Fába vésett szív

A templompadok üres sorai közt szaladgált Corinne. Egy kosárnyi fehér rezgő virágot gyűjtött az erdőben és most ezeket tette a padsorok közé. Karján kosarával a keresztelőmedencénél állt lábujjhegyen és a márványlapot díszítgette, mikor szeme sarkából észrevette a sötét közeledő alakot. Armand az egyik pillér oszlopának dőlt és onnan figyelte Corinne ténykedését. Corinne csintalanul belemártotta a virágot a szenteltvízbe és a virágot megrázva magára permetezte a szenteltvizet, mint ahogy anyja szokta a parfümöt magára hinteni. Armand a fejét ingatta a gyerekcsínyen. Kellemesen hűvös volt a templombelső a nyári melegben. Senki sem sietett hazafelé. A gyerekeket még hagyták játszani a templomkertben. Corinne és az unokatestvérei azonban visszasettenkedtek a templomba.


- A többiek? – kérdezte Armand, s hangja enyhén visszhangzott a templomban. Corinne kiválasztott egy szép virágot és Armandhoz lépve a fiú ingjének gomblyukába csúsztatta.

- A fiúk hátul vannak, az apszisban – suttogta Corinne.

- S mit akarnak ott? – kérdezte Armand.

- Elcsennek egy keveset Fontenelle atya ostyáiból és tömjénéből – részletezte Corinne a tervet. A fekete kis ördögök valóban az oltár körül bujkáltak, rejtőzködtek, osontak.

- Tehát lopnak.

- Tudod mit szeretek a templomban? – ült az első padba Corinne s az oltárra nézett.

- Mit?

- Az orgona hangját, a harang zúgását, az énekeket – sorolta Corinne. – Te mit szeretsz a templomban?

- Hogy én? – Armand körbenézett, mintha valami kézzel fogható után kutatna, amit szeret a templomban. – Azt hiszem a legjobban a csendet szeretem. Azt a nyugalmat, hogy még a csendben sem érzed azt, hogy egyedül vagy. Nem tudom, hogy érted-e – túrt a hajába bizonytalanul Armand.

- Igen, azt hiszem értem – bólintott lassan Corinne. Fabian vidám kis feje bukkant elő az oltártól és elégedett arcot vágott.

- Siker? – nézett rá morcosan Corinne.

- Igen! Zsákmányunk van! Add a kosaradat! – vette el a már kiürült kosarat Fabian és belepakolták kincseiket. Fabian gondosan betakargatta Corinne kendőjével. – Na tessék fogd! – nyomta vissza húga karjára Fabian. – Mehetünk – a de Noir fiúk besorakoztak Corinne mögé, mintha testőrei lennének. Fontenelle atya a kertben beszélgetett.

- Sikerült feldíszítened a templomot Corinne? – kérdezte az atya melegen.

- Igen, olyan mintha mennyei virágokkal hintették volna be. Isten virágoskertjéből szedtem mindet! – áradozott Corinne vidáman.

- Jól van jól – simogatta meg Corinne fejét az atya, de Fabian már rángatta is el húgát.



Fabian a hóna alatt cipelte a szőttest, amit Corinne készített. Besorakoztak a de Noir fiúk az erődbe és felavatták a szőnyeget. Most mind ott kuporogtak a szőnyegen meglehetősen szűