Egy penny foglaló

Négy nyár elteltével


A kétlaki életmód folytatódott. Legalábbis Robinék életében. Lionel családja nem vett részt tovább a londoni villaéletben. Armand otthon maradt és a halászat felé fordult teljes figyelmével. Befejezte a középiskolát és ezzel lezárta tanulmányait. Lionel megnyugodhatott. Fia a halhálókat kötözte, most már helyette. Lionel átengedte a halászati kereskedelem bonyolítását Armandnak, aki kevés örömet talált ebben, de szüleinek nagy megnyugvást adott. Kevesebb idő maradt az erdőben bóklászni, Armandot a tengerhez kötötte minden ideje. Csak nyaranta döbbent rá, hogy az unokatestvérei is iskolába járnak. Minden hétvégén összeült a család. Lionel és Robin hetente váltogatta a vacsoraadást. Corinne bárhogy is ügyeskedte ki a szüleinél, de elérte, hogy csak a vadászházban tett vacsorákon kellett jelen lennie. Valószínűleg arra foghatta, hogy tanul. Zavartan nézett el, ha összeakadt egyszer-egyszer a pillantásuk és elsőként távozott a vacsoraasztaltól is. Corinne tejfogai lassan mind kiperegtek és helyüket gyöngyházfény szép fogai váltották fel. Évekig nem szeretett mosolyogni a foghíjas mosolyával, s ahogy teljes lett ismét a fogsora valahogy megmaradt ez a rossz szokása is, hogy kevesebbet mosolygott. Fabian olyan ügyesen rendezte az erődtalálkozókat, hogy Corinne és Armand sosem találkoztak ott. Armand mégis tudta, hogy az unokatestvéreivel Corinne rendszeresen összefut nyaranta, mert kinek jutna eszébe mécseseket vinni egy erődbe? Gyerekként a puszta fagerendát is élvezték, de Corinne hímzésgyakorlatain ülhettek most már, mert párnákról is a lány gondoskodott az erőd kibélelésénél. Nevetséges, de többször is megkísérelte, hogy összefusson a lánnyal. Tudta, hogy Corinne szeret hosszú sétákat tenni. S kétszer majdnem találkoztak is. Shadow ugatása jelezte, hogy merre járhat a lány, de Armand mire már odaért, a lány a vadászház felé vette az irányt és hazatért. Még egy hely volt, ahol összefutottak. Ezüstharmat templomában. Corinne azonban a két hetenkénti egyszeri vacsorán és a templomban is magába mélyedt, mintha mély vallásossága vakbuzgóvá tette volna az életben is.

Corinne erdei sétájának végpontja egyetlen fa volt. Úgy járt az erdőben erre a helyre mintha zarándokhely lenne. S számára az is volt. Átsimította ujjaival az évekkel korábbi vésetet. Armand élte a felnőttek életét. A halászatban dolgozott, mindig gondterheltnek és fáradtnak tűnt. Keveset beszélt, azt is a bevételekről. Az asztalnál olyan lett, mint az apjuk. Corinne mérhetetlenül unta ezeket a végeláthatatlan szövegeléseket, amit a három férfi vitt az asztalnál. Armand szemrebbenés nélkül beszélt mindig, mintha el is felejtette volna, hogy Corinne is jelen van az asztalnál. Mintha a személye jelentéktelenné vált volna számára. Corinne leguggolt, s Shadow puha meleg szőrébe fúrta az arcát. Magához ölelte a kutyát és szorongatta egy ideig. Már elmúlt a feszélyezettség. Már csak türelmes unalom maradt. Corinne egyenesen fárasztónak találta a családi vacsorákat, ahol mindig ugyanaz a téma. Pénz, pénz és pénz. Semmi kedve nem volt visszamenni egy újabb ilyen vacsorát végighallgatni. Elege volt abból, hogy a férfiak beszélgetését kell hallgatni. S nem értette, miért nem szólalhatnak meg ők. Régen mindig belekotyogott apja beszédébe, általában felidegesítette és az apja utána garantáltan részegre itta magát. De mára már elmúlt a dac. Armand rendre intése óta már tudta, hogy hol a helye. Nem tartozik rá semmi. Az ő szintje és az ő világa nem egyenlő a felnőttekével. S ezt tudomásul kell vennie. Ahogy belépett a vadászházba már tudta, hogy megérkeztek a vendégek. Hangzavar volt, férfias hőbörgés.

