A négy betűs szavak

A tavasz első virágai előbukkantak a fenyvesekben. Corinne Shadow-val bóklászott az erdőben. Már jól ismerte az irányokat, a fákat. S Shadow biztos hazavezető volt. Rossz volt a hangulat a fenyvesekben. Corinne csak azt értette, hogy a dolog mögött a pénz van. Négy betűs szó. Igaz Armand? – Corinne a fejét ingatta. Most, hogy alig találkozott a fiúval sokszor beszélt hozzá magában. S egyre többet kapta ezen magát, hogy mint egy képzeletbeli barátot teremtette meg magában Armandot. Aki már talán nem is volt azonos az igazi hús-vér valójával. Armand szerette a négy betűs szavakat. Ha Corinne-t jellemezte a liba volt a négy betűs szó. Ha tetteit kellett indokolni, akkor a csak volt a négy betűs szó. Ha az élet értelmét kérdezték volna tőle, akkor azt mondta volna a pénz. Armand és a négy betűs szavak. Ha barátnőről volt szó, arra is van remek négy betűs szava: Jane. Corinne megtorpant. A lába önkéntelen is a világítótorony felé vitte. Most nem messze állt tőle, és a domb tetejére igyekezett, ahonnan a tengerre lehetett látni. Friss tengeri levegőt hozott a szél. Megborzolta Corinne vörös haját. Corinne lerogyott a fűbe. Shadow mellé kuporodott, s a derekát melegítette. Lelkesen lihegett Corinne cipőjére.


Armand az erdőből a hátuk mögött közeledett. Nézte a zöld fűben a kék ruhás lányt. Corinne sokat nőtt. Hirtelen nyúlt, a haja a háta közepéig ért, vörös hullámokat fésült bele a szél, vagy Corinne haját besütötte volna Maria? Lehet csak a fonástól ilyen hullámos? Corinne haja gyakran volt befonva, selyemszalaggal átkötve. De ma csak lazán omlott a vállaira. Már nem volt olyan picike a lány, mint régen. Szerette azt a csöpp lányt, aki Corinne volt, aki mindig a nyomukban futkározott apró fehér lábaival. Aki most egyedül és magányosan ül itt a tengert nézve. Corinne-t a fiúk rekesztették ki olyan sokszor. Persze Fabian játszott vele otthon. De az nem ugyanaz. Armand maga is hibás volt abban a kiközösítési játékban régen. Fordult a széljárás. A kutya megérezte az ismerős illatot. Felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe és vakkantott néhányat. Feltornázta magát a lábaira és Armand felé futott vakkantva megkerülte, felugrált mellső mancsaival Armandra. Corinne furcsa módon nem nézett hátra. Nem is várt senkit. Armand mellé ért és lenézett rá.

- Szia! – szólt a lánynak.

- Szia! – nézett fel rá Corinne. Nem lehetett eldönteni, hogy csak a szél fújta pirosra a szemeit, vagy sírt. – Épp jókor jössz! – mondta Armandnak.

- Tényleg,? nem is gondoltam – ereszkedett le mellé Armand, s ő is felhúzta a térdeit. Corinne adott neki két gesztenyét. Armand meglepődve nézett a termésre. Nem idei gesztenye az biztos, hiszen még nincs gesztenyeérés. A gesztenye héja már száraz volt, meg-megrepedezett. – Mit csinálsz vele?

- Éppen készülök a tengerbe dobni – felelte Corinne. Armand átforgatta tenyerében a gesztenyét, s meglátta benne a négy betű egyikét. Ő véste a lánynak, azon a nyárutón, a tűz körül.

- Te megőrizted? – hökkent meg Armand.

- Tudod én kis hülye a párnám alatt őrizgettem, mint valami kincseket – nevetett fel Corinne, s most már látszott, hogy sírt, mert a szeme ismét könnybe lábadt.

- Miért őrizted meg? – ráncolta a homlokát Armand.

