Nem eladó

 

Kedves Olvasóm!

Jubilálok! :)  Ritka alkalom a blogon, eddig ez a hatodik ilyen bejegyzésem.

A 600. blogbejegyzést olvashatod. Meg sem gondoltam 15 évvel ezelőtt, hogy ennyi mindenről fogok majd írni. A mai nap tehát az ünneplésé. Ünnepellek téged is és köszönöm, hogy olvasol!

Szeretettel és nagy öleléssel:

Callie

3.

Nem eladó

Ahogy figyelem Liv és Ace életét itt, a Cola House-ban, nap mint nap egyre több apróság tűnik fel.
Liv például imád apámmal dolgozni – azt csinálja, amitől én mindig is menekültem. Számára a munka biztonságot jelent, kapaszkodót. Holott nem ebből élnek, nincs valódi tétje. Inkább illúzió: a fontosság érzése, a hit, hogy számít, amit csinál. Talán ettől gondolja, hogy értelmesen él.

Közben ő maga a kifinomultság megtestesítője. Elegáns mozdulatok, hibátlan szettek, parfüm, ékszerek, táskák – nem darabokban gondolkodik, hanem teljes kompozíciókban. A gardróbja inkább egy külön világ, mint egy szoba. Liv tudott házasodni.

És mégis… nem értem, mit lát benne Ace. Ezer másik nőt találhatna magának. Jó megjelenés, fegyelmezettség, tudja, mit akar, és el is érte. Az a fajta férfi, aki birtokolja a terét és önmagát.

A ritmusuk furcsa. Liv napközben a DJ-leckék után estig dolgozik, hogy „bepótolja a kiesett időt”. Mi Alexszel pont ebből a taposómalomból akartunk kiszabadulni – hogy ne legyünk állandóan fáradtak, hogy legyen időnk alkotni, elvonulni.

Ace munkarendjét is félreértettem. A társasjátékos este után jöttem rá: mikor dühösen felmentem a vendégszobába, ő rendet rakott, elmosogatott, aztán… kocsiba ült. A vendégszobánk ablaka pont rálát a garázslejáróra. A fekete Ford halkan gördült ki, a Cola House éjjeli fényei megcsillantak a karosszérián, a kapu hangtalan kattanással nyílt. Szép autó – illik hozzá.

Hajnali fél három. Vajon csak a klubba ment? Vagy máshoz is? Néha fél órán belül visszaér, máskor órákra eltűnik. Olykor úgy tűnik, mintha egy üzenet érkezése után azonnal indulna. Aztán ugyanazzal a halk óvatossággal tér haza.

Ma azonban ébren vagyok, mikor visszajön. Axel még sokáig nem akart aludni, így festettünk. Ujjal, vörössel és feketével – az ő színei. A vászon túl nagy volt ahhoz, hogy a kukában végezze, ezért átdolgoztam. A vörösből lett a manchesteri tégla, a feketéből az ég, a fehérből a lámpák tükröződése a vízen. Nem tudom, létezik-e ez az utcakép, de így látom Manchester-t: sötét és éles fények kontrasztja.

Épp helyet keresek a száradó vászonnak, mikor kinyílik a bejárati ajtó. Ace lép be, arcán az a fajta fáradtság, amit én is érzek. Mindketten meglepődünk – egyikünk sem számított a másikra ebben az órában. Csak állunk egymással szemben a folyosón, én a vászonnal a kezemben.

Hogy is hívják azokat a művészeket, akik beleolvadnak a művészeti galériák festményeibe?

 

– Csá! Te még fent vagy? – Basszus, azt mondta, hogy kerüljük az éjszakai beszélgetéseket… francba.
– Itt sem vagyok! Ez egy élő installáció – színpadiasan körözök a kezemmel. – Kérjük, haladjon tovább, a festmény részét képezi a performanszművész – intek felé, mintha tényleg csak egy múzeumi látogató lenne.
– Az optikai illúzióhoz testfestést szoktak használni. Rajtad meg ruha van – jegyzi meg komoran. Meglep, hogy ennyire képben van a festészettel. Azt hittem, csak a zenében otthonos. Mik ki nem derülnek.
– Jobb szeretnéd, ha nem lenne rajtam? – csúszik ki belőlem félig gúnyosan, félig kihívóan. Mit művelek én itt vele egy sötét folyosón, éjjel? Állj le, Kim…
– Mit csinálsz pontosan az éjszaka közepén ezzel a sötét akármivel a folyosón? – kérdezi. Szóval nem csak bennem vetődött fel a gondolat.
– Még nem száradt meg, addig nem rakhatom a többi közé. Axel már fél tucat képemet tette így tönkre, hogy hozzányúlt. Száradási helyet kerestem. Hová tehetném? – mondom, de közben látom, hogy nem engem néz, hanem a vásznat.
– Ez…? – int a kép felé.
– Minden művész a saját lelkébe mártja az ecsetet, és saját magát festi a képeibe – rántok vállat. – A vöröseket főleg Axel húzta rá.
– A gyerek vörösei… te meg fekete-fehérben látod a világot. Egyenesek mentén. Nem is rossz párosítás. Ezek a fehér villanások – mutat a képre. – Tetszenek. Pont ott használod őket, ahol más csak foltot hagyna.

