Szentivánéj a klánnal

A felnőttek a forrásnál ütöttek tábort, így a fiatalok az erőd előtti tisztást választották a mulatságra. Amíg a felnőtteknél a feleségek sürgölődhettek. Corinne egyedül volt a sok fiúra, akik az utóbbi években elkényelmesedtek. Corinne-ra hárítottak minden épkézláb feladatot.


- Fiúk! Lusta disznók vagytok! Gyertek segíteni! – kiáltott rájuk Corinne, miközben a rablóhúst állította össze.

- Tavaly is jól megcsináltad, idén is menni fog. Mi meg megsütjük, csak szurkáld fel a nyársra – szólt hátra Cody, aki a tüzet próbálta bepöccinteni.

- Nekem adsz egy hapit? – sündörgött Corinne körül Richard.

- Várd ki a végét!

- A férjed volnék! – tiltakozott Richard nevetve és szemezgetett az asztalra halmozott ételek közt.

- Muszáj erre mindig emlékeztetned? – kacagott Corinne.

- teljesen hiteles és Istennek tetsző dolog volt – emlékezett nosztalgikusan Richard, ahogy ráharapott egy nyers sárgarépára, amit Corinne a vadászház kertjéből hozott és már megtisztított.

- HA jól emlékszem az első hitvesi csókunkba beledördült az ég is és villámok sújtották a fenyveseket. Igazad van vadromantikus jelenet volt – nevetett Corinne.

- Na és a szenteltvizes eset? – lépett oda Fabian és újabb tűzben tisztított nyársakat hozott az asztalhoz.

- Az a szentelt víz ha nem tévedek a forrásvízzel kevert pisid volt Fabian. Undorító voltál és bűzlöttünk a pisidtől – kuncogott Corinne, s közben elkezdte aprítani a húst.

- Nyugtass meg, hogy nem akartál minket tényleg megitatni vele – kacsintott Richard Fabianra.

- Ebben nem vagyok biztos, de lássátok be szuper pap lennék! – tárta szét a karját Fabian.

- Isten mentsen minket attól – szólt oda Cody, aki végre meggyújtotta a második tüzet.

- Kakaskukorékolás! Armand jön – szólt Fabian.

- Armand? Miért nem szóltál? – tette le a kést sietve Corinne, s az erődbe sietett, hogy előkerítsen egy fátylat, amit magára terít.

- Végszóra érkeztél bátyus! – szorította meg a kezét Richard az érkezőnek.

- És mi a végszó? – lépett az asztalhoz Armand.

- Hát hogy megcsókolhatja a menyasszonyt! – vigyorgott bele Cody a vödörbe, amit Armand hozott.

- S ki a boldog ara? – kérdezte Armand, mintha több nő is lenne a közelben Corinne-on kívül.

- hát én! Ki más? Üdv! Mit hoztál nekünk? – kukucskált Corinne is a vödörbe, miután sietve maga köré tekerte a magával hozott fátylat.

- Fúj! Armand ugye nem mondod, hogy halat hoztál. Büdösek – távolodott el menekülve Cody, és összekoccant a feje Corinne-al.

- Au! Te keményfejű! – dörzsölte a homlokát Corinne, s újra felvette a konyhakést, hogy folytassa az aprítást. – Ah! De Armand, ezek még élnek – nézett fel a fiúra sopánkodva Corinne. A halak pánikszerűen ficánkoltak a vödörnyi vízben. Közel voltak egy kiadós szívrohamhoz.

- Csak egy ütés és már megdöglenek. Nézd! – Armand kiemelt egyet és kivette Corinne kezéből a kést, s egy határozott ütéssel levágta a fejet a testtől.

- Brutális gyilkos vagy! – jegyezte meg Corinne elszörnyedve.

- Köszönöm a dicséretet. Ilyen szépet még sosem mondtak nekem. Lesz eladó a menyasszony csókja? Van egy kölcsönpennym – kacsintott rá Armand.

- Benne vagyunk! – kapta fel a fejét Cody.

- Fiúk! Richard mint férj jogán megtiltahatod, ugye megtiltod? – nézett rá esdeklőn Corinne.

- Nem, hozz csak pénzt a házhoz asszony! – röhögött Richard.