- Szerinted? Szerinted Armand miért? – kérdezett vissza Corinne. A fiú hallgatott. Mindketten hallgattak. Corinne tudta, hogy nem fog választ kapni. Armand sosem szaporította fölöslegesen a szót. Amit mindketten tudnak az köztük nem titok. – Na segíts! Te jó céllövő vagy! Hajítsd el! – buzdította Corinne.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg utoljára Armand.

- Igen, légy szíves – biccentett Corinne, s várta, hogy a fiú elhajítsa. Armand egy erős rántással hátrahúzta a karját és széles lendítéssel adta meg a kezdőlökést a gesztenyének. Mindketten figyelték az ívét és valóban a gesztenye a vízbe csobbant. – Szép dobás! – adogatta a gesztenyéket Corinne. Armand gépiesen vette el a gesztenyéket és hajította a tenger felé. Mindketten a horizontot nézték, a szürkéskék tengert. Armandban felötlött a gondolat, hogy a tenger éppen olyan színű, mint Corinne szeme.

- Én elárultam neked a titkaimat – mondta rekedtes lágy althangon Corinne. – Olyan voltam előtted, mint egy tiszta pohár víz. Egyszerű, áttetsző, semmi bonyolultság semmi ismeretlenség. Csak az a jól ismert semlegesség. Igaz? Mindig is semleges voltam neked? – Armand nem felelt. – elmondhattad volna. Lehűthettél volna, hogy ne forrjon az a víz! Hogy ne gőzölögjek a saját levemben. De te meghagytál a kis hitemben. Hogy magam ébredjek rá dolgokra. Miért? Kényelemből? Vagy felnőttes titkolódzásból? Miért titkoltad előlem azt is, hogy el akarod hagyni Angliát? Miért? Azt hittem ennél több van közöttünk.

- Nincs köztünk semmi Corinne!

- Azt hittem legalább a barátod vagyok!

- Legalább a barátom mindig is leszel Corinne!

- De nem így, hogy elhallgatsz előlem is dolgokat.

- Jézusom, hova lett az a kislány? Corinne mit tettél vele?

- TE mit tettél vele Armand! Londonban! Ott ültem, nyaltam a pudingomat és nyeltem a könnyeimet, mert az anyám előtt nem akartam bőgni, mert nem tudtam mit gondolna miért sírok? Azt hitted fel sem fogom? Azt hitted észre sem veszem, hogy nem vagy velünk? Mit hittél?

- Nem, tudom. Nem tudom mit hittem Corinne.

- Én senkivel sem voltam olyan őszinte mint veled Armand! S te nem tudtad értékelni! S nem kaptam cserébe őszinteséget!

- Sajnálom Corinne. De nem akartalak az én bajaimmal és gondolataimmal terhelni titeket.

- Igen? Nem baj én rád rakom az enyémeket is! Emlékszel? Azt kérted soha senkitől ne kérjek hasonlót. Akkor annyira gyűlöltelek, hogy nem érdekelt semmi. Fabian ágyában feküdtem és tudni akartam. Tudni akartam, hogy csak a véletlen volt-e az az érzés. Megkértem Fabiant, hogy cirógasson úgy, mint ahogy téged kértelek. Talán csak rosszul csinálta, talán majd leragadt a szeme az álmosságtól, cirógatott , rendületlenül, s én csak feküdtem és sírtam, hogy itt akartál minket hagyni köszönés nélkül. S nem éreztem semmit. Akkor ébredtem rá, hogy ha nem te csinálod, az nem olyan.

- Corinne!

- Mindegy, csak azt akartam, hogy ezt tudd! Függetlenül attól, hogy mikor hagyod el Angliát! – állt fel sietve Corinne, s a fűszálakat sepergette a szoknyájáról. Armand a lány után kapott.

- Várj már!

- Menj a dolgodra!

- Minden maradhat ugyanúgy!

- Semmi sem marad ugyanaz Armand! Hát nem látod? Te felnőttél, de mi a többiek nem! És én sem! – kiáltotta Corinne szenvedve és megpróbálta kiszakítani magát Armand szorításából.

- Fogalmad sincs mit érzek!

- Valóban nincs. Hiszen soha nem is akartad elárulni! Egyoldalúak voltak mindig is a titkaink és a titoktartásunk. Valójában én osztottam meg veled az én titkaimat és te tartottad meg őket magadnak! Ahogy a sajátjaidat is mindig megtartottad magadnak! S ez nem barátság Armand!

- A francba is hát persze hogy nem az! – fakadt ki Armand. – Istenem csak lennél egy kicsit idősebb! – dühöngte.

- Mennyivel?

- Hát nem tudom, úgy öt évvel – morogta Armand, s bár Corinne ajkára akarta szorítani a száját végül a lány halántékára nyomta forró ajkait. Corinne meglepődött, s megreszketett a csók alatt. Úgy mint még soha életében. Soha ilyen borzongató érzést, mint amit most Armand szorításában érzett. Ahogy a halántékára simult a fiú szája. – Nem is értheted még Corinne. Mennyire szeretnélek úgy csókolni, ahogy egy férfi csókol egy nőt. De tudom, hogy te azt még nem szeretnéd. Még nem tetszene neked. Mit művelsz velem kislány? – Corinne kitépte magát a karjaiból és Shadow-val a nyomában futott vissza az erdőbe. Armand ökölbe szorította remegő ujjait, ahogy nézte a lány eltűnik az erdőben a kutyával.

Corinne vörös hajában megakadt a fésű. A göndör tincsek sokkal boncosabbak, mint az egyenes haj. Igazságtalanság még ez is! Csak, hogy több fájdalma legyen. Fabian az ágyban feküdt és egy bőrlabdát dobált a falnak. Ütemesen, ritmikusan, idegesítően. Puff, puff, puff. Corinne sóhajtott egyet és próbált nem az ütéshangokra koncentrálni. Legalább fél órája veri a falat. Anya ilyenkor már régen rászólt Fabianra. De ma nyomott hangulat volt mindenkin. Anglia. Szakad az eső. Lehangolóan szürke minden. Hideg van a faházban is. Jéghideg. Corinne vágyakozón nézett a kandalló felé. Olyan jó lenne begyújtani csak egy kicsit. De nem merte otthon szóvá tenni, hogy fázik. Helyette vastag szőrharisnyát húzott. És csak azért is ünneplő bársonyruháját vette fel. Mélykék bársony volt, hófehér csipkeszegéllyel. Senki nem foglalkozott most a gyerekekkel. Corinne nézte magát a fésülködőasztal tükrében. Kopog az ablakon az eső. Az esőcseppek csordogálnak az üvegen.

- Ó milyen rémes az idő! – dobta el a fésűjét Corinne.

- Már értem miért akart Amerikába menni Armand. Ott biztos nem esik ennyit – dobálta a labdát rendületlenül Fabian.

- Hagyd abba! Megfájdul a fejem tőle! – szólt rá Corinne. Fabian erre hozzávágta a labdát.

- Tuskó! – dörzsölte meg a homlokát Corinne, s Fabianhoz vágta teljes erőből a labdát. Fabian nevetett az ágyban. Corinne visszafordult a tükörhöz és néhány erőteljes csavarással kontyba rendezte hullámos haját, s néhány hajtűt belenyomkodott. – Nem mehetnénk az erdőbe?

- Vizes minden! Cuppogjunk a sárban? – mászott ki az ágyból Fabian, s segített húgának a hajtűket a kontyba szúrni.

- Te Fabian!

- Hüm? – nézte a hajtincseket Fabian, s egyet az ujja köré csavarva kihúzott.

- Szerinted csúnya vagyok? – nézte tükörképét bizonytalanul Corinne. Fabian elgondolkodva vizsgálgatta Corinne arcát, s a huncutkát leeresztette Corinne arca elé.

- Nem vagy csúnya – rázta a fejét Fabian.

- Csak rámondod, hogy megnyugodjak.

- Nem csak rámondom.

- Mi az összehasonlítási alapod?

- Hát Shadow! Hozzá képest helyes kiskutyaképed van – vigyorgott rá a tükörben Fabian.

