Deja vu

 

11.

Deja vu

Az északi fenyvesek illata még bennem él, amikor visszagördülünk a Cola House udvarára. Olyan, mintha két külön világ között léptem volna át: otthon a csend, a menedék, itt pedig a vibráló, zúgó éjszakák, amelyek sosem hagyják pihenni a szívemet.

Már a ház előtt hallani lehet a basszust. Ace igazi házibulival készül a visszatérésünkre. A fények villódznak az ablakokon át, az előtérben üvegek koccannak, nevetések visszhangoznak. Nem kérdés: a ház újra megtelt élettel.

Ahogy belépünk a Cola House előkészületek közepébe csöppenünk, poharak csörrenek hosszú ezüsttálcákon, a sarokban a hangtechnikát állítják be. Minden fény más színben villog, a levegőben keveredik a gin és a parfüm illata, a hangszórókból dübörögnek a basszusok.

Északon csend volt, itt tombolás. Ott menedék, itt kísértés. A bőröndöm még a sarokban áll, de én már a tükör előtt készülök. Ma estére szándékosan túl feltűnően öltözök, túl rövid a ruha, túlságosan rám simul, a fényekben aranynak tűnik a bőröm. Vékony pánt, puha anyag, ami követi a testem vonalát. A hajam kiengedtem, a hullámaim szabadon omlanak a vállamra. Minden mozdulatomban ott bujkál a feszültség. A tükörben rövid pillanatra magamra mosolygok: ez a lány nem az, aki északon a szélben állt. Ez itt valaki más.

Ahogy a házibuliba érek nem kell Ace-t keresnem. Ő is azonnal észrevett. A dj-pultnál áll, félárnyékban, a szeme mégis úgy ég, mintha a szoba minden fényét belőle gyújtották volna. Egyetlen mozdulata sem harsány. A szeme sarkából figyeli, ahogy a teraszra lépve lassan cigarettára gyújtok. Nem csak látom, érzem is, ahogy Ace végignéz rajtam, miközben Colleen a vállára hajtja a fejét. Tiltott, mégis égető a pillantása. Valaminek történnie kell.

A nappaliban és a teraszon már mindenkit elsodort a zene.

Elszívtam a cigit. Nincs visszaút.

A dalválasztás már rég eldőlt bennem.

Margaritával a kezemben, Liv mellett felmegyek a kis emelvényre Ace-hez és a füléhez hajolok:

-        Játszd be nekünk nimstarr-tól a Deja vu számot!

Amikor Ace berakja a Nimstarr – Déjà Vu első ütemeit, tudom, hogy ez most az én pillanatom lesz. A mikrofon hideg fémje a tenyeremben, a margarita az ereimben, a szívem pedig… Ace felé dübörög. Ő nem mozdul. Csak figyel. Mélyen, sötéten, szinte fájdalmasan. És én minden sorban egyre közelebb húzom őt magamhoz.

A Nimstarr – Déjà Vu szám az én dalom. A saját vallomásom. Azt hiszem… szerelmes vagyok.

Énekelek.

A tekintetem nem kerüli el Ace sötét pillantását. Nem tudok nem róla énekelni.

És ő… hallgatja.

Amikor a dal véget ér Colleen tapsol, túl hangosan, túl lelkesen, átkarolva engem, mintha osztozni akarna a pillanatban. De én már tudom: ez nem az övé. Ez Ace-é. És az enyém.

Itt Colleen a régi világ és én vagyok az új! Akár elfogadja ezt bárki, akár nem. Én nem Livre vagyok féltékeny, hanem… Colleenra. De ennek ma… vége.

Colleen átkarolja a derekam, lelkes, irigységgel kevert csodálat van a hangjában:

– Kim, ez a dal… – a hangja túl lelkes, túl selymes – a te hangodon ez maga volt a vágy! – koccan a pohara az enyémhez.

– Nos, igen... – mosolygok, kicsit részeg, kicsit túl harsány önmagamként. – Szeretem a szexet. Mindegy, milyen. Lehet részeg, másnapos, ötpercenkénti, éttermi mosdóban történő. Jöhet. Nem válogatok. Ha jó. Ha őszinte. Ha ő… – de nem fejezem be. Inkább felhajtok még egy margarítát. – Gyere, csajszi! – rántom magammal Livet a tömegbe. – Táncoljunk!