- Na kösz, jó szemét vagy! Miért is hozzád mentem? – nézett körbe a fiúkon Corinne. Fabian megkongatta az egyik füles ónüstöt és odacsődítette az unokatestvéreket.

- Fiúk, eladó a menyasszony csókja! Egy penny egy csók! – kiáltotta piaci kofaként Fabian. – Ja várjunk. Én kezdek – tette le a kanalat és az üstöt Fabian.

- Nincs is nálad pennys – nézett a bátyjára nevetve Corinne.

- Tévedés, mert van – mutatta fel diadalmasan Fabian a magasba a pennyt és beledobta az üstbe. – Kérem a csókom!

- Fabian, ez most nem vicces, sose leszünk kész – tiltakozott corinne, ahogy Fabian derékon ragadta és cuppanósat nyomott a szájára. – Hugi te vagy az egyetlen nőnemű lény, persze hogy muszáj kifejeznünk mély szeretetünket irántad! – pörgette át Fabian a következő unokatesónak.

- Na jó de ezt miért ilyen formában kell? – nyüsszentette Corinne és tűrte, hogy Richard után Cody is lekapja egy-egy testvérien szűzies csókra. Armand következett.

- Ezt te ötölted most ki! Miért?

- Nem is tudom. Régi emlékek, kíváncsiság és van egy fölös pennym – sorolta Armand. – Tedd le a konyhakést! Amíg a kezedben van félek tőled – intett a szemével a konyhakésre, amit Corinne még mindig szorongatott.

- Konyhakés nélkül is tud harapni, én már csak tudom, szerintem egyszer kiharapott egy darabot a nyelvemből!

- Mert nem kellett volna a nyelvedet a számba tolnod – morogta Corinne, a háta mögött kitapogatta az asztalt és letette rá a konyhakést. Armand csörrenve dobta a pennyst az üstbe és tenyerét Corinne derekára helyezte. Évek óta most látta újra Corinne-t az erdőben és szorította magához. És a lány nem hazudott. Megindult a nőiség útján. Dekoltázsában már domborodott a melle, a dereka karcsúságát a csípője szélesedése adta. Évek teltek el, hogy a lány a karjában volt, és most mintha nem is ugyanazt a kicsi Corinne-t karolta volna. Mert ez a Corinne már nem a kicsi Corinne volt.

- Armand, ezzel tönkreteszed a barátságunkat – motyogta Corinne egy pillanatra még elkapva száját a csók elől.

- Újkeletű barátságunk még igazán el sem kezdődött – felelte bazsalyogva Armand, s rászorította ajkát Corinne szájára. Mintha vízbe csobbantak volna. Egy pillanatra elmerültek, nem hallatszottak a hangok, csak az a lebegés, bizsergető lebegés. Armand nyelve végigsimította Corinne eperízű ajkait. Corinne az asztalba kapaszkodott nehogy összeessen. Szaporábban vert a pulzusa, reszketett, borzongott, és szédült, ugyanúgy mint régen. Ugyanúgy mint gyerekként. S ezt az érzést most is Armand váltotta ki belőle. Armand csípője az asztalszélre szorította, Corinne derekába vágott az asztal éle. Belenyögött a csókba.

- Elég már én jövök! – csattant a sorban Armand után álló unokatestvér. Armand tért magához elsőként. Eleresztette a lányt és zihálva húzódott el. Corinne még magához sem tért, újabb csók következett. De egyik sem volt olyan megrázó, mint Armandé. Lehet a fiú érzései megváltoztak. De hogy Corinné nem az biztos. Még akkor is remegett a keze, amikor visszafordult az asztalhoz és nekilátott az aprításnak.

- Nem eszünk halat – tiltakozott Fabian.

- Nekem már fel sem tűnik, ha halat eszek, olyan mintha vizet innék – rántotta meg a vállát Armand.

- Mert az íze olyan is, semmitmondó – felelte rá Fabian.

- Befűszerezem rendesen – nyugtatta Corinne.

- Jól van hugi! Ha jó lesz a kaja megengedem, hogy elháljátok Richarddal a nászt – vigyorgott rá Fabian.

- Elég volt mára a mocskos játékaitokból – csattant rá Corinne.

- Oké, nem kell engem megvacsoráznod. Jó kutyus, jó kutya! – simogatta meg Corinne fejét Fabian.