- Olyan szemét vagy! – legyintette meg Corinne játékosan, s felállt a fésülködőasztaltól. – Majd megbolondulok idebent! Szeretnék kimenni az erdőbe – rogyott le a szövőszéke elé Corinne.

- Te nem abba bolondulsz bele, hanem az Armand-hiányba! – csapott le Fabian.

- Nem érdekel, hogy hol van és mit csinál – lépett a fapedálra Corinne, s átbillentette a sorokat. Áthúzta alatta a fonalat, majd másik lábával új sort váltott.

- Kis hazudós! Tudom, hogy szerelmes vagy belé! – csúfolódott Fabian.

- Nem is! – tiltakozott azonnal Corinne.

- Hiszi a piszi! – nevetett Fabian. – Ne aggódj jönni fog! Nem is miattad, hanem miattam. Hiányzom neki!

- Esetleg én hiányzom neki! – csattant Corinne.

- Te? Na ne mond! Miért hiányoznál neki? Egyértelmű, hogy az én társaságomban érzi jól magát punktum. Ez van. Szokj hozzá hugica!

- Pukkadj meg! - járt a kezében fürgén a fonál, s lábaival ügyesen váltogatta a pedálokat. A testvérek beszélgetése ezzel véget ért. Fabian visszafeküdt húga ágyába és ütemesen verte a falat a labdájával, Corinne vad indulattal taposta a váltópedálokat, fűzte a fonalat, készült a szőnyeg az erődbe. Esőkopogás, labdapattanás, pedálváltás. Kop-kop, puff-puff, klikk-klikk. Ismétlődött újra és újra. Végeláthatatlan monotonitás. De aztán egy dallamosabb kopogás csatlakozott hozzá, ami az ajtón hangzott fel.

- Tessék! – kiáltotta ki Fabian, s hátrabillentve az ágyon a fejét nézte, ki a belépő.

- Megérkezett a Messiásod Corinne – szólt a húgának Fabian. Corinne nem nézett hátra. Armand érkezett, Fabian megjegyzéséből már tudta. Armand végignézett a lányszobán. Fabian nyújtotta a kezét, s a két fiú kezet fogott. Armand kérdőn Corinne felé intett a fejével. Fabian csak legyintett. Armand a torkát köszörülte. Corinne hófehér nyaka kecsesen hajlott, ahogy a szövőszéknél feszes derékkal ült a lány. Lába mozgásától megtört a bársonyszoknya anyaga, s látszott, hogy lábai fürgén mozognak a pedálokon. Armand átszelte a szobát és megállt a szövőszék mellett. Corinne még néhányszor áthúzta a fonálvezetőt, s csak utána nézett rá fel ültében. Armand hóna alatt egy sötét lakkozott dobozt szorongatott. Corinne kontyba rendezett hajjal zavarba ejtő volt. Egyszerre tűnt kislánynak és nagylánynak. Mintha valahol a határ mentén lenne. S valószínűleg így is volt. Kecses volt a mozdulata is, ahogy a szövőszéknél készítette a mintát a szőnyegbe.

- Ezt neked hoztam – vette ki a hóna alól a dobozt Armand. Corinne ölébe ejtett kezekkel még mindig csak nézett fel rá, mint egy csodára. Bizalmatlan volt a szürkéskék szemek fürkészése. Armand összezavarodott ettől az elszánt rezzenetlen nézéstől. – Magam készítettem – babrált a dobozkán Armand bizonytalanul. Corinne végre levette róla a tekintetét és a dobozra nézett. Gyönyörű láda volt. Vékony kis szegélyléceibe macskakaparásszerű vésetek voltak, szépen arányosan. S az apró fiókokba hullámmintát karcoltak. A tetején lakkozott, égetett betűkkel a Corinne név volt vésve. Minden dísz feketén meg volt égetve, s finoman lakkozva. Az egész doboz igazi mestermunka volt, a fekete égetett minták a lágybarna faanyagban és elegáns lakkozással borítva.

- Te csináltad? – nézett fel rá Corinne.