- Késtél kisasszony! – rázta a fejét rosszallóan Robin.

- Bocsánat a késésért. Shadow elcsatangolt a forrás felé – lépett a kézmosóhoz Corinne. Nem is nézett a társaságra. Minek. Évek óta ugyanaz az ülésrend, ugyanaz minden. Armand közönye is. Corinne elhelyezkedett apja és anyja közt és összepréselt ajkakkal látta, hogy már megint előre felszeletelték neki a húst. Corinne hátradőlt a széken. Egy sötét pillantást küldött Armand felé. Persze, hogy nem néz még csak felé sem. Ugyan mi nyűgözheti le Charlotte-ban, hiszen minden vacsoráját vele költi el, de inkább az anyját nézi, olyan merőn, hogy szinte odaragadt a tekintete Charlotte gyöngyharmatos homlokára.

- Meleg van ma Corinne, vedd le ezt a nevetséges fátyladat! – szólt rá a lányára Maria. Maria minden hétvégi vacsorán eljátszotta ezt a különösen forró nyári napokon. S nem értette lánya hóbortjait. Corinne háromnegyedes ruhaujjakkal, hátára és mellkasára tekert fátyolanyagban ült. Elegáns volt, de semmi esetre sem praktikus a hőségben. Corinne a tizedik születésnapján jelent meg először ilyen kendőben, mert akkor azt kapta születésnapjára. Azóta ragaszkodott az efféle kendőkhöz. Ma is tüllös fátyolanyag lengte körül és nyaktól derékig lengett körülötte.

- Te nevelted ilyenné! Hercegnőnek érzi magát – öblögette Robin a bort a szájában.

- Majd kinövi! – legyintett Charlotte. Fabian felnézett a húgára. Egyedül ő tudta, hogy Corinne miért visel a családi vacsorákon ilyen kelmeáradatot. Corinne egy este bevallotta neki. S csakis azért, mert Fabian védte meg Corinnet. Maria veszekedett a lányával, hogy nevetséges abban a melegben és el akarta rángatni Corinne-ról a fátyolkendőket, s Corinne olyan hisztit levágott, amit még soha nem látott a család. Fabian akkor sejtette meg, hogy Corinne elhatározása mélyebb, mint azt bárki gondolná. Közbelépett és bejelentette, hogy ha nem hagyják békén Corinnet következő héten ő is fátyolt teker maga köré. A felnőttek annyira meghökkentek a két testvér bolondériáján, hogy végül rájuk hagyták. Aztán este Fabian átment Corinne szobájába, s kifaggatta mi az oka a különös ragaszkodásnak a fátylakhoz. S Corinne akkor árulta el, hogy szégyelli, hogy még mindig csak gyerek és ezért rejti el magát a sűrű fátylak mögé. Azon a nyáron értette meg Fabian, hogy Armand megjegyzése volt mögötte. S Corinne csakis Armand jelenlétében viselt fátylakat. Londonban és hétköznap sosem. Hogy nem tűnt ez fel a szüleiknek? Fabian most ismét felismerte a dacot Corinne szemében. Ha kiájul a melegtől sem érdekli, de csak azért is így jelenik meg Armand előtt.

- Jól vagyok így anya, és kellemesen érzem magam – felelte Corinne és kortyolt a poharából.

- Nem eszel semmit, mi bajod? – nézett rá Maria.

- Semmi.

- Teleetted magad eperrel az erdőben? – rázta a fejét rosszallóan Robin. – Az epertől is meg lehet csömörleni – Corinne a nyelvére harapott és Fabianra nézett. Fabian megforgatta a szemét. Corinne végül felállt. Érezte, hogy lüktet az ér a halántékán. A nyakába feldobogott a szíve. De nem érdekelte.

- Tudod apa, ettől lehet megcsömörleni, ami itt megy évek óta – felelte Corinne és megkerülte az asztalt. Közvetlenül Armand mellett állt meg, ezzel teljesen hátat fordítva apjának. Az asztalnál annyira ledöbbentek, hogy senki mukkanni sem tudott. Corinne előhúzta szoknyája zsebéből az összehajtott keszkenőt.

- Armand de Noir! Egy penny foglaló: a gondolataiért – tartotta szinte Armand tányérjába a négyszögletesre hajtott kendőt. Armand hátrahúzott nyakkal meghökkenten nézett rá. Corinne első mondata hozzá évek óta. Azóta az ominózus erdei jelenet óta. Corinne arca jellegtelen volt. Semmit sem árult el, csak hűvösen nézett le rá, hideg tengerkék szemekkel. Armand zavartan körbenézett az asztalnál ülőkön és elvette a lánytól a kendőt. Corinne egy tapodtat sem várt, faképnél hagyta a vacsorázókat, és felsietett a szobájába.

- Szemtelen lett. Az új nevelőnő lehet az oka – motyogta Robin.

- Mi az, mit adott? – kérdezett rá Charlotte kíváncsian és közelebb hajolt az asztalnál. Armand széthajtotta a hímzéses kendőt. Valóban a közepén egy pennys volt. S ahogy kivette látszott, hogy egy apró vörös pecsétviasz foltot takar. Armand sietve összezárta a markát, s felnézett.

- Nem tudom, magam sem értem, talán csak ajándékozós kedvében volt – felelte kitérően Armand. Szeme összeakadt Fabian gyanakvó pillantásával. Armand zsebre tette a pennyst és a kendőt is és folytatta a vacsorát, mintha mi sem történt volna. A vacsora végén Armand kihagyta a whiskyivást az apjáékkal. Fabian a lépcső aljában várta.

- Hova sietsz? – tette karba a kezét Fabian.

- Felnézek Corinne-hoz – rántotta meg a vállát Armand.

- Itt ugyan fel nem mégy cseszd meg!

- Miért nem, Corinne az unokatestvérem!

- Corinne lány, te meg egy húsz éves férfi vagy, és a húgom nem fogad férfiakat a szobájában értve vagyok? – nézett rá Fabian.

- Eredj már! – legyintette le Armand és ki akarta kerülni, de Fabian megállította.

- Mondtam valamit! Tönkre vágtad a húgom önbizalmát egy életre te rohadt szemétláda! Nem mondtam, mert a barátomnak tartottalak, de közlöm, hogy miattad szégyenli a testét a húgom és remélem van fogalmad róla, hogy belegázoltál a lelkébe egy életre és fogalmam sincs, hogy valaha is kigyógyul-e ebből a szarból!

- Tessék?

- Jól hallod te süket barom! Ez a lány rajtad csüngött és majd meghalt érted, amit te mondtál neki az szent írás volt számára és nem tűnt fel? Nem tűnt fel, hogy lehettél volna minimálisan is emberségesebb vele? Belegázoltál egy gyerek lelkivilágába és összetörted a gyerekkorát csak azért, mert a terhedre volt és nem volt megfelelő neked így ez a rokonság? Nem a te ágyadban sírta tele a párnákat éjszaka, nem te vigasztaltad és öntötted bele a lelket hanem én. Szóval éppen elég jogom van hozzá, hogy tudjam a húgom csak gyerek volt. És az nem bűn. De te szinte rásütötted ezt a bélyeget, hogy ő gyerek. Hozzád akart felnőni mindenben!

- Fabian ebbe ne ártsd bele magad! – szólalt meg erélyesen a lépcsőfordulóban Corinne. – ne itt veszekedjetek az egész család hallja és kínos! – kerülte ki a bátyját.

- De igen Corinne, engedd, hogy beleártsam magam és megmondjam neki! Amit régen meg kellett volna – szólt utána Fabian.

- Négyszemközt szeretnénk beszélni – torpant meg Corinne.

- Eddig azt hittem tilos kettesben hagynom titeket – nézett egyikről a másikra Fabian.

- Kérlek. Ígérem itt leszünk az udvaron, az ablakból nézhetsz – felelte Corinne.

- Jól van. Rajtad tartom a szemem – engedte el Fabian sötét tekintettel Armandra nézve.

- Jó testvér vagy – paskolta meg a kezét Corinne, s kiviharzott a hátsó kertbe. Armand lassan követte a lányt.

- Megfizettem érte – felelte Corinne és ránézett a fiúra. Armand magas volt, napszítta bőrű, és látszott, hogy teljesen megzavarodott. –a gondolataid.

- Nem…nem tudom mit mondhatnék. Corinne az évekkel ezelőtt volt – túrt a hajába Armand.

- Igen, azt én is tudom. Nem is erre vagyok kíváncsi – fonta keresztbe a karját maga előtt Corinne.

- Hanem?

- Titkolódzol? – húzta fanyar mosolyra a száját Corinne. – A te módszered.