- Barom! – tolt egy nyársat a bátyja felé Corinne. Armand elővette a saját kését és beállt Corinne mellé aprítani. Corinne meglepődve nézett fel rá, de nem szólt semmit. Soha senki nem segített neki. Igaz soha nem is ünnepeltek Armanddal. Csendesen aprítottak egymás mellett. Készítették a nyársakat. Armand figyelte a lány mozdulatait. Corinne hosszú ujjai ügyesen jártak. Rutinosan. Látszott, hogy nem először csinálja. S időnként felnézett a tűz körül üldögélő srácokra. Határozott volt, magabiztos és erős.

- Furcsa nem? – nézett Armandra Corinne.

- Micsoda?

- Hogy ebben a csapatban csak mi ketten voltunk széthúzó elem – hajtotta le a fejét Corinne és egy kis mézet kanalazott ki az ujjával és a szájába dugta.

- Széthúzás? – nézte Armand megbabonázva, ahogy Corinne megszívja az ujját. – Az nem széthúzás volt – jegyezte meg Armand furcsa mellékzöngével. Corinne elfelejtette, hogy mit is akart, csak állt Armand mellett ledermedve és nem mert ránézni. Nem mert levegőt venni sem. Armand mondatában több volt, sokkal több. Igen, akkor az, nem széthúzás volt. Bármi más is volt, de nem lehetett széthúzásnak nevezni. Corinne még emlékezett arra az érzésre, ott az avarban, egész testében remegett, kitágult szemekkel nézett fel ugyanerre a fiúra. Armand semmit sem változott. Csak még jóképűbb lett. Arcán jobban férfiasodtak a vonások.

Armand lapos oldaltekintete végigsiklott a lányon. Corinne sokat nőtt. Nem az a kislány volt, aki a hasába fúrta az arcát, ha félt valamitől. Corinne most is hátra kellett hogy billentse a fejét, ha a szemébe akart nézni, de most már a magassága elérte végső határát. Pedig ismerte a lány minden pocikáját. Corinne emlékszik-e még rá, hogy hogyan könyörgött neki, hogy cirógassa? Ha igen, az még kellemetlenebb lenne. Neki is. Corinne-nak is. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy szorongatta a lány bokáját, ahogy szívta a lány vérét a talpáról. De ez a Corinne már nem a gyermektestű lány. A lány azt kérte tőle, hogy barátok legyenek. S Armand érezte a saját bizonytalanságát ebben az alkuban. Képes lesz ő valaha is Corinne-ra barátként nézni?

- De a lényeg, hogy most már ismét egy klán lettünk – mosolygott rá Corinne. – Hiányoztak a beszélgetéseink Armand.

- Nekem is – mosolygott rá a lányra.

- Akkor miért nem beszéltünk mi azóta?

- Mert minden beszélgetésünk valami másba torkollott – vallotta be Armand.

- És most már nem fog másba torkollni? – sandított fel rá pajkosan Corinne.

- Nem tudom, még csak most kezdtünk beszélgetni – nevetett Armand.

- Csak Fabian ne hagyjon kettesben minket igaz? – kacsintott rá Corinne és a tálcát a fiúk közé vitte. Ringott a szoknya a csípőjén, ahogy távozott. Armand hosszan nézett utána.



Rájuk sötétedett. Az év legrövidebb éjszakája. Ma nem alszanak, ma a tűz mellett kell végigbeszélgetni az estét, ébren lenni, együtt. A tűz körül kipirult az arcuk. Corinne haja olyan vörös volt, mintha lángra kapott volna. A tűzfénynél különös árnyalatot nyert. S Corinne most itt tényleg mosolygott. Széles mosolyán csillogott a gyertyafény. Ragyogott a szeme és Richarddal egymást etették. Csak sejteni lehetett, hogy ezt a játékot már többször eljátszhatták, mert rutinosak voltak. Corinne mindig tudta, hogy Richard melyik jelzése volt a köszönöm elég volt. És Corinne várakozó tekintetén is Richard mindig tudta, hogy a lány várja a falatot. Jól eljátszottak. Abszolút mintapárt alkottak. Talán ezért is kiáltották ki őket az ifjú párnak a klántagok. Richard vagy négy évvel volt idősebb Corinne-nál tehát most tizenhat tizenhét. Élénk volt és imádta Corinne-t ez látszott rajta.