- Igen, én faragtam, én véstem én tákoltam össze. Neked készítettem – nyújtotta a lány felé a dobozt Armand.

- Nekem? De miért? – vette át óvatosan a dobozkát Corinne. Olyan volt mint egy babaszekrény. Pici ajtajai és fiókjai voltak. Corinne sorba kihúzta és visszatolta, kinyitotta és visszacsukogatta őket. Az egyik fiókban, apró erdei termésekből fűzött karkötő lapult.

- Békeajándék. Ha elfogadod, és szeretnél kibékülni velem – figyelte a lány reakcióit Armand.

- Nem vesztünk össze – rázta a fejét Corinne.

- Csússz beljebb – lépett a szövőszékhez közelebb Armand, s a lány mellé ült a padra. Nem vette ki Corinne kezéből a ládácskát, de szakértő mozdulatokkal pattintotta ki a láda alját. – Egy titkos rekesz. A titkaidnak Corinne – súgta a lánynak Armand. A hangja olyan rejtelmes, rekedtes és hátborzongatóan mély és gyönyörű volt, hogy Corinne érezte, hogy a gerincénél végigfut rajta a remegés. – Így nem kell nekem se elmondanod. Senkinek sem.

- Csak az a közös titkunk, hogy tudod, hogy a titkaimat a láda titkos rekeszében őrzöm – ámult el Corinne.

- Igen. De most már azok a te titkaid maradnak. Ide rejtve – tette a tenyerét a ládára Armand. Corinne megilletődve ült Armand mellett. A titkaik, amiket nem mondhatnak el senkinek. Armand nagy titkolódzó volt. Ő igazán ért az ilyesmihez. Corinne a maga kis gyermekes titkait is megtarthatja most már magának. Armand utat mutatott neki. S ezzel tényleg őt akarta kiengesztelni. A láda gyönyörű volt. Személyre szóló. Szép, lányszobába való. – Nos, Szent a béke? – kérdezett rá halkan Armand. Corinne nem mert megszólalni sem. Félt hogy hangja remegése elárulná. Fojtogatta a torkát a sírás. Armand ajándékot adott neki. Csak neki. S egy olyat, amit csak ők ketten értenek igazán. A titkok rejtekhelyét. De ez egy búcsúüzenet is volt. Armand így fejezte ki, hogy nem mondhatják el többé egymásnak a titkaikat. Armand tisztességes helyzetet akart teremteni. Úgy, ahogy egy gyereknek meg tudja ezt adni. Corinne nem kell, hogy mindent megosszon vele vagy másokkal. Amit titokban akar tartani, most már megteheti. Leírhatja és elrejtheti. Hogy se Fabian, se Armand, se a szülők ne tudjanak róla. Armand nagyon is megérezte, hogy nem normális az, ha Corinne rá ruházza minden titkát. Főleg azért, mert egyre több titka kapcsolódik Armand személyéhez.

- Igen. Szent a béke – mosolygott fel rá édes gyermekmosolyával Corinne.

- Helyes. Akkor pecsételjük meg! – kacsintott rá Armand. Lehajtotta a fejét, s száját Corinne ajkaira tapasztotta. Hosszan simultak össze az ajkaik. Bársonyos és puha volt mindkettejük szája. Corinne apró tenyerét Armand arcára szorította, s ahogy a fiú felemelte a fejét Corinne komolyan nézett rá.

- Jó az illatod! – suttogta Corinne. Még mindig alig arasznyi távolság volt az ajkaik közt. Armand mosolyra húzta a száját.

- Az arcvizem – felelte magyarázatként.

- Finom! – Corinne átkarolta Armand tarkóját, s hozzá akart bújni, de Armand lefogta a lány csuklóját s felállt a padról.

- Ne! – lihegte.

- Had szagoljam még! – kérlelte Corinne s keze erőtlenül hanyatlott le, ahogy Armand elengedte.

- Nem tudod mit csinálsz Corinne! Kiscica vagy még te ehhez! Én viszont már ivarérett kandúr vagyok – simogatta meg Armand a lány arcát, hogy elvegye rendre intése élét, s Fabian felé fordult.