- Nézd Corinne, csak dereng, hogy miket mondtam neked akkor, és ha megbántottalak sajnálom, én nem…nem úgy gondoltam.

- Az egyezség volt és nem több. Tartottam magam hozzá. Nem voltam ostoba csak gyerek. Képes voltam felfogni, hogy mit mondasz. Még ha akkor nem is értettem a tartalmát. Hát tessék, erre mit mondasz – intett Corinne. Armand előhúzta a kendőt, s maga elé tartotta.

- Ez igaz? – kérdezte Armand feszengve. A hófehér patyolatot úgy fújta a szél, hogy a vörös kis folt éppen látszott rajta.

- Igen.

- Mióta?

- A télen, még Londonban – felelte tömören Corinne.

- Tehát közel fél éve, nagy lány lettél – gyűrte össze a kendőt Armand.

- Nem Armand. Nő lettem – felelte rá Corinne fagyos nyugalommal.

- Azt hittem nővé csak egy férfi tehet.

- Legfeljebb anyává Armand. Hallgatlak – szólította fel keményen a lány.

- Nézd Corinne… ez nem változtat semmin – túrt a hajába ingerülten Armand. Kavarogtak fejében a gondolatok, hirtelen azt sem tudta mit kezdjen ezzel az egész fura dologgal, amibe belekeveredett. Corinne ismét Corinne lett. Nem az a lány, aki négy éve csendben meghúzódott a sarokban. Olyan volt mint egy pillangó, aki bebábozódott évekre és most egyszerre kinyílt és itt repked a vadászház hátsó kertjében.

- Köszönöm, most legalább őszinte voltál – bólintott Corinne, és lengő szoknyával elhaladt mellette. Ahogy csípőjük egy vonalba került Corinne megállt. – Akkoriban, egyszer azt mondtad, hogy szeretnél úgy csókolni, ahogy férfi csókol egy nőt. Te férfi vagy, most már én is nő. Meg akarsz-e most is úgy csókolni, ahogy csak egy férfi csókol egy nőt? – kérdezte Corinne, s felnézett Armandra.

- Corinne… - Armand felnézett a vadászház ablakaira.

- Értem – biccentett Corinne. Olyan volt, mint az üzletkötők a halászfaluban. Armand meglepődve nézett rá. Lehetetlen, hogy Corinne ilyen legyen. Tizenkét éves! De fejben mindig is koravén volt. Ezért volt állandóan érzékcsalódása, ha Corinne-nal volt. Most is ezt érezte. Teljes érzékcsalódás. – Ha már szeretők nem lehetünk azért a barátságunkat most már visszakapjuk? – billentette félre a fejét Corinne. Armand képtelen volt szóhoz jutni. Ez a lány tizenkét éves és lekörözte. Nem kertel, nem ámít, nyíltan és egyenesen, pirulás nélkül beszélt. – Már csak azért mert rokonoknak eddig is rokonok voltunk – tette hozzá Corinne, miután a fiú még mindig nem válaszolt. Armand csak tátott szájjal bámult rá. – Fabiannak is hiányzik a régi klánélet. Elég kellemetlen, hogy ketten sosem lehettünk jelen egy eseményen az erdőben. Tehát? Mi a válaszod a felajánlott barátságomra, elfogadod-e újból? – nyújtotta a kezét Corinne. Férfias mozdulat volt, egy férfias világból. Corinne fiúk közt nőtt fel.

- Igen, hát persze. Miért is ne? – mosolygott teljes zavarában Armand.

- Akkor köszöntöm a baráti körömben, Armand de Noir…újra – szorította meg a kezét Corinne barátságos mosollyal. Armand kábán követte a lányt vissza a vadászházba. Fabian a küszöbön várta őket. Kutató szemmel.

- Nem öltük meg egymást látod? – vetette oda Fabiannak foghegyről Corinne. Corinne után Armand is belépett a hűvösbe.

- Mi volt? – támadt neki Fabian.

- Semmi. Beszélgettünk. Az erdőben találkozunk. Együtt, az egész klán – biccentett Armand, jelezve, hogy idén ő is részt vesz a teljes klán táboránál.

- Aha, az jó hír – nyögte Fabian a páros után nézve, akik kétfelé indultak. Corinne az emeletre, Armand vissza a szalonba.

- Kutya legyek ha értem őket – vakarta meg a tarkóját Fabian.