Ízpróba

 5.

Ízpróba

Már több mint két hete a Cola House-ban vendégeskedünk.

Axel ismét velünk.

Az éjszaka közepén megéhezett, a foga is fájt, csupa nyűg volt. Mint általában. Órákig ébren tartott, miközben már majd összeestem a fáradtságtól. Egyszerre úgy érzem ebben a házban mindenkit nekem kell szórakoztatnom, Livet, a saját gyerekemet, a saját férjemet… és …

-        Bakker, hogy mindig elfelejtem, hogy nem vagyunk egyedül a házban – hallom a hátam mögött az ingerült kifakadást.

 

Meglepetten fordulok meg.

Ace arca fáradt és ingerült, a mozdulatai élesek.

Mezítláb áll a konyhakövön egy szál passzos fekete alsóban.

Kiszárad a szám, ahogy nézem.

A teljes mellkasán és karján lévő tetoválásait látom. Ámulva nézem mennyire állatira jó teste van. A hajába túr és engem néz.

 

-        Állj már félre, kérlek! - morogja és mellém lép. - Csak megszomjaztam.

-        Várj, veszek le neked egy poharat - Csak segíteni akartam. Végül is, a saját lakásában jár, hadd flangáljon úgy, ahogy akar. Zavarban vagyok. Pedig nekem igazán nem szokásom.

-        Nem kell! - a konyhaszekrénybe nyúlva koccanunk össze.

 

Esküszöm szikrázott minden.

Ace felemeli a két tenyerét védekezőül.

 

-         Basszus, csak ne érj hozzám! Oké? Meg tudod oldani? Mert hogy kurvára láb alatt vagy folyton az fix!

 

Némán meredek rá.

 

-        És mondtam, hogy ne használd Liv parfümjét! - csattan rám.

-        Ez a saját parfümöm és csak a hajamon érezheted, már órák óta lezuhanyoztam! - csattanok rá vissza.

-        Egyébként normálisan te nem tudsz felöltözni? Miért kell neked egy ilyen semmiben lenned? - mutat rám.

 

Magamra nézek.

Egy sima fekete lenge hosszított top van rajtam, nem gondolnám kihívónak.

 

-        Mi bajod ezzel?

-        A fenekedet se takarja csak az - vakkantja.

-        Nincs ki a fenekem.

-        Az előbb láttam a fekete bugyidat!

-        Csak mert visszaraktam a kistányért a helyére! - miért kell nekem magyarázkodnom itt mi baja van ennek?

 

-        Vegyél fel valami sortot baszki! Nem otthon vagy!

-        Neked most mi bajod van velem?

-        Nonstop  miniruhákban flangálsz előttem. Képzeld el, igen én is férfiból vagyok, kurvára megnézek mindent. Szándékosan kísértesz! Játszol a határokkal Kim! Én meg robbanni fogok! Szóval állj le! Érted?

-        Értem.

-        Nem, nem érted! - sziszegi nekem és komolyan közelebb jön. Egyszerre félelmetes és lenyűgöző. - Ha tovább folytatod Kim meg fog történni és mindegy lesz, hogy hol és mikor, hogy ágyban, szőnyegen, fürdőben, itt a konyhában. Lehet csak tíz perc lesz, lehet negyvenöt perc és lényegtelen lesz, elszállunk. Ezt akarod? - a lehelete az arcomba csap. Csak tátott szájjal pihegek rá.

-        Liv ötlete volt, hogy jöjjünk hozzátok, de én már az első percben sejtettem, hogy ebből nem lesz szentestei kórus - felelem rá keményen.

-        Egyetértek. Amúgy kikerülted a kérdést - feleli Ace.

-        Szerintem több mindenben is egyetértünk Ace.

-        Akkor…maradj…tőlem…távol! - tagolja a szavakat Ace.

-        Oké. Te is tőlem.

-        Megbeszéltük - Ace ellöki magát a pulttól és a kóláspohárral a kezében felmegy az emeletre. A pultra borulva a hajamba túrok. Basszus! Mi lesz velünk?

 

Félek… önmagamtól.

Nem Ace-től.

Önmagamtól.

Nem takargathatom ideges leszek Ace-től.

 

Feszültté tesz ez a helyzet, tehát azt teszem, amihez a legjobban értek. Terelek. Hazugságokkal.

Csak nem gondolni semmire.

Csak nem gondolni Ace-re.

 

Ez a feladat.

Egyik klubest követi a másikat.

Ace egyet kért: maradjak távol tőle. 

 

S én is ezt kértem tőle. Menni fog.  Nem téma. Mindketten szót fogadunk.

Igaz?

Vagy mégsem?

 

Ace Fordjában zene szól.

Joke’s on you Charolette  Lawrense-től.

„Egy óceán mélyén menekülsz...”

 

A kint elsuhanó utcaképet nézem.

Nem figyelek rá.

Nem akarok rá figyelni.

 

„Próbálok úszni, de beléd fulladtam...”

 

Nem hallok semmit. Nem akarok hallani semmit.

Nem nézek rá. Nem akarok már ránézni se.

Kerülni.

Őt, a fizikai kontaktust, a tekintetét, a konfliktust.

Őt magát. Ace-t. S minden rendben lesz.

 

Tehát Kim de Noir  belép a klubba.

Fékevesztetten tombolok.

A sort a pultos sráccal kezdtem, aki az üzenetét egy szalvétára írta.

„Száraz vagy édes?”

És alatta a száma.

 

A szalvéta üzenetet senki nem vette észre, kivéve Ace… aki a pult mögött állt és éppen kiszolgált valakit, ki akarta dobni a pulton maradt szalvétát, s ahogy elhúztam előle a tekintetén láttam, hogy már el is olvasta, mert csak meghökkent megemelt szemöldökkel nézett rám.

