Egy ritmusban

 9.

Egy ritmusban

Másnap reggel kávézás közben jelentem be Alexnek:

— Apám hívott — mondom halkan. — Szeretné, ha meglátogatnánk őket.

Csend. Aztán Alex felnéz. A tekintete sötét, fáradt.
 — Ez most… spontán jött, igaz?

Bólintok. Nem mentegetőzöm.

— Rendben, akkor ma pakolunk. Ne hagyjunk itt semmit — teszi még hozzá. Azt hiszem, mást ért alatta, mint én.

A ház szokatlanul halk.

Nem az a nyugodt csend, ami jólesik, hanem az, ami mögött ott rezeg a ki nem mondott szó.

A vendégszobánk padlóján félig nyitva hever a bőröndöm. Egyik oldalon összehajtogatott pulóverek, a másikon szétszórt jegyzetfüzetek, ecsetek, festékes tubusok. Összepakolni mindig olyan, mintha rendet raknék a fejemben — de most a rend se jön. Csak a súly.

A folyosón halk lépések. Ace. Megismerném a járását bárhol. Elmegy az ajtóm előtt, megáll, talán hallgatózik, aztán továbbmegy. Nem köszön, nem kopog. Én se szólok. Ez a nap ilyen lesz: kikerüljük egymást, mintha a másik túl közel volna ahhoz, hogy biztonságban maradjunk.

Alex a nappaliban ül, laptop az ölében, a tekintete időnként a telefonjára siklik, mintha valamit várna — egy üzenetet, egy mozdulatot, ami feloldja a csendet. De nem jön semmi.

Mindketten tudjuk, mi történt azon az éjszakán. Csak nem ugyanarról az éjszakáról beszélünk.

A konyhapultnál állva mosogatom Axel tányérját. Alex bejön, megáll, aztán inkább a poharak között kezd matatni.

– Minden rendben? – kérdezem.

– Persze – feleli gyorsan, és már ott sincs a hangjában a meggyőződés.

Kint lassan szürkül az ég. A falióra mutatója vánszorog. A nap valahogy sosem akar véget érni.

És tudom: holnap ezek a falak mögött már egyikünk sem lesz ugyanaz, mint amikor ide érkeztünk.

Terhelt és feszült vagyok. Érződik a pakolásomon is. Idegesen csomagolok a bőröndbe.  Ahogy a ruhákat rakosgatom, a vásznakra siklik a tekintetem. Mindegyiken ott van egy-egy darab az elmúlt hetekből — színek, amik róla szóltak, pillanatok, amik itt születtek.

Egy ideig nézegetem a vásznakat, aztán végül egy üres vásznat a Cola House folyosóján hagyok, a többit a kocsiba teszem.

Ace egész nap óvatosan kerülget. Igyekeztünk nem találkozni. De ahogy meglátja a vásznat rákérdez.

– Festeni készülsz? – kérdezi, a tekintete nem a vásznat, hanem az arcomat figyeli.

– Talán. Csak még nem tudom, mit.

Egy pillanatig hallgat, majd vállat von.

– Van kedved a stúdióban dolgozni? Te festesz, én szerzek valamit.

A hangja laza, de a szeme egy pillanatra elárulja: ez több annál, mint hogy csak „csináljunk valamit”.

 

A stúdió félhomályos, a mennyezeti lámpák helyett inkább a hangulatvilágítás derengése tölti meg a teret. Az egyik sarokban ott a billentyűzet, az elektromos zongora, a másikba állítom az állványom. Mintha két külön világ lenne, de ugyanabba a szobába álmodva.

Eligazgatom a vásznat, a festékeimet kipakolom, ecsetek zörrennek az asztalon. Ace a zongora felé indul, közben mezítláb, hangtalan léptekkel megy át a szőnyegen. Leül, és anélkül, hogy rám nézne, leüti az első hangot.

A hang betölti a teret. Mély, lassú, mint egy lélegzet.

Megkeverem a festéket, a szín lassan olvad a vízbe. Ecsetvonás, hang, ecsetvonás, hang. A ritmusunk összeáll, mintha mindig is együtt dolgoztunk volna.

