Az igazság Charlotte-ról

A szőnyegen játszottak Shadow-val. A kutyának egy kitömött bőrlabdát dobáltak és Shadow látványosan élvezte a dolgot. Robin persze sokkal ügyesebben cselezte ki az állatot mint Maria. Robin nevetve figyelte, hogyan ugrik be a kutya egy-egy cselnek. Amikor sikerült alaposan megtéveszteni az állatot mindketten jókat nevettek. Shadow hoppon maradva ilyenkor csodálkozón félrebillentette a fejét és nézte gazdáit. Maria nevetve két tenyere közé vette a kiskutya pofiját és meggyúrta a kutyát, aki morogva tűrte a szeretgetést. Maria ölbe vette a kutyát és leült vele a karosszékbe.

-          Nem sokáig lesz már ilyen kis öleb – nézett a kutyára Robin.

-          Már egyre nehezebb. Növekszik a kutyus – simogatta meg Shadow fejét Maria, mire Shadow kényelmesen bekucorodott Maria ölébe. – Szeretem játékos kölyökkutyaként. Ha nagy lesz, akkor már nem lesz az igazi.

-          Akkor végre hasznát is veszem nem csak itt lógatja a nyelvét, ugye Shadow? – borzolta meg a kutya szőrét Robin, ahogy elhaladt Maria mellett az ablak felé Robin. Lódobogás hallatszott.

-          Lionel lesz, mennem kell – húzta el kissé a függönyt és kinézett a vadászház elé. Lionel előtt a lovon Charlotte ült. Robin felhúzta a szemöldökét, ahogy Lionel lesegítette az asszonyt a lóról. Kinyitotta az ajtót nekik és beengedte a házaspárt.

-          Hűvös van odakint – csapkodta össze a tenyerét Lionel, hogy melegedjen egy kicsit a vadászházban. – Indulhatunk? – nézett Robinra várakozva Lionel. Robin értetlenül Charlottera nézett, de végül csak bólintott.

-          Persze. Sietek haza – nyomott csókot Maria homlokára Robin, ahogy a karosszékre támaszkodott, s sietve kilépett a hűvös levegőre.

-          Hoztam kézimunkát – lépett be a szalonba Charlotte és Robin királyi trónusát a legvilágosabb ablakhoz húzta.

-          Ó de jó, nem leszek egyedül – tette le az öléből a földre a kutyát Maria, s máris kiemelte a varródobozából a félbehagyott asztalterítőt. – Kinek az ötlete volt?

-          Tessék? – Charlotte még a vágtázó férfiakat nézte az ablakból, de végül befűzte a cérnát a tűbe. – Lionel mondta, hogy áthoz, ha jönni akarok – felelte Charlotte és öltött egyet az anyagba.

-          Mesélj! A nevelőnőmmel mindig végtelen történeteket meséltünk egymásnak kézimunkázás közben – keresgélt a cérnák közt Maria. – Persze főleg ő mesélt a fiatalkoráról. De szerettem a történeteit. A kalandjait.

-          A nevelőnőd életéhez képest az én életem maga a kaland, a kalandos életben milyen lehet egy igazi kaland? Robbanás? Villámcsapás? – húzta meg a tűt erőteljesen Charlotte. – Mit akarsz tudni?

-          A zárda.

-          Mert szerinted én úgy nézek ki, mint aki zárdába való?

-          Ne haragudj, de nem tudlak elképzelni egy zárdában – jegyezte meg félénken Maria, s megnyalta a cérna végét, hogy könnyebben találjon a tűbe, de közben kíváncsian kukucskált fel az idősebb de Noir asszonyra.

-          Én sem tudom elképzelni magamat. De általában  ez a hivatalos eljárás, amikor egy nő férfi nélkül marad az életben – magyarázta Charlotte. – Meghalt a nagyapám, a nemes kisasszonyok pedig nem tartózkodhatnak csak úgy árván egy nagyvárosban, hosszú folyamat volt, míg találtak egy szegről végről rokont, aki férfi, aki majd gondoskodik rólam. Addig a legkézenfekvőbb egy nőt zárdában tartani. Nem hiszem hogy megfeleltem a zárdák erkölcscsősz életvitelének – jegyezte meg Charlotte.

-          S amikor megtudtad, hogy zárdába kell menned?

-          Toporzékoltam. Először is én tiszteletben tartom a vallást, na de akkor is! Hogy én a nap huszonnégy órájában megszentelt helyen legyek? Még a kútból is szentelt vizet húzzanak fel? Önsanyargatás. Vadhajnalban Bibliát olvasni, na az az igazi szadizmus! – sóhajtott fel Charlotte. – először is nincsenek alvásproblémáim, ha igen, akkor esetleg lefekvés előtt olvasgatok a Bibliából, biztos altatószer. De hát hol élünk már ahhoz, hogy a házban az egyetlen olvasmány a Biblia legyen? Maria most őszintén, mikor csapja fel az ember ma  a Bibliát könnyed esti olvasmányként? Senki!!! Főleg nem egy ivarérett lány! Kész őrület! – járt fürgén a hímzésen Charlotte keze.

-          Hogy bírtad ki?

-          Hát imádkoztam – nevetett fel Charlotte. – Szerinted? Minden nap imáimba foglaltam, hogy csak innen szabaduljak ki és adományozok égre földre, imádkozok, annyi miatyánkat mondok, hogy belefájduljon a fejem, mindegy, csak szabadítsanak ki innen, mert megtébolyodok ennyi nő közt – sóhajtott fel Charlotte.

-          Milyenek a zárdában élők?

-          Mégis mit gondolsz? Szikkadt vénlányok, akik senkinek sem kellettek csak Jézusnak! Hát nekem ennél élőbb jegyes kell! Én nem érem be Krisztus testével bármilyen kicsinyes dolog is ez. Ráadásul a bor és a kenyér a gyomromat se telíti el, nem hogy más szükségleteimet! – kuncogott Charlotte. – S persze mindenkit utálnak, akiben több vitalitás van, mint egy csigában. Fiatalabb mint egy az öreganyám és harmatosabb mint egy száraz kóró. Egyszóval mindenkit utálnak aki oda téved közéjük. Undorítóak, szikkadt testűek, és megkeseredettek. Sose találkozz olyanokkal, akik azt hiszik a testük is templom. Ráadásul felszentelt templom, akiknek a szűzhártyája is ostyává vált és ott szárad porrá.

-          Charlotte, te aztán kimondod amit gondolsz!

-          Egy nő csak végső kétségbeesésében vonul zárdába önszántából, amikor ráébred, hogy egy férfi sem fogja feleségül venni. A zárdánál bármi jobb, még az öregapámhoz is inkább hozzámentem volna – legyintett Charlotte. – Ja és házasságról szólva, a jövőhéten újraházasodunk Lionellel – mosolygott fel Mariára.

-          Komolyan? – nézett rá meglepetten Maria.

-          Igen.  Úgy döntöttünk nem tűrjük tovább ezt a huzavonát. Hivatalosan is újraházasodunk. Akkor senki nem mondhat már semmit.

-          Csak így hirtelen?

-          Dehogy, még a te szöktetésed előtt jelezte Lionel Ezüstharmaton a templomban. Most vasárnap fogják a közösség előtt kiprédikálni az időpontot, tehát hivatalos – bólintott hozzá nyomatékosan Charlotte.

-          Miért döntöttetek végülis így? – nézett rá Maria elgondolkodva.

-          Csak úgy, mondtam már – szentelte teljes figyelmét a kézimunkának Charlotte.

-          De valami oka biztos volt, hogy éppen most, vagy talán Robintól kapott kedvet Lionel az esküvősdihez? – mosolygott kedélyesen Maria.

-          Nem – felelte rá hűvösen Charlotte.

-          Akkor?

-          Ennyi Maria, nincs más ok – nézett rá Charlotte megfejthetetlen kék szemekkel. Charlotte arca rezzenéstelen volt, de a kék szemek közt az erek mintha erősebb vörös színben játszottak volna.

-          Charlotte? – kérdezte óvatosan Maria.

-          Semmi – mosolygott rá meggyőzően Charlotte.

-          Ha nem akarod nem kell elmondanod, de azt hiszem elég közeli sógornők vagyunk, hogy tudd, bármit elmondhatsz én meghallgatlak. Sokat köszönhetek nektek, és nem is igazán tudom viszonozni – bizonytalanodott el Maria.

-          Hosszú történet.

-          Van időnk.

-          Lionel ötlete volt a házasság megerősítése – nyelt egyet Charlotte, s a hímzést simítgatta az ujjaival. – Mert úgy gondolta jobb ha bizonyosak vagyunk abban, a házasságunk érvényes. Nem akarta eljátszani az esélyt, hogy kérdés legyen milyen vezetéknevet kap a kicsi.

-          A kicsi? – döbbent le Maria.

-          Igen. Néhány hónappal ezelőtt. Lionel teljesen lázban égett, hogy ismét terhes lettem. Ideges volt, hogy ha fia születik, és mi nem vagyunk bizonyítottan házasok, akkor a fia törvénytelenként születik. Aggódott, és inkább elment a parókiára.

-          Azt mondtad, ismét…? – ráncolta a homlokát Maria.

-          Már volt egy vetélésem – biccentett Charlotte. – Hát tessék, ha szeretnéd hallani a teljes csomagot a házasságomról. Amikor ide kerültem a fenyvesekbe, magammal hoztam egy kézzel írott könyvet a természetes növények és gyógynövényekről. Ebben ősidők óta vezették az asszonyok a házi patikaszereikről az ismertetőket. Találtam egy gombafajt, ami, nos… természetes fogamzásszabályozó gombaként volt említve. De valószínűleg már gyermeket vártam és én rászedtem a gombát és… később amikor megtudtam, hogy terhes vagyok leálltam, de… már talán késő volt. Nem tudom. Lionel teljesen ki volt bukva. Hogy elvetéltem, hogy kiderült miféle gombákat szedtem. Nem voltunk a legjobb lelkiállapotban akkoriban. Aztán megtiltotta, hogy az erdőbe menjek. Nem szedtem azóta sem azt a gombát. Felügyelet nélkül ezért is nem mehetek az erdőbe – nézett félre Charlotte. – Már több mint egy éve próbálkoztunk, és azt hiszem én még jobban féltem a ténytől, mint Lionel. Úgy tűnt, hogy meddő lettem. Ezért volt akkora meglepetés, amikor mégis terhes lettem ismét. Lionel teljesen bezsongott. Azonnal házasodni akart. Bölcső után nézett, de mielőtt igazán beleélte volna magát, a dolog megismétlődött. S most már nem is titkolhattuk. Az egész klán tudta, hogy házasodni akartunk, mert jön a baba. A legtudatlanabb férfi sem annyira hülye, hogy ne tudja, már nőnie kellett volna a hasamnak. Kiderült, hogy elvetéltem. S csak Robin és Lucien tudja, hogy már másodjára. De a másodikról már mindenki tudott. Hát ez a helyzet velünk. Igazi melodráma az élet nemde? – nevetett fel fásultan Charlotte.

-          Ó Charlotte! – fogta meg a nő kezét Maria.

-          Butaságot csináltam  - rázta meg a fejét Charlotte. – De minden hülyeségből okul az ember nemigaz?

-          S most?

-          Hát beharangoztuk az esküvőt, megtartjuk – rántotta meg a vállát Charlotte.

-          De mindig erre fog emlékeztetni titeket igaz?

-          Lionel képes mélyen elrejteni magában a fájdalmát. Csak nevet az egészen. Amikor először történt megijedt, amikor megtudta miért, kiakadt, amikor másodjára történt, azt mondta, nem probléma, nincs öröksége, úgyse lenne mit hagynia a fiára. Csak hát… tudod Maria te még fiatal vagy. Nem érted ezt. De hát mi Lionellel, mi már nem vagyunk olyan fiatalok mint ti. Egy házaspár nem csak azért akar gyereket, hogy örökséget hagyjon rá, hanem, hogy örömük legyen valamiben, ami közösen az ő teremtményük, együtt neveljenek fel egy kis lényt, aki kettejüké. Lehet, hogy erre sosem lesz lehetőségünk – biccentett hozzá Charlotte. Maria bizonytalanul nézett az idősebb nőre. Mit mondjon? Neki meg sem fordult a fejében, hogy egyszer anya lesz. Hogy Robin majd tényleg gyereket akar. Nem is értheti ezeket a dolgokat. Ő mindehhez még túl fiatal, hogy jobban belegondoljon. Nem tudta, mit fűzhetne hozzá, mi lenne a jó szó ide, ezért inkább nem is erőltette.

-          Tehát jövőhéten esküvő? Lionel hogy viseli?

-          Nem beszélünk erről – rázta a fejét Charlotte.

-          Igyunk egy csésze teát? – javasolta Maria felpattanva.

-          Jó, egy tea jól esne – tette félre a kézimunkát Charlotte is.

A hazatérő unokafivérek  a teacsészék mellett találták a két nőt. Maria felpislogott a férjére, ahogy az belépett, és homlokráncolva húzta fel a homlokára a selyemkendőt a szeméről.

-          Rumos teát ittatok? – vágta le azonnal Lionel a két csillogó szemű nőről.

-          S ha igen? – ült fel Charlotte kihúzott derékkal. Maria tekintete egyikükről a másikukra esett.

-          Kértek teát? – kérdezte Lionelre nézve.

-          Nem fogok szalonban üldögélve asszonyokkal teázni – nézett rá hűvösen Lionel. – Menjünk Charlotte, leizzadtam, mindjárt elájulok a saját bűzömtől és még hazáig kell lovagolnunk – húzta fel a bársonyszékből Charlotte-ot , aki megingott ahogy lábra állt. – Mennyi rumot nyakaltál be? Tengerésznek akarsz felcsapni vagy mi a fene? – kapta el Charlotte derekát Lionel.

-          Hagyjuk a fiatalokat turbékolni, akkor jövőhéten  találkozunk, Robin, Maria! – intett nekik búcsúzóul Charlotte.