogyan térj vissza, küldj nekem egy dalt.

-        És küldött?

-        Küldött. Mindig - mosolyog Ace. - Ő a legbiztosabb pont az életemben.

-        Biztosabb, mint Liv - biccentek.

-        Igen. Mert Colleen is érti a zenét. Megéli a zenét.  A zene él és életet ad. Összeköt. Amikor valakivel együtt zenét hallgatsz, akkor ott a zenében, amiben megértitek egymás gondolatait, érzéseit és ugyanazt élitek át, ott abban a pillanatban a zene híddá válik és így a zene összeköt vele - Ace hangja rekedtes és elhalkul. Ahogy elcsendesedik keresem a hangomat. Megköszörülöm a torkom.

-        Na jó, legyen. Milyen zenét hallgathatnánk mi ketten most közösen? - kérdezek rá. Ace elgondolkodik egy pillanatra, aztán a telefonján kezd keresgélni. és végül a Ford zárt belső meghitt terében felcsendül Keane Somewhere only we know dala. 

 

Életem legteljesebb pillanatát élem át. A sötét Tame folyó melletti éjszakában a szakadó esőben, a Ford bőrülésén, Ace tekintetébe veszve. Ace tekintete puha és sötét. Most nem harcol. Nem vádol. Csak van. Ott van velem ebben a zenében.

 Nem szólunk, csak némán nézzük egymást, miközben megtölti a teret és a gondolatainkat a zene és a szöveg. Amiben ott vagyunk mi ketten, valahol, egy helyen, amit csak mi ketten ismerünk. Ace tökéletes választása. Kettőnknek. Mert ő tényleg… érti a zenét. Érzi a zenét. S most ketten együtt vagyunk ebben a dalban, mert nem is kérdés, ez a mi dalunk.

 

A dal, ami Ace csodálatos választása. Időtlen. Érzelmes. Finoman melankolikus.

Ott van benne kettőnk története.

A csendjeink. A félelmeink. A vágyunk, hogy egyszer… valahol… egészen mi legyünk.

Ez a dal. A mi dalunk.

 

 

A kocsi hátsó ülésén aludtam ezen az éjszakán. Ace lágyan ébresztett, hanggal, nem érintéssel - lassan feltekert zenével, mintha a zene kúszott volna be az álmaimba, és emelt volna ki a reggeli valóságba.

 

Nem tudom, nézett-e, amíg aludtam. Csak arra emlékszem, amikor éjjel kérte, hogy üljek a hátsó ülésre és ajtót nyitott nekem, az ökle a nadrágjához szorítva feszült. Mintha fékeznie kellett volna magát, hogy ne érjen hozzám.

A hajnal párás fényében már a Cola House előtt állunk, egyikünk sem mozdul. Kifelé nézünk. Lezárni, elengedni – nehéz. De a pillanatot, ami köztünk történt, nem visszük be magunkkal.

-        Elszívhatok még egy szál cigit? - kérdezem halkan.

Ace biccent. - Csak húzd le az ablakot.

 Rágyújtok, az első slukk után lehunyom a szemem, mintha még egy percre a zenével együtt benne maradhatnék az éjszakában.

-        Hallgassuk meg még egyszer? -  kérdezi Ace, miközben beindítja a lejátszót.
 És ez már nem egy dal. Ez már a mi dalunk.

 

Mintha mindketten a gondolatainkat próbálnánk rendezni.

Vagy legalábbis összeszedjük magunkat annyira, hogy képesek legyünk bemenni. A saját házastársunkhoz.

Túl mély beszélgetésen vagyunk mi ketten túl. Túlmentünk a határokon. Lélekben.

 

Elszívtam a cigit. Megadóan veszek mély sóhajt és én szállok ki elsőnek. Lesz, ami lesz. Az életfilozófiám. A Cola House-ba lépve Axel mászik az ölembe. Alex szeme azonban vádló, támadó, kétkedő, bizonytalan. Érzi rajtam a rezdülést. Annyira rám van hangolódva, hogy tudja: történt valami. Ő szexre gondol. Nem tudja, hogy itt ebben az esetben a szex lett volna a legegyszerűbb és legtisztább megoldás.

-        Hiányoztál neki - szól Alex, de a hangjában nem a gyerekről beszél.

-        És neked? - kérdezem csendesen miközben félresöpröm a hajam, hogy jobban lássam.

-        Igen… nekem is - feleli Alex, de nem néz a szemembe.

 

Megfeszül bennem valami. Alex rezzenéseit évek óta ismerem. Amit most látok, az nem puszta féltékenység. Kirekesztettség. Mint amikor valaki érzi, hogy egy kapcsolati hálóban elvesztette a középpontját. Ahol ő volt a biztonság, ott most csak távolság van.

 

Ace a mentőöv:

-        Reggeliztetek már? - kérdezi oldott hangon.

-        Még nem - rázza a fejét Alex.

-        Akkor én csinálok amerikai palacsintát -  mondom miközben a csípőmre  emelem Axelt.

-        Én meg angol reggelit - mosolyodik el Ace, és már fordul is a konyha felé.

 

Alex csak annyit mond:

-        Akkor én visszapakolom a hangrendszert.

 

De mindannyian tudjuk, hogy nem a hangcucc miatt megy el. Ki akar jönni ebből a háromszögből. Nem néz Ace-re. És rám sem.

 

A reggeli alatt halk feszültség lebeg. Mindenki udvarias, mosolygunk, de senki nem őszinte. A tányérok között mintha láthatatlan határvonalak lennének. És amikor Alex rám néz, már nem kérdez, ítél.

Végül Ace tör meg valamit:

-        Menjünk át a stúdióba. Hallgassunk valamit.

Mintha új lapot nyitna. Mintha zenével lehetne tompítani azt, ami történt – vagy nem történt – köztünk.

A stúdióban Axel Ace ölében ül, a gombokat nyomogatja, míg Alex és én automatikusan táncolni kezdünk Lou Bega számára. Ekkor lép be Liv.

Megfagy a levegő.

Ő csak int, egy „sziasztok”-at, majd megy is. De én… hirtelen szégyent érzek.

Miatta. Magam miatt. Azért, hogy jól éreztem magam.

Alex utána megy.

-        Van SUP-bérletem. Ma kimegyek.

Nem kérdezek semmit. De tudom: haragszik. Nem csak rám. Mindenre.

Ace csak annyit mond:

-        Ne is foglalkozz velük. Az éjszaka a miénk volt.

Ez nem csábítás. Ez egy állítás. Hogy ami köztünk történt, az valódi volt. Kimondatlanul is.