Időnként felpillantok. Ace lehajtott fejjel játszik, néha megáll, a laptophoz lép, hangsávokat kattintgat, aztán folytatja. A homlokán laza tincs csúszik a szemébe, amit türelmes mozdulattal félresimít. Látom, ahogy a teste kicsit előrehajlik, amikor valami különösen tetszik neki abból, amit hall.

A festményen színek úsznak össze: kék, mélyzöld, egy árnyalatnyi borvörös.

Nem tudom, mi lesz belőle, de érzem, hogy jó. Nem a vászon miatt. Hanem a levegő miatt köztünk.

 

Megállok, hátrébb lépek, hogy lássam a képet. Ace ekkor felemeli a fejét.

– Mi az? – kérdezi halkan.

– Csak… működik – felelem.

– Mi? – kérdi, mintha nem értené, de a mosoly a szája szélén elárulja, hogy pontosan tudja.

– Ez. – Körbemutatok. A festékfoltos asztalra, a zongorára, a félhomályra, ránk.

 

Nem mondjuk ki, de mindketten tudjuk, hogy most látjuk, milyen lenne, ha ez nem csak egy délután lenne. Ha minden nap így kezdődne és így érne véget — két ember, akik a saját művészetükbe merülnek, mégis egy ritmusra lélegeznek.

Ace visszafordul a zongorához, és halkan, szinte csak nekem játszik tovább. Én újra felemelem az ecsetet.

A hang és a szín találkozik a levegőben. És én nem tudom eldönteni, hogy ez az egész egy kísértés… vagy már maga a válasz.

Ace játéka lassul, mintha a dallam maga is figyelni akarna rám. A zongora hangjai úgy simulnak a mozdulataimhoz, mintha kísérnék az ecsetvonásokat, mintha ő adná a festményem pulzusát.

A vásznon most már nem csak színek vannak, hanem mozdulatok. Olyan, mintha a hangok irányítanának, nem is én.

Megállok egy pillanatra, hogy vizet kortyoljak. Ace ekkor játszani kezd valami ismerős, lassú motívumot — a dallam ott volt már köztünk korábban, talán a Fordban, talán valami éjszakai beszélgetésünkben, de nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy hozzám kötődik.

Nem bírok a vászonnal szemben maradni, odamegyek hozzá.

Megállok mellette, a zongora oldalánál, és figyelem, ahogy a kezei a billentyűkön mozognak. Nem siet. Nincs benne semmi hivalkodás, csak az a lassú, biztos nyugalom, amivel mindig eléri, hogy a figyelmem ne tudjon máshová vándorolni.

– Túl szép ez a dallam ahhoz, hogy véletlen legyen – mondom halkan.

Ace felnéz, és a tekintete szinte végigsimít rajtam.

– Semmi sincs véletlen – feleli, és még egy ideig játszik, mielőtt leengedné a kezét. – Mutasd.

– Mit? – kérdezem zavartan.

– A képed.

 

Visszamegyek az állványhoz, ő pedig feláll, és lassan odasétál.

A vászon előtt megáll, karba tett kézzel nézi. Nem szól, csak vizsgálja, és közben érzem, hogy nem csak a színeket, hanem engem is olvas belőle.

– Milyen érdekes… – szólal meg végül. – Ez olyan, mintha ugyanabban a térben lennénk, de két külön világban. És mégis… egy irányba mozdulunk.

– Talán… ilyenek lennénk – mondom ki mielőtt meggondolnám.

Nem ér hozzám, nem lép közelebb, és mégis olyan, mintha az egész szoba egyszerre szűkült volna össze. A levegőben ott van a mondat, amit egyikünk sem mond ki: hogy ez működne. Nem csak itt, nem csak ma. Mindig.

Ace egy pillanattal később visszasétál a zongorához, és újra játszani kezd. Én folytatom a festést, de már nem a vásznat figyelem igazán — hanem azt, ahogy a zenéje minden mozdulatomat belülről vezeti.

Két ember, két művészet. Egy tér. Egy ritmus.

És ahogy a délután lassan estére hajlik, tudom, hogy ezt az érzést magammal viszem. Talán örökre.

A vászon és a zongora után valami furcsa csend ül ránk. Nem kínos, inkább olyan, mint egy természetes lecsengése annak, hogy órákon át egy térben lélegeztünk.