- Meséljünk rémtörténeteket. Az olyan jó! – dobta fel a témát Fabian.

- Jaj Fabian elég volt a rémségekből! – legyintette le Corinne.

- Na jó akkor csak az erdőbeli legborzalmasabb élményünket – engedett Fabian.

- Majd kezdem én! – intett rá Richard, hogy legyen.

- Halljuk! – fordultak felé.

- Azt hiszem a legborzalmasabb élményem olyan tíz éves korom körül lehetett. Éjszaka volt természetesen. És fogalmam sincs mit akartam kint, de valami miatt kiszaladtam a házból. A lényeg, hogy akármi konkrét célom is volt, nem jutottam el odáig. Anyám szerint tizenegy percen át megállás nélkül sikítottam. Fogalmam sincs hogy csinálhattam, hiszen levegőt csak kellett vennem. De ordítottam, hogy még a farkasok is megirigyeltek volna. Megijedtem – magyarázta Richard.

- Na de mi volt az amin ennyire megijedtél? – nézett rá aggódva Corinne, s megérintette a fiú karját.

- Hát ez már a nevetségesebb része – vigyorgott fel Richard. – Anyám kitette a száradó ruhákat gondolom sötétedés előtt. Mi már lefeküdtünk aludni. Amikor éjszaka kimentem akkor meg ott lebegtek azok a világos árnyak és hát a zsineget nem láttam, amire ki volt kötve. Tehát a fekete semmibe láb nélkül lebegtek azok a rémséges patyolatingek. Azt hittem szellemek, vagy valami idegen lények, akik csak jöttek és elözönlötték az erdőt, meg a házunkat. Halálra rémültem. Abszolút életem legborzalmasabb élménye volt. Anyáék órákig nyugtattak és fáklyákat is hoztak ki, hogy itt van tessék, nyugodjak meg, csak a száradó ruhák.

- De hogy hogy tudta pont így csíptetni őket? Tényleg valóságosak voltak? – ingatta a fejét Corinne. S egy apró gombafalatot mártott a zöldfenyőkivonatba, s a szájába csúsztatta.

- Esküszöm ijesztő volt. Rémségesen az. Gyerekként főleg. Na és neked Corinne? – fordult a mellette ülő lányhoz Richard. Corinne még mindig a zöldfenyőkivonatos cserépedényen babrált. Állát a térdére hajtotta, hullámos haja a tűz fényében bronzvörösnek tetszett, s néhány tincs az arca elé borult. Szép ívű szemöldöke finoman emelkedett a homlokán, s sűrű pillái alól nem nézett fel.

- Hahó! Corinne! A legborzalmasabb élményeidre vagyunk kíváncsiak – lökte meg Fabian a húgát. – Igyekezz már , utánad én mesélhetek!

- Nem is tudom – Corinne felpillantott az unokatestvéreire.

- Tudjuk, te lány vagy mindent rémségesnek találsz, de mi lehet egy lány számára a legrémesebb. Mi fiúk máshogy látjuk az erdőt – nézett rá kíváncsian Cody.

- Elég sok rémes élményem van, amiket általában Fabian idézett elő – sandított bátyjára Corinne.

- De biztos volt legalább egy olyan élmény, ami kiemelkedik a többi közül – próbálkozott Fabian. Corinne megnyalta a száját és akaratlanul is Armandra pillantott. A fiú őt nézte. Sötét, megfejthetetlen tekintettel. Corinne nyelt egyet és elkapta a tekintetét.

- Van egy emlékem. De arról… nem szeretnék beszélni – hajtotta vissza a fejét a térdére Corinne.

- Annyira borzalmas volt? - szörnyülködött el Cody.

- Soha olyan borzalmat nem szeretnék még egyszer átélni. Féltem, reszkettem egész testemben és… azt hiszem abban a rémületben bármire képes lettem volna. Csak az a fekete, sötét üresség a lelkemben, a gondolataimban, az a félelem sötétsége… a tehetetlenség és a felfoghatatlanság mélysége… - Corinne zavartan megrázta magát és felmosolygott a fiúkra. – Egyszóval olyan rémes, hogy túl sem élnétek. Jobb ha nem is halljátok. Lehet tömeges halálra rémítést okoznék – nevetett Corinne. Fabian részletes ecsetelésére sem corinne, sem a Fabian másik oldalán ülő Armand nem figyelt. Csak akkor ébredt rá Armand, hogy a mellette ülő befejezte a beszélgetést, amikor minden szempár rá szegeződött. S köztük Corinne tengermély tekintete.

