De Noir esküvői hagyomány

Hát ilyen esküvőm lehetett volna! – gondolta magában Maria, ahogy végignézte Charlotte és Lionel esküvőjét. Charlotte gyönyörű csipkeruhában, feltűzött hajjal, és boldogan mondta ki az igent. Lionel szépen fésülten, selyemszalaggal hátrafogott hajjal, frissen borotváltan és nagyon boldogan karolta Charlotte-ot. Maria kíváncsian lépett oda Fontenelle atya házassági anyakönyvéhez és belekukkantott. Látta Robin szálkás aláírását mint esküvői tanú, és Charlotte apró gyöngybetűit is. Charlotte lánykori neve is szerepelt az anyakönyvben: Charlotte Powell. De az aláírás már az asszonyneve volt: Charlotte de Noir. Lionel és Charlotte még az oltár előtt fogadták a gratulációkat és feldíszített nyitott fogaton hajtottak fel a várig. Coeur de Noir ugyanis engedélyt adott rá, hogy a vacsorát a várban tartsák a házasok. Így az egész de Noir klán itt volt a vár lovagtermében, és a főhelyen Charlotte és Lionel ülhetett, akik nevetgélve itták a pezsgőt, koccintottak mindenkivel. Maria nem tudta tagadni, hogy neki magának mennyire rossz kedve volt ezen az esküvőn. Pedig őszintén örült Charlotte és Lionel esküvőjének.

-          Úgy ülsz itt mint akinek a fogát húzták? Mi bajod? – csócsálta a húst apja asztalánál Robin.

-          Csak belegondoltam, hogy ha Lionelék esküvője ilyen, milyen lehetett volna  a miénk. a várban. Te, mint örökös…

-          Vörös szőnyeg lett volna leterítve végig a lépcsőkön, virágszirmokat hintettek volna előttünk, és hermelinpalástot viseltél volna , és arany tiarát, természetesen – felelte Robin.

-          Nem! – meredt rá ledöbbenve Maria.

-          De. Családi hagyomány. Az örökös felesége mindig ezekkel az ékekkel lesz de Noirrá, a jövendő de Noirok anyja.

-          Jézusom Robin, szédítesz!

-          Mondom hogy nem. Ha akarod megmutatom a kincstárban, ott van. Utoljára anyám viselte, az esküvőjén.

-          Kamuzol Robin, nem hiszek neked – rántotta meg a vállát sértetten Maria. Robin megkocogtatta a felesége vállát és felállt, száját futólag megtörölve egy asztalkendőben, s maga után húzta a lányt.

-          Fáj, hogy a feleségem nem hisz nekem, de nekem ne hitetlenkedj itt – Robin előre ment az ünneplők közt. Hárfa hangja kísérte őket fel a kőlépcsőkön, a folyosókon. Robin rutinosan járt a várban, ismerte minden zugát. Az egyik kis teremben csak egy íróasztal volt, rajta tollak és tinta. sok-sok láda.

-          ez az?

-          Nem, ez a levéltárunk – rázta a fejét Robin és kinyitotta a következő nehéz zárszerkezetet. – Íme a de Noir kincstár – lépett be Robin és körbenézett a poros ládákon. – Egy kis zöld bőrládát keress, aranyas csattokkal – mondta Robin ahogy leguggolt és a ládák közt keresgélni kezdett. Olyan porosak és koszosak voltak a ládák, hogy mindegyik feketének látszott már. Egyértelmű volt, a kincstárba nem sokat, nem sokan járnak. Maria tanácstalanul összefonta maga előtt a karjait, miközben félénken nézelődött a hűvös félhomályos helyiségben.

-          Robin, nem fontos ez, ha ennyire bizonygatod, akkor úgy van, menjünk.

