Az első közös ebéd

A várudvaron Robin lesegítette Mariát a nyeregből és teleszívta tüdejét levegővel. Nem fog magasabbnak és erősebbnek sem látszani, ha levegővel szívja fel magát, de kellett valami, mert úgy érezte fojtogatja a feszültség, és szorítja össze a szívét. Maria olyan törékeny és apró volt. Riadt kis madárka, aki tehetetlenül vergődött most a de Noirok kalitkájában. Ártatlan szürke szemeivel panaszosan nézett körbe a várfalon őrködő delejes alakokon. Robin bátorítóan megszorította a kezét. Maria szinte belekapaszkodott ebbe a kézfogásba. Érződött, mennyire szüksége van a megerősítésre, a támaszra, a bíztatásra.  Maria elérzékenyülése mélyen Robint is meghatotta. A lány olyan egyenes, olyan mélyen és tisztán érez, ahogy senki más. Maria tudja mi a jó és mi a rossz. Különbséget tud tenni. Sőt, tudja is magát a helyes oldalhoz tartani. Csodálta ezt a lányban. Ezért is vette feleségül. Mert Maria olyan egyenes jellem. Olyan jó és ártatlan és tiszta és komoly és egyszerű. Félénken bújt meg Robin oldalán és  óvatosan körbepillantott.  Robin öles léptekkel indult meg, fel a nagyterembe. Apja szokásait elég jól ismerte. Hiszen itt nevelkedett fel. Minden vasárnapi ima után kiadós ebéd következett. Coeur de Noir már az asztalfőn ült, díszes húsz fős asztaltársaságával és lakomázott.  Zsíros ujjaival cuppogtatta a csontokról a húst. A belépő fiatal klántagokra felpillantott. Ingott egy kicsit, egyik fenekéről a másikra, bozontos sötét szemöldökét jobban összevonta, dülledő táskás szemei körül a sötétség még mélyebb lett, de végül csak morogva intette zsíros zaftos ujjaival, hogy leülhetnek. A fiataloknak külön asztalt terítettek sietve a szolgák, volt a várkonyháról még bőven mit felhordani az asztalokra. Robin otthonos fölénnyel helyet foglalt és lehúzta maga mellé Mariát is a lócára.  A fiatal de Noirok óvakodó körülpillantással foglaltak helyet. Fegyvereiket maguknál tartva.

-          Tehát, mi a helyzet? – suttogta Florian az asztal fölött áthajolva.

-          Itt vagyunk, élünk, még egy puskagolyó sem süvített el a fülünk mellett, tehát megebédelünk, apám vendégszeretetét élvezve – jelentette ki Robin kését előhúzva a csizmaszárából.

-          Remek – vágta rá Lionel Robin mellől.

-          Egy falat sem megy le a torkomon miközben kritikus szemmel bámul – nyelt nagyot Maria.

-          Akkor ne nézz rá, ez a legjobb módszer, hogy kizárd őt a tudatodból – felelte rá közönyösen Robin.

-          Provokálod? – ráncolta a homlokát Maria.

-          Szoktatom a gondolathoz, hogy a feleségemet az oldalamon lássa – nézett fel komolyan Mariára Robin.

-          Bölcs dolog ez most?... hiszen nemrég vert el – habozott Maria, szürke tekintetével állva apósa elítélő pillantását.

-          Nem hagyom, hogy elriasszon minket – makacsolta meg magát Robin. – Együnk! Egyetek! – mordult a klántagjaira Robin és sötét tekintettel viszonozta apja rá irányuló pillantását. Nehezen csúsztak a zsíros ételek, és a vörösbor sem oldotta a klántagok hangulatát. Tűkön ülve várták mikor robban ki a vita a két generáció közt. Feszélyezetten rágták a húst a foguk alatt. Gyanakvó pillantásokat vetettek az ablakok felé, az ajtók felé, de semmi sem történt. Coeur de Noir fogyasztotta az ebédjét, ráérősen, urasan. Végül egy kendőbe törölgetve ujjait magához intette fiát. A klántagok visszatartották a levegőt. Robin megemelkedett ültében, de Lionel lefogta a karját.

-          Biztos? Amikor legutóbb kartávolságra voltál tőle…

-          Nem fogok félve elsunnyogni előtte – szólt keményen Robin.

-          Ne menjünk veled? Egyikünk… - dugta előre az orrát Florian.

-          Maradjatok, ha bármi gyanús, Mariát kimenekítitek előbb – nézett rá komoran Robin és egy futó pillantást még vetett Mariára. Csak Mariára nézve enyhült meg, és vált féltő aggódássá a tekintete. Bátorítóan rámosolygott aztán sarkon fordult és apja asztalához sétált. Coeur de Noir egy vékony ezüstvájóval a fogát piszkálta, ahogy Robin mellé lépett a vájóval Maria felé bökött.

-          Még nagyon fiatal – jegyezte meg rosszallóan Coeur.

-          Az – vágta rá hűvösen Robin.

-          Aztán, járja-e már az asszonyi természet? – méregette Maria vékony alkatát Coeur.

-          Apám, ez nem hinném, hogy rád tartozik – utasította el a válaszadást Robin.

-          Ha én házasítlak jobban rám tartozna mint hinnéd fiam, válaszolj! – mordult Coeur. Apja hangjával egy időben nagyot dördült az ég is a vár felett.  Borulat jött a fenyvesekre. Robin felnézett az asztaltársaságára, végül habozva biccentett.