És ahogy mondja, és ahogy nézi… már nem a vásznat érzem figyelme középpontjában, hanem magamat.

 Még senki sem csinált ilyesmit az ismeretségi körömben. Csak apró megjegyzést tett mégis olyan szintű figyelem, hogy nem csak nézi, de érti és látja is a képemet. Ace elárulta magát. Ezzel az apró megjegyzésével. Méghozzá azt, hogy többet is észrevesz ő annál, mint amit elsőre mutatni akar.  Ace-től ez most meglepett. Most a bennem rejtőző művészhez beszél, ő a művész. Ez több, mint puszta udvariasság. Érti, amit lát.

 

-        Igen, tudom, nem túl sikeres, elpocsékoltam egy csomó festéket. Manchester próbálna lenni, absztrakt festmény. Axel nyomait próbáltam átalkotni, hogy ne vesszen kárba a vászon.

-        Ez nem próba. Ez premier - feleli Ace. – Emlékeztet egy helyre itt Manchesterben. A Bridgewater Way a felhőkarcolókkal. Tudok neki egy helyet.

-        Tessék?

-        Gyere, tedd le a stúdiómban - Ace belöki az ajtót. Ámulva nézem. Komolyan azt hittem eddig, hogy ez itt egy fal. Erre kiderül, hogy egy rejtett ajtó. Ámulva nézem a fa leceket, amikre eddig azt hittem, hogy a faldizájn része. De nem, ez egy ajtó, ami egy belső világba visz. A stúdiószobában tompa, mély csend honol, nem hallatszanak a ház zajai. Olyan a tér, mintha ott lebegne benne egy ki nem mondott gondolat. A falakon fekete hangszigetelt burkolat, uralja az egész termet a hosszú keverőpult, a tekintetet végigvezeti a plafon mentén a rejtett ledcsík világítás. Ez Ace világa. A Cola House egy olyan pontja, ami az ő stílusa, Ace maga. Itt ő uralja a teret.

 

– Pöpec kecó – biccentek, miközben belépek a házi stúdióba. Szóval ide húzódik vissza, amikor eltűnik a házból, és innen bukkan elő váratlanul.
– Csak állítsd a fal mellé – int, majd a konzolasztalra dobálja a kulcsait, telefonját, pénztárcáját. – Mennyi lesz?
– Mi? – kapom fel a fejem, ahogy a hajam hátra lendül. Egy pillanatra tényleg azt hiszem, olyasmire kérdez rá, amihez forró éjszakák kellenek.

Egy elég nagy és széles dizájnkanapé uralja a konzollal átelleni teret. Csak a szempillám rebben értetlenül. Mi van? Mégiscsak tudni akarja élesben azt az orgazmust?

Aztán észreveszem a tekintetét a vásznon.
– A festmény. Mibe kerül?
Én hülye… egy sóhaj kíséretében állítom a falhoz a képet. – Nem eladó.
– Komolyan tetszik – méregeti a vásznat.
– Tényleg? – keresztbe font karral nézek rá. Szerintem semmi különös. Csak Axel nyers ujjlenyomatait akartam elnyomni vastag festékréteggel. – Akkor neked adom. Ajándék.

A pillantásunk összeakad. A levegő sűrűbb lesz, mint kellene. Olyan sötét a szeme, hogy nem tudom, melyikünk engedjen előbb. Kim, ne… – figyelmeztetem magam. Most ne flörtölj. Pedig minden adott hozzá: az éjszaka, a zárt – ráadásul hangszigetelt – szoba, és a férfi, aki igazán sosem volt semleges, most viszont veszélyesen vonzó. Ez az egy férfi tabu. Liv az egyetlen nő, aki elvisel. Nem tehetem meg vele. Nem tehetem meg magammal. Mégis… hogyan legyek más, mint amilyen vagyok? Hogyan állítsam meg azt, ami a természetemből fakad?

– Kösz. Menj, Kim, aludj! – szól fojtott hangon.
– Jó éjt, Ace! – felelem, és a hangomban ott marad a lemondás. Nem tudom, mi fáj jobban: hogy ő már valaki máshoz tartozik… vagy hogy én már nem merem – vagy talán nem is akarom – átlépni a köztünk húzott határt.

És ahogy ott állunk a csendben, rájövök: nem az a veszélyes, hogy kívánom… hanem az, hogy ő is érzi.