- Nem is tudtam, hogy már borotválkozol – fordította figyelmét a ládájának Corinne, s hagyta, hogy a két fiú labdázzon a szobájában. Corinne a fésülködőasztalára állította a ládát és ékszerek után kezdett keresgélni, amit a ládába tehetne. Nem igazán voltak ékszerei. Egy pici aranylánca volt rajta vékony kereszttel, amit még a keresztelőjére kapott. Ez volt legértékesebb darabja új ládájának. Maria dugta be fejét a gyerekszobába.

- Vacsora. Gyertek – Fabian akkorát ugrott, hogy beverte a fejét húga ágyába, de ez sem zavarta.

- Kezdtem aggódni, hogy kilyukad a gyomrom. Szerinted tényleg kilyukadhat? – bizonytalankodott Fabian.

- Fabian a te gyomrod sosem fog kilyukadni – jegyezte meg Armand. Corinne lépkedett utánuk zárva a sort. Az étkezőben gyertyák égtek. Robin felnézett a vendégre.

- Láttam, hogy itt a lovad az istállónkban – húzta el a száját Robin. – Mi volt ilyen halaszthatatlan ebben az ítéletidőben?

- Fontos megbeszélni valóm akadt – felelte kitérően Armand.

- Velük? – mutatott egyik majd a másik gyerekére Robin. Fabian épp a szája szélét nyalogatta és a hasát simogatta nem túl értelmes ösztönlényként. Corinne pedig a harisnyáját húzogatta, ami úgy tűnt kicsi már rá. Mindezt olyan fesztelenül művelte az egész család előtt, hogy ha nem lett volna fekete szőrből a harisnyája, akkor a bugyiját is láthatták volna. Elég kétséges, hogy fontos dolgokról lehetne beszélni a két gyerekkel.

- Corinne! Nem illik férfiak jelenlétében emelgetni a szoknyádat kislányom! – szólt a lányára Maria. Corinne felnézett, kezében még mindig a bársonyszoknyája felgyűrve.

- Jégeső! Nem engedlek el ma éjszakára már, mert legközelebb nekem kellene hallgatnom Lionel ítéletét, hogy engedtem a fiát a jégesőben lovagolni – morogta Robin.

- Ez azt jelenti, hogy Armand nálunk alhat? De jó! – csapott le azonnal Fabian.

- Ugye aludhat az én szobámban? – feledkezett meg azonnal a harisnyájáról Corinne és izgatottan ült az asztalhoz.

- Hogy gondolod kisasszony! Nem fogadhatsz fiúkat a szobádban! Ez nem járja!

- De az enyémben ugye aludhat – nézett kérlelőn apjára Fabian.

- Van vendégszobánk, nem kell Armandnak a te szobádban szorongania – felelte sértetten Robin.

- De apu! Az nem olyan! Had aludjon velem! – felelte kérlelőn Fabian és bekanalazott egy adagot a szájába.

- Nem és kész. Armand a vendégszobában alszik – felelte Robin.

- Ó, már megint gombaleves! – fintorgott Fabian. – Tizennegyedjére van egymás után gombaleves! De gáz! – mérgelődött a tányérja felett Fabian.

- Egyél ne a szád járjon! – szólt rá a fiára Robin.

- Látod, én tanítottam számolni – helyezkedett el Maria is fia mellett.

- Semmit sem kellett volna tanítanod nekik – húzta el a száját Robin.

- Ezt most mire fel mondod!

- Semmire se fel! Egyél te is! – csattant rá Robin. Corinne és Fabian összenéztek a levesük felett. Napról napra egyre kevesebb volt a tejszín a levesben és egyre több a liszt. Ma már szinte csak lisztes gombás vizet ettek. Fabiannak elege volt a gombaleves ízéből, de nyelte és nyelte. Corinne fanyalgott csak.

- Nem is szeretem a gombát – panaszkodott Corinne.