 

– Megyünk ma este valamerre? – kérdezem félvállról, miközben leteszem az ecsetet.

– Úgy volt, hogy nem megyünk sehová – vonja meg a vállát. – De valami kaját rendelhetnénk.

– Felejtsd el – felelem hirtelen, és magam sem tudom, miért mondom olyan határozottan. – Ma én főzök.

Ace felvonja a szemöldökét, és olyan pillantást vet rám, mintha azt mérlegelné, viccelek-e.

– Te?

– Én. – Letörlöm a festéket a kezemről, és már a konyha felé tartok. – Franciaországban mindennap főzök. Ez… része lett az életemnek.

 

A Cola House konyhája nagy, de rideg. Nem az otthoni, meleg fényű, sült illatú tér, hanem inkább ipari játszótér, amit ritkán használnak komolyan. Most viszont nekilátok. Az otthonról hozott mozdulatok gyorsan visszajönnek: a kés biztosan jár a kezemben, a sütő ajtaja hangtalanul csukódik, a fűszerek egy mozdulattal kerülnek a kezembe.

Ace eleinte csak a pultnak dőlve figyel. Aztán leül, rákönyököl az asztalra, és nyíltan néz.

– Ezt eddig eltitkoltad? – kérdezi, miközben a fokhagyma illata kezdi betölteni a teret.

– Nem volt alkalom. – Egy mosoly kúszik a szám szélére. – Te már láttál bulizni, festeni… De nem láttál vacsorát főzni.

 

– Hát, nem – ismeri el. – És most, hogy látlak… azt hiszem, kezd megváltozni a rólad alkotott képem.

A tűzhely mellett állva keverem a ragut, és egy pillanatra ránézek. Az arca árnyékban van, de a szeme csillog.

– Miben változik?

– Abban, hogy rájövök… te pontosan olyan életet élsz, amilyet mindig is szerettem volna magam mellett. – A hangja halk, de minden szava élesen ér célba. – Otthon vagy, csinálod, amit szeretsz, közben… rendet tartasz magad körül. És… rohadt jól nézel ki.

Elnevetem magam, de belül érzem, hogy ez több, mint bók. Ez vallomás, még ha nem is annak szánta.

– Csak mert most nem miniruhában mászkálok?

– Mert most látom, hogy ennél sokkal több vagy – mondja egyszerűen. – És ez… veszélyes.

A sütő csengése megtöri a pillanatot. Kiveszem az aranybarnára sült ételt, és az asztalra teszem. Ace már előkészítette a tányérokat, anélkül, hogy kértem volna.

Alex csatlakozik hozzánk, mikor asztalhoz ülünk. Ace megkóstolja az első falatot, nem szól azonnal. Csak néz.

– Ez… komoly – mondja végül. – Ha ezt tudtam volna rólad, talán már hónapokkal ezelőtt felfogadlak a Cola House szakácsának.

Nevetek, de a szívem közben nagyot dobban. A vacsora lassan halad, közben beszélgetünk mindenről és semmiről. És az egész este alatt végig ott van a levegőben a gondolat: hogy ez a nyugodt, harmonikus együttlét talán épp annyira riasztó, mint amennyire csábító.

Mert amit most látok rajta, az nem a játékos Ace, nem a zárkózott, titkokkal teli férfi. Hanem valaki, aki hirtelen el tudja képzelni magát… velem.

 

Késő este hallom meg a kulcs csörrenését. Liv lép be, a hajában a hideg levegő illata, a vállán a táskájával, és a munkanap súlyával.

– Sziasztok – mondja, de nem áll meg sehol. A hangja fáradt, mintha a világ összes e-mailje és problémája az ő vállára zuhant volna ma.

Alex felnéz, bólint, de nem mozdul. Ace a konyhában áll, épp vizet tölt magának, és csak ennyit mond:

– Későn jöttél.

– Tudom – feleli Liv, és eltűnik a háló felé.

A ház újra elcsendesedik. A bőröndöm még mindig nyitva. Az este hideg, és mindenki a saját szobájában ül, mintha csak a falak tartanák egyben a történetet, ami most már darabokra esett.