-          Nem, nem.  A feleségem lám már megint kételkedik a szavahihetőségemben. Szeretném bebizonyítani a kis feleségemnek, hogy amit mondok az úgy van – felelte rá Robin, s nagyot fújt az egyik ládára, majd könnyedén megkocogtatta. – Ez lesz az! – Robin küzdött egy keveset a zárral, a szíjakat lazítgatta rajta, majd könnyedén felhajtotta. A beszűrődő fáklyafény óarany gyémánttal rakott diadémra esett.

-          Istenem! – szorította a tenyerét a torkára Maria.

-          Lady de Noir tulajdona, igen – mosolygott Robin, s felemelte anyja diadémját, könnyedén megpörgette egyik ujján. – Íme!

-          Jaj Istenem! – sóhajtozta Maria. Olyan volt az ékszer, mint egy apró kis korona. Egy pici korona, szinte látta maga előtt, hogy drága csipkafátyol hosszú métereit húzza maga után a menyasszony ezzel a koronával a fején.

-          Hát igen, ha Ezüstharmaton tartjuk, a fejeden lett volna – grimaszolt Robin ingje ujjával az ékszert tisztogatva. Felpillantott Mariára, aki még mindig megilletődötten és összetörten állt előtte. – Gyere, had tegyem a hajadba – emelte Maria feje felé a koronát Robin.

-          Ne, nem, ez olyan, mintha gúnyt űznénk egy drága esküvői hagyományból – tiltakozott fejét rázva Maria.

-          A feleségem vagy, egyhamar senki sem fogja ezt kivenni innen ne aggódj – mondta ellentmondást nem tűrve Robin és ráhelyezte Maria vörös tincseire a diadémot.  Maria reszkető ujjakkal rendezgette a fürtjeit, a hajtűit, hogy megtartsák a pici ékszert a feje tetején. Robin lehajolt és kiemelte a vörös bársony hermelinszegélyes palástot és kétszer erőteljesen megrázta, hogy a port leseperje róla, s Maria vállára kanyarította. Maria vörös ruhában volt az esküvőn. Vörös volt a haja és a palást is. Robin elgyengülve dőlt a kincseskamra falának.

-          Hát igen, Madame de Noir. Szép de Noir menyasszony lett volna magából – biggyesztette le az ajkát Robin.

-          Had lássam! – suttogta erőtlenül Maria.

-          Elöl, a tároló teremben van egy régi kissé megvakult tükör, de jó lesz az – intette maga után a lányt Robin. Maria végighúzta a palástot maga után. Úgy érezte magát, mint farsangi mulatságon a maskarába öltözöttek. Mintha királylánynak öltözött volna. Koronával a fején, hermelinpalásttal a minőségi bordó estélyijén. Robin fogott két fáklyát a folyosóról és a tükör elé állította, hogy Maria jobban lássa magát a ráeső fáklyafényben. A tükörből egy sápadt bőrű, hatalmas szürke szemű, magasabbnak tűnő nő nézett rá vissza. A fején gyémántberakásos aranytiara, aminek hegyes kis koronacsúcsain egy-egy drágakő ragyogott. A hermelinpalást aranyzsinórja a nyakára simult, a puha hermelin jól melegítette, s melengetőn terítette be vállait. Egy soha meg nem történt esküvő díszlete, jelmeze. Kelléke. Neki csak az aranycsíkos nappaliruhája jutott, a kissé pinceszagú kápolna, a kócos haj, és Robin karikagyűrűje. A vacsorájukat egy fogadóban költötték el, aminek a nagy része angolszalonna volt. A nászéjszakájuk egy apró tollpaplan alatt volt egy parasztház tetőterén.  Holott ilyen is lehetett volna az esküvőjük. Ezüstharmaton. Az összes rokonnal, Robin oldalán hermelinpalástban, de Noir családi aranytiarával a fején,  utána hatalmas fogadással a de Noir várban. Ki ne vágyott volna egy ilyen esküvőre, ha megteheti? Minden nő királynőnek akarja érezni magát a saját esküvőjén. Ő minek érezte magát ez esküvőjén? Talán leginkább menekülő, űzött vadnak. De semmi esetre sem királynőnek. Eljátszották a lehetőségét, hogy méltóképpen megünnepeljék az esküvőjüket. S most ez itt lógott a fejük felett a levegőben.