Colleen hangja még utánam szól, félrehallhatatlan élességgel:

– Vigyázz, drágám, mert a Cola House-ban minden tettnek ára van. És nem mindig te fizeted meg.

Nem nézek vissza. Csak érzem, hogy a szavai Ace felé suhannak.

Túlpörög a testem. A hangom. A szívem.

Éppen túllépném a határt, amikor Alex elkap. Félrehúz, a tömeg szélén állít meg. Nem kiabál. Nem kell. A szava elvágja bennem a zenét.

– Kim, mit csinálsz? – suttogja közelről. A hangja alig hallható, de annál élesebb. A zene, az alkohol és Ace tekintete még mindig bennem zúg.

 

 

– Mit csinálnék? Szórakozom! – válaszolok vállrándítással. – Táncolok. Bulizok. Élvezem az estét – fordulok felé, a mosolyom túl széles, túl sok benne az önvédelem.

– Táncoltál Ace-nek. Úgy, hogy mindenki látta. Miután elénekelted azt a számot. Neki. Kim. Ez nem játék. – Alex szemei kemények, de mögöttük ott a fájdalom is. Alex halkan, de élesen figyelmeztet. Tudom, hogy igaza van.  – Liv is látta. Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogyan nézett rád.

A tekintetem visszasiklik Ace felé, aki a pultnál áll mozdulatlanul, mintha szobor lenne. A körülötte lévő zaj nem érinti. Csak az én mozdulataim.

– És? Nem értem, miért… Ez csak egy dal volt.

– Nem. Az a dal vallomás volt. És te pontosan tudod. – Alex közelebb hajol. – Állj le, Kim. Mert ez már fáj másoknak is. Livnek is.

– Ártatlan szórakozás! – vágom rá gyorsan, de a hangom megremeg.

– Te, Kim… – Alex arca alig egy arasznyira az enyémtől – mondd meg őszintén. Mikor voltál utoljára ártatlan?

Nem válaszolok. Nem tudok. Csak a tekintetemben villan át valami. A bűntudat, a dac, a vágy összekeveredett árnyalata. Aztán visszamegyek a táncolók közé, mintha semmi sem történt volna. De a szavai ott maradnak bennem, égő bélyegként.

A táncparketten próbálom elnyomni a feszültséget. Livvel együtt forgunk, tomboló örvényként, és akkor, egyszer csak, újra megszólal a Déjà Vu.

De nem az enyém. Nem az eredeti.

Ez Ace-é. Az ő verziója. Mélyebb, erősebb, karcosabb. A basszusok lassabban lüktetnek, a szöveg átírva, átszőve, személyessé téve. Nem kell, hogy rám nézzen — tudom, hogy nekem szól. Mindenki hallja. De valójában csak ketten értjük.

 Az első sor már letép rólam minden önvédelmet:

„Tudom, hogy nem ő vagy… és így nem fog menni. A szerelmed fáj, és nem értem, miért hagyom. A kurvámmá teszlek, veszélybe sodorsz… és mégis, bassza meg… szerelmes vagyok beléd.”

A szívem egy pillanatra kihagy. Mintha mindenki más hangja, minden dob, minden fény kialudna körülöttem. A tömeg ugyan üvölt és tombol, de számomra megszűnik létezni. Ez a dal nem nekik szól. Ez nekem szól. Csak nekem.

Nem néz rám. Egyetlen pillantást sem enged. A szeme a keverőpulton, a keze a potméteren. De nem kell, hogy rám nézzen. Tudom, hogy minden szó nekem van vágva, nekem van kiszakítva belőle. Ez nem egy feldolgozás. Ez egy vallomás. Egy fegyver. Egy bélyeg. Egy lánc, amit rám tett.

A testem reszket, miközben hallgatom. Nem akarom, hogy Liv lássa, nem akarom, hogy bárki lássa, de érzem, ahogy minden sejtem felizzik. Ez már nem játék. Ez sosem volt játék.

És amikor a refrén kitör, mintha maga a ház is beleremegne:

„Nem vagy az enyém… de nélküled semmi sincs bennem.”

A mellkasom összeszorul. Azt hiszem, most értettem meg igazán. Amit Colleen soha nem fog. Amit Liv soha nem fogadhat el.

Ez már a mi történetünk. És ettől a pillanattól kezdve… senki másra nem tartozik.