-          Igen, természetesen. – Couer átdörzsölte a szemét és a homlokát. Gondterhelten nézett fel a fiára. Robin félig leeresztett pillái alól nézte apja kutyáit az asztal alatt, ahogy az odadobott csontot csócsálják.

-          Túl keskeny a csípője! – ingatta a fejét Couer. – Így nem fogja tudni kihordani a fiadat – mérte végig kritikusan fiatal menyét Couer.

-          Apám!

-          Ha már hozománya nincs, legalább egy hasznod legyen belőle! Szüljön! – mordult Coeur.  – De amilyen gebe, kétlem, hogy képes lenne rá!

-          De apám!

-          Amikor Lionel elém hozta, ezt a Charlotte-ot – Coeur szeme a szőke hajú nőre esett. – Azon is láttam. Egyikteknek sem lesz utódja, ha így választotok. Nézd meg! Charlotte is elvetélt a de Noir vérrel! – nézett mérgesen a másik asszonyra Coeur.

-          Apám, Charlotte vetélésének semmi köze ehhez, te is tudod!

-          Elhallgass! – csattant Coeur türelmetlenül. – Semmit nem tanulsz apádtól, te hülyegyerek! Mit mondtam mit kell nézni egy nőn? Az a termékeny, amelyiknek széles a csípője és nagy a fara! – bökte meg az oldalán ülő férfit és az asztalnál ülők Coeur-el együtt jóízűen felkacagtak. Coeur széles távot mutatott a két tenyere közt és a fiára nézett. Robin nem reagált semmit. Csak az apját nézte komoran.

-          Maria még nincs készen erre, és én ezt nagyon jól tudom.

-          Akkor mi a csudának vetted el máris?

-          Mert szeretem – suttogta halkan Robin.

-          Szerelem! Mi vagy te, bájgúnár költő? –lökte félre a fiát Coeur, de Robin nyakát megragadva Robin fülét a szája elé húzta. – Kezdj neki utódokat nemzeni, mert lesz vele gondod, annyi szent! Na eredj! Aztán fiúunokával ajándékozz meg amint tudsz, különben kiestél a kegyeimből! Végleg! – tolta vissza a társaság felé Coeur a fiát. Robin azonban megértette a célzást. Apja fogcsikorgatva is, de elfogadta a tényt, hogy a fia megnősült. Már ez is haladás.  Az asztalnál ülőkön feszült várakozás érződött. Robin visszaereszkedett a padra Maria és Lionel közé.

-          Szólalj már meg! Mi történt? – kérdezte Lionel türelmetlenül. – mit mondott?

-          Úgy tűnik, kezdi elfogadni a megváltoztathatatlant – felelte zárkózottan Robin.

-          Az nem is olyan rossz – ingatta a fejét Florian s visszafordult a tányérja felé.

Maria és a többiek is csendben követték a példáját. Maria feszengve érezte magán továbbra is apósa szúrós tekintetét. A várnak nyomasztó a hangulata. Komor, hideg, elutasítás. Nem érezte jól magát a nehéz falak közt, melyek vallatással és kétségekkel vannak tele. Hogy tudott Robin itt élni? És felnőni? Mariát kirázta a hideg. Sosem tudna ebben a várban élni, még ha Robin most valamennyire vissza is kapta a reményt, hogy egyszer ennek a várnak az ura legyen. Nem. Képtelenség, hogy ide költözzenek. Az erdei kis faház, a vadászház az hangulatos volt, üressége ellenére is barátságos, és Maria alapvetően jól érezte magát benne. De itt a várban, szüntelen félelem lenne úrrá rajta. De hát hogyan mondja ezt meg Robinnak? Hiszen látszik Robinon, hogy minden vágya egyszer visszatérni ide, sőt ide költözni, itt élni, ennek a várnak a jogos örökösévé válni, birtokolni. Most egyelőre nem akart vitát szítani ezzel a témával, de a valóság akkor is az, hogy erről előbb vagy utóbb, de beszélnie kell Robinnal, ha majd hajlandó lesz a jövőbeli terveket megbeszélni vele. Maria az erdőben jól érezte magát, Robinnal és a saját klánjával, de az idősebb de Noirtól rettegett. Félt, és szíve szerint most is sikítva menekült volna tőle, amilyen messze csak lehet. Ő ismeri Coeur de Noir hideg és számító logikáját, érzéketlenségét, aki szenvtelenül oszt életet és halált. Kegyelmet és büntetést. Jobban félt az apósától, mint bárki mástól a világon.

Robin megérezte Maria feszültségét. Maria úgy ült, mintha karót nyelt volna, óvatos tekintete mindig a lovagterem főfala előtt ülő Coeur de Noir felé tévedt, szemmel tartva apósát. Maria nem tudott felengedni itt, a várban. Bizonyára nem is olyan kellemesek az emlékek, amik ide kötik. Amikor betette ide a lábát, a börtönbe száműzték, túszként kezelték. Még ő maga is. Maria fenntartással viszonyul a várhoz, s ezt a viszolygását kétséges, hogy valaha is levetkőzi. Pedig apja halála után, Maria de Noir e vár úrnője kell hogy legyen! Fel kell nőnie a feladathoz. Szerencsére Coeur de Noir jó egészségnek örvend, egyhamar ez nem lesz kérdés, de előbb-utóbb elő fog kerülni, és Mariának helyt kell állnia. Az ő dolga, hogy felkészítse erre a szerepre idővel. Robin mélyet sóhajtott. Maria még túl fiatal, kemény feladat lesz ebből a lányból asszonyt faragni. De még keményebb feladat lesz úrnővé tenni.