- Az én legrosszabb élményem? – Armand habozott, s közben nem vette el a tekintetét Corinne-ról. – Nem kell keresgélnem, mert pontosan tudom, mi volt a legborzalmasabb, a legijesztőbb. De rájöttem, hogy saját magamtól ijedtem meg. Így a dolog tárgytalan. Önmagunktól félni a legrosszabb. Attól, hogy ráébredünk, nem is ismerjük saját magunkat. Hogyan is ismerhetnénk meg akkor mást? A legborzalmasabb élményem tehát ez: ráébredni, hogy saját magamtól félek. Attól, ami történhet velünk, attól, amit rajtunk kívül álló erők irányítanak, de mégis velünk történik meg. S nincs módunkban befolyásolni, irányítani, vagy csak tenni ellene valamit. Talán ez is ugyanaz a tehetetlenség és érthetetlen felfoghatatlanság…

- Te most valami halálfélelemről beszélsz? – morfondírozott Fabian. – Nagyon fura, és ködös…semmi konkrét. Én a konkrét történeteket szeretem – nézett rá morcosan Fabian az unokabátyjára.

- Miért, Corinne sem mondott konkrétat! – vágta rá Cody.

- Igen az igaz – nézett ellenségesen húgára Fabian. Corinne a tűzbe bámult maga elé. Nagyon hosszú ideig nem nézett a Fabian mellett ülő fiúra, csak akkor, amikor már biztonságosnak érezte. Armand bort kortyolgatott egy ezüstkupából, de ahogy a lány felé fordult viszonozta a tekintetét. Fabian lelkesen dőlt előre-hátra, ahogy a történeteken nevettek. De mintha nem is lett volna a látóterükben. Corinne vizenyős szemmel, Armand a szembogarán játszó tűzfénnyel, de egymást nézték. Ugyanaz az élmény volt. Amiről beszéltek és ezt mindketten tudták. A legborzalmasabb élményük az erdőben az a nap volt. Az a különös, megrázó jelenet ott az avarban. Amikor Armand úgy döntött, hogy távolságot kell teremteniük egymás közt, mert megijedt attól, hogy mi történhet idejekorán. Belevésődött az a délután nem csak a tölgyfa törzsébe, de az ő lelkükbe is.



Corinne megigazgatta a fátylát, ahogy felállt. Milyen rejtelmesek a fátylak! Corinne-nak még a válla sem villant elő. Nem Fabian felé indult körbe. Hanem Richard irányába, megkerülgette az egész tábortűz körét, s összeszedte a nyársakat. Armandhoz ért utoljára. A fiú látta, hogy Corinne mivel foglalatoskodik, így a közelében lévő nyársakat maga szedte össze. Corinne már csak az összegyűjtötteket vehette át tőle.

- Jó döntés volt Armand. Te mindig jó döntéseket hozol. Irigyellek érte – szólalt meg Corinne, ahogy átvette a nyársakat a fiútól.

- Sajnálom, hogy az volt életed legborzalmasabb élménye. Nem ezt akartam – Armand fájdalmas mosollyal kísérve kivette az összes nyársat Corinne kezéből. – Hagyd, majd viszem én.

- Ugyan, gyerek voltam, féltem és nem tudtam mi történik körülöttem.

- S most?

- Már nem vagyok gyerek, nem félek és tudom mi történik – mosolygott bátorítón Corinne.

- Félned kellene – jegyezte meg Armand, ahogy tisztogatni kezdte a nyársakat Corinne mellett.

- Tőled? – billentette félre a fejét Corinne. Armand átnézett Corinne feje felett a tűz körül serénykedő unokatestvéreikre. Távol voltak, már rég nem érdekelte őket az ételek körüli tevékenység. Jóllaktak és számukra csak ennyi volt a lényeg. Corinne várta a választ. De Armand csak makacs tisztogatását folytatta.