 

Biztos tilos a vendégekkel flörtölni.

A pultos srácnak csak azt mondtam ha gondja van belőle szóljon nekem.

 

Aztán jött a DJ-k sora.

Thunderzap bedobta azt a számot, a Welcome to the Clubot és az üdvözlést viszonzással fogadtam.

Join the club.

Tehát Thunderzap belépett az én klubomba.

Csak egy menetre.

 

Már Thunderzap után is éreztem, hogy valami nincs rendben odalent, de… nem igazán foglalkoztam vele.

Aztán tegnap este jött rá Ariel.

Magam sem tudom, hogy keveredtem bele a dologba.

Esküszöm csak úgy…

megtörtént, bár éreztem, hogy ez a ráadás már nem kellene.

 

Nem is igazán élveztem a dolgot, erre ma reggel  arra keltem, hogy már megőrülök annyira viszket odalent.

Remélem nem szedtem össze semmit.

Vagy mégis? Mi lehet ez? Gombás fertőzés?

 

Biztos Thunderzaptól kaptam el! A fenébe is!  Szükségem van egy patikára vagy valamire.

 

A franciaágyból kimászva Alex után indulok, hogy vigyen el egy gyógyszertárba. Liv már gondolom elment. Se a gyerek, se Alex nincs itthon. A rejtett ajtó viszont nyitva van.

 

A stúdióból eltűnt a festményem. Csak Ace ül a számítógépénél. Ace futólag oldalt néz rám.

-        Dolgozol?

-        Ja.

-        Többiek?

-        Liv dolgozik. Alex elvitte Axelt az apjáékhoz.

-        Akkor nem zavarlak – akarom otthagyni.

-        Maradhatsz -feleli szűkszavúan. Folyton rosszkedvűnek tűnik.  Ő tutira nem visz most el egy patikába. Vállrántva lehuppanok mellé a  forgószékbe és rákeresek a szóra: hüvelyviszketés. Majd meg őrülök tőle. Csak van erre valami házipatikai ötlet. Az  ujjammal simogatom a telefonképernyőt, ahogy lefelé görgetek.

-        Viszket? - kérdezi meg gúnyosan Ace.

-        Nagyon vicces vagy! - fintorgom rá.

-        Mondjuk ahány sráccal csak láttam hogy összejöttél nem csodálom - vágja hozzám kíméletlenül.

-        Mekkora egy fasz vagy! - felelem rá csípőből. - Egyébként meg, ha annyira izgat: használtunk óvszert!

-        Akkor lehet, hogy éppen attól van, vagy nem szellőzik a bugyid, már ha szoktál egyáltalán olyasmit hordani... vagy a tampontól, azt használsz nem?

-        Nem akarok ilyesmiről beszélgetni veled! - felelek rá.

-        Te nézegetsz itt mellettem hüvelyviszketésről cikkeket - jegyzi meg szárazon Ace. Figyelmen kívül hagyom és házi praktikákat keresgélek. Végre találtam egy oldalt, ami nem patikai reklámanyagokat ad ki.

-        Mellesleg… az egész klubomon végig fogsz menni? - kérdezi Ace a száját húzva.

-        Nem hinném… abban te is benne lennél - húzom fel az orrom.

-        Hát… ja - feleli Ace ködösen.

 

A receptolvasásban megakadok.

Ismerősen csengenek ezek az adok-kapok szavak.

A felvételi előkészítő időszakában Alex pontosan ezt kérdezte: az egész előkészítőn végig fogsz menni?

És én pontosan ezt válaszoltam: nem, abban te is benne lennél.

 És aztán… mi lett belőle!

 

Idegesen pattanok fel Ace mellől a stúdiószékből és kimenekülök.

 

Nem jutok túl messzire. Hallom a hátam mögött Ace lépteit. A hűtőből előkotortam a görög joghurtot. Már csak a méz hiányzik. Megkerülöm Ace-t, akit próbálok semmibe venni, de a jelenléte szinte kiszorít a térből. Egy mélyebb szekrényből végre előásom az üvegcsét, a fény megcsillan az aranyszínű mézen.

Egy kanállal belenyúlok, majd beleforgatom a joghurtba. Ace oldalról figyel.

– Mit csinálsz? – kérdezi gyanakodva.

– Házipatikai megoldás. Joghurttal és mézzel… segíthet.

Pillantásom a konyhapultra szegezem, a mozdulatomra koncentrálok, hogy ne lássa, mennyire zavarba ejt ez az egész. Érzem, hogy odalép mellém…

Aztán egyszerűen csak… belenyúl két ujjal a keverékbe. És a következő pillanatban, mintha természetes lenne, a szájához emeli. Lassan nyalja le az ujjait. Nem néz rám közben. Csak utána, amikor már tudja, hogy elkerülhetetlen, hogy lássam.

– Most már tudom, milyen ízű leszel ma este – mondja halkan, szinte túl csendesen.

Szó szerint kiszárad a szám. A kanál kiesik a kezemből, a fém csörren a pulton. A levegő megáll a tüdőmben. Nem tudok válaszolni. Nem lehet.

A pillantása rajtam marad. De nem kihívó. Inkább… mintha ő maga is megijedt volna attól, amit kimondott. Egy szemvillanásnyi őszinteség a tekintetében, egy törés.

Én viszont már menekülök. A vendégszobába vetem magam. A testem remeg, a gondolataim káoszban. És mégis, amikor lehunyom a szemem, nem tudom elűzni a képet. Az ujjait. A mozdulatot. A száját.

És igen… miközben ujjaim lassan vándorolni kezdenek a saját testemen, tudom, hogy nem a gyógyulásra gondolok.

Hanem rá.