- Ha kényeskedsz kisasszony, akkor fel lehet menni a szobádba. Nem muszáj vacsorázni senkinek! – dörrent rá Robin. Corinne lóbálta a lábát a széken. Nézte a levest maga előtt, az úszkáló gombadarabokat. Két hete gomba és gomba és gomba. Lehet vajon gombamérgezést kapni ennyi gombától?

- Érdekes whiskyre mindig van pénz – jegyezte meg Corinne. Robin karjára Maria tette rá a kezét, mielőtt bármi történt volna.

- Robin – szólt csitítóan Maria. – Corinne, ne beszélj így az apáddal! – Corinne felpislogott a bátyjára aztán lecsúszott a székéről és kapkodó lépésekkel távozott az étkezőből.



A vendégszoba a folyosó végén volt, Fabian szobájával szemközt. Biztos, hogy a fiúk összeültek. Corinne halkan tette be maga mögött az ajtót. Armand és Fabian az ágyban kártyáztak. Eszük ágában sem volt áthívni egy lányt. Látszott rajtuk. Fabian rosszallón csóválta a fejét. Armand a fejtámlának döntötte a fejét.

- Tudtam, hogy fent vagytok és tudtam hogy itt leszel! – nézett szemrehányón a bátyjára Corinne.

- Üdv nagyokos! Felhúztad apát!

- De igazam volt – rántott egyet a vállán Corinne.

- Most majd leissza magát megint! – bosszankodott Fabian. – Mit akarsz?

- Éhes vagyok – nyüsszentette Corinne.

- Mert ostoba vagy. Inkább nem ettél vacsorát – nézte Fabian ahogy Corinne a gyertyafényben áll. – Tudod, hogy átlátszik a hálóinged? – kérdezett rá Fabian.

- Nem – nézett le fehér hálóingére Corinne.

- Így, ahogy a fényben állsz – Corinne felmászott az ágyra. – Most is?

- Nem most nem – rázta a fejét Fabian és újra a kártyáiba mélyedt.

- Szóval éhes vagy? – kérdezte Armand a lányt. Corinne csak hevesen bólogatott.

- S ehhez mit szólnál? – Armand előhúzott a párnája alól egy tábla mogyorós csokoládét.

- Uh! Óh! – Fabian és Corinne egyszerre kapták fel a fejüket. Armand tört nekik, s a kártyapakli felett átnyújtotta.

- Olyan jó, hogy nálad mindig van mogyoróscsoki! – majszolta Fabian az édességet. – Nálunk miért nincs? – tépelődött, magára és Corinne-ra nézve. Corinne élvezte a csokoládé édes ízét, olvadt az ujjai közt, aztán az ujjait is egyesével kezdte szopogatni. Fabian egy az egyben a szájába tolta a darabot és ott próbálta szétharapdálni. Corinne maga elé húzta bátyja ujját s vizsgálgatta egy ideig, majd amikor úgy döntött, hogy maradt rajta egy kis csokoládényom végignyalta.

- Na! – húzta el a kezét Fabian. – Minek jöttél át? A kicsiknek aludni kell! Menj és aludj!

- Nem. Ti is fent vagytok! – tiltakozott Corinne, s elhelyezkedett a kártyapaklira nyújtva lábait. – Engem a kártya nem érdekel.

- De minket igen – tolta félre húga lábait Fabian.

- Fityeg a fogam, idegesít – tologatta a nyelvével kiesni készülő tejfogát Corinne. – Bármire is harapok érzem hogy ott van és mozog és szúr is! – panaszkodott.

- Mutasd! – húzta maga elé Corinne fejét Fabian, s belenyúlt húga szájába. – Jé! Ez tényleg mindjárt kiesik! – Fabian két ujja közé fogta és megrántotta. A tejfog kiesett. Corinne felnyüszített. Fabian diadalittas arccal mutatta fel a tejfogat, ami nyálas és véres volt. Corinne szájából a lepedőre csöpögött a vére. Összekente a hálóingjét, s Armand tartott egy kendőt Corinne elé. Corinne elvette, s haragosan nézte Fabiant. Armand ellenben aggódva a vérfoltokat nézte a lepedőn.

- Szerintetek ezt hogyan fogom kimagyarázni reggel? Muszáj volt pont az ágyban csinálnod? – alig néhány halványrózsaszín csepp vérfolt a lepedőn. Fabian Corinne kezébe nyomta a tejfogat.

- Tessék elteheted az ereklyetartódba – mosolygott húgára Fabian.

- Kivetted a fogam! – dühöngött Corinne megcsapkodva bátyja kezét.

- Gyere ugráljunk az ágyon! – rántotta fel Fabian a húgát kiengesztelve. Armand menthetetlenül nézte, ahogy a két testvér egymásba kapaszkodva kezdte az ő ágyát szétugrálni.

- Ha nagyot ugrok elérem a mennyezetet? – próbált egyre jobban elrugaszkodni Corinne.

- Gyere te is! – unszolta Armandot Fabian, aki kevesebb kedvvel, de csatlakozott hozzájuk az ugrálásban. – Körbe! Körbe! – lelkesedett Fabian, s egymásba kapaszkodva ugrálták körbe az ágyat. A kártyalapokon tapisgáltak. Corinne fáradt ki a leghamarabb, egy utolsó ugrással végigdőlt az ágyon. Már nem vérzett az ínye. El is felejtette, hogy elvesztett egy fogat. Fejét Armand párnájára hajtotta és elégedetten ásított.

- Aludhatok az ágyadban? – csipogta behízelgőn Corinne.

- Aludhatunk az ágyadban? – kontrázott rá Fabian, s húga mellé dőlt Fabian is. Armand nézte a két unokatesóját, akik befészkelték magukat az ágyba várakozón pislogtak fel rá. Fabian csibészes mosollyal, Corinne őszinte vágyakozással.

- Jó, de Corinne szélen alszik! – jelentette ki Armand.

- Az ágyában aludhatunk! – csillant össze a két testvér szeme, s máris lesöpörték a kártyákat a földre és magukra húzták a takarót. Armand elfújta a gyertyát és Fabian másik oldalára feküdt és a mennyezet fagerendáit nézte a feje felett. Feje alatt egymásra helyezte a karjait. Corinne átnyúlt bátyja feje felett és kitapogatta Armand nagy, erős kezét. Armand mély levegőt vett. Érezte a lány apró tapogató kezét, Corinne azt várja, hogy megfogja a kezét. Armand oldalra fordította a fejét. Corinne várakozó csillogó szemei villogtak a sötétben. Armand átkulcsolta ujjaival a lány ujjait. Corinne apró tenyere megrezzent és megizzadt a kezében. Szinte áramlott Armand kézmelege át Corinne-ra. Fabian mit sem sejtett a feje felett zajló néma közjátékról.

- Szeretlek titeket! – jelentette ki Fabian. – És szeretem az erdőt! – elégedett volt.

- Én is szeretem Armandot – motyogta Corinne. Aztán gyorsan észbekapott. – Na jó téged is Fabian! – mondta sokkal határozottabban.

- Kösz, megnyugodtam – bökte meg húgát a könyökével Fabian. – Jó, hogy ma nálunk alszik Armand igaz? Mindig aludhatnál nálunk! – jegyezte meg Fabian.

- Nem, annak nem lenne jó vége – simogatta meg hüvelykujjával Corinne tenyérbelsőjét Armand. Corinne lehunyta a szemét és élvezte ezt a titkos cirógatást, amit Armandtól kapott. Hiába csinálná ezt Fabian. Az nem olyan. Armand tudja ilyen borzongatóan csinálni, hogy libabőrös lesz a kislábujjáig. Végigszalad rajta ez a furcsa reszketés. Ez a különös jó érzés. Armand hüvelykujja átsimította Corinne csuklójának vékony érhálózatát, majd a tenyerét. Corinne egészen aprót sóhajtott Fabian túloldalán. Lehunyta a szemét és most ezen az éjszakán elégedetten aludhatott. Armand az ő kezét fogta és cirógatta, míg álomba nem merült.