- Tehát tőled – jelentette ki eltökélten Corinne, s a törlőruha csücskével maga is tisztogatni kezdte a nyársakat. – S szabad tudnom, hogy miért? – lebbentette a konyharuhát feljebb Corinne. Armand védekezőn lépett oldalt távolabb egyet, ahogy a lány karja súrolta a csípőjét. – Barátok vagyunk nem?

- Férfi és nő között nincs barátság Corinne – eresztette el a kendőt Armand. Corinne sietve kapott utána, mielőtt a földre esik.

- Ezt hogy érted?

- Tudod, hogy hogy értem.

- Rokonok vagyunk Armand.

- Igen persze – bólintott Armand. Corinne az asztalra dobta a kendőt és őt nézte. Armand farzsebébe dugta a tenyerét és felfújt tüdővel nézett a lányra. Corinne. Ismét itt áll előtte. Az erdő sötét. A fiúk a tűz körül bohóckodnak. Csak a Hold meg az Orion ragyog valahol a fejük fölött. Corinne sosem volt kihívó. Ma sem. Kényelmes, bő szoknyában volt, igazi játszóruha. Erdőben ideális. Talán szakadt is valahol. Az nem ritka itt az erdőben. Sűrű redőzésű selyemfátyol. A föld szín árnyalatából. Corinne csak könyöktől lefelé volt meztelen. Egyetlen provokáló testrész sem domborodik, sehol semmi nem látszik. Mégis itt az erdő közepén majd megőrül érte. Legszívesebben a legközelebbi fához nyomná és addig csókolná, amíg a lány el nem ájul az oxigénhiánytól. De hát Corinne mindig is ezt a hatást váltotta ki belőle. Úgy kívánja a lányt, hogy az valójában semmi fizikai módon nem csábítja. Szeretné tudni mi lehet a lány titka, hogy védekezni tudjon ellene. Mégis képtelen volt rá. Csak nézte, és próbálta nem úgy nézni, mint ahogy egy férfi akkor néz, ha kíván egy nőt.

- Szerencsés vagyok, hogy az erdei tündér rokona lehetek – mosolygott fújtatva Armand, s Corinne feje búbjára nyomta ajkait. – Álmodj meseszépeket Corinne!

- Nem maradsz? – nézett fel rá csalódottan Corinne.

- Holnap reggel halászat – rántotta meg a vállát Armand.

- Értem, sok a dolgod – vette fel a kendőt Corinne és az asztalkán kezdett rendet tenni. – Nincs kedved holnap inkább mókusvadászatra indulni? A fiúk mókushúsra vágynak.

- Kihagyom a mókusokat. Túl kedvesek ahhoz, hogy megegyem őket. A fenyvesek tündérét sem szeretném magamra haragítani – simította át Corinne állát Armand.

- Jól van. Hát akkor…

- Corinne, nem szoktam sűrűn az erdőt járni – vágott közbe Armand.

- Miattam? Nem akartalak elkergetni az erdőből, szóval ha miattam van ünnepélyesen kijelentem, hogy sosem csetlek-botlok a sarkadban, ígérem.

- Nem kell ígérned, egyszerűen nem ez az életem ennyi – szólt erélyesebben Armand.

- Akkor mi az életed? De Noir vagy, vagy nem?

- De igen! És te is az vagy Corinne! Felfogtad már?

- Te akarod elfelejteni, hogy de Noir vagy, a klánhoz tartozol velünk kellene vadásznod és az erdőt járnod!

- Corinne, nem akarok veled veszekedni ezen.

- Csak egyet kérdezek Armand. Voltál azóta annál a fánál? Én minden héten kimegyek hozzá.

- Gondolom stílusosan, vasárnap jártál ki templom után és családi vacsora előtt – jegyezte meg gúnyosan Armand.

- Miért sértesz meg? Nekem fontos az a fa, még ha neked nem is!

- Corinne! Nőjj már fel az istenért!

- Én felnőttem! És rád várok, hogy ezt felfogd!

- Azt az egészet a fával együtt meg felejtsd el!

- Az a dolog igaz volt Armand. Te is tudod!

- Corinne, azt hittem menni fog ez a dolog, tévedtem.

- Te jöttél ide ma is – felelte hűvösen Corinne.

- Látod, mégsem hozok mindig jó döntéseket – tárta szét a karját Armand, s beleolvadt a sötétségbe. Távozott, s Corinne sokáig nézett utána.