-          Úgy érzed, hogy megfosztottalak mindettől igaz? – kérdezte halkan Robin.

-          Azt hiszem, igen – vallotta be Maria, miközben képtelen volt levenni a tekintetét a tükörképéről. Csak csodálta magát aranytiarás haját, a súlyos hermelinpalástot a vállán. Igen, így is állhatott volna oltár elé. De hát, oltár elé csak egyszer áll az ember. Charlotte-ék a nagy kivételek, akik kétszer teszik ezt meg.

-          Ugye azzal is tisztában vagy Maria, hogy ha Ezüstharmaton házasodom, s a feleségem ezeket az esküvői díszeket viseli, akkor az a feleség nem te vagy – mondta komoran Robin. – Apám beleegyezésével nem házasodhattunk volna meg soha de soha. Márpedig ezekhez az ő hozzájárulása is szükséges – figyelte Maria arcát Robin, bátortalanul közelebb lépett a lányhoz. – Sajnálom Hercegnőm, nekünk az jutott ami – simogatta meg Maria haját lágyan Robin. – De te Hercegnő voltál, igazán az voltál, s nekem a legszebb, a leggyönyörűbb menyasszony voltál Maria – lépett szorosan Maria mögé Robin, s előrehajolva csókot hintett Maria vállára, s arcára.

-          Igazad van Robin. Köszönöm, hogy megmutattad ezeket nekem – emelte fel a karját Maria, s leemelte fejéről az aranytiarát, s visszaadta Robinnak. A nyakához nyúlt, s leoldozta a palást aranymegkötőjét is, megrántva a zsinórt, s azt is átadta Robin karjára hajtva az anyagot. – Miért mondtad el ezt? Miért mutattad meg nekem ezt? – kérdezte fájdalmasan Maria.

-          Mert egyszer az életben, látni akartalak ebben a díszben, ha Lord de Noirként veszlek feleségül, akkor Lady de Noir, ez lett volna rajtad. Igen. Szerettelek volna egyszer a várban igazán Lady de Noirként látni – hajtotta vissza a ládába Robin a palástot, s a tetejére visszahelyezte a tiarát. Lezárta a ládát, majd ráült.

-          Sok minden másként lenne, ha nem én lennék az aki vagyok igaz? – kérdezte csendesen Maria. – Másképp alakult volna az életünk igaz?

-          Mindenképpen Maria, mindenképpen – bólogatott rá Robin a ládán gubbasztva, mint egy bánatos kis manó. – De vajon boldogabbak lettünk volna?

-          Ezt már sosem tudjuk meg Robin – simogatta meg férje göndör fürtjeit Maria.

-          Nem is akarom megtudni. Mert tudom, hogy jól döntöttem – fúrta az arcát Maria hasába Robin, s két tenyerét Maria derekára csúsztatta. – S csak ez számít Maria. Megküzdöttünk ezért a házasságért. Keresztül vittük az akaratunkat családjaink ellenére is. Egymáséi lettünk. A többi nem számít.

-          Igaz, s mint mondtad, az ékszereket úgysem tudom igazán értékelni – lépett hátrébb Maria futó mosollyal, hogy Robin szemébe nézzen. Robin felvigyorgott rá.

-          Milyen igaz, még a tiarán is túladtál volna, apám meg kitért volna a hitéből – állt fel Robin.

-          Annyira értékes? – lépett ki a kincstárteremből Maria, s Robin követte.

-          S annyira régi – tette hozzá Robin, ahogy bereteszelte a kincstárat. – Gyere szívem, táncolni szeretnék a feleségemmel – mosolygott rá Robin, ahogy kézen fogta és visszavezette az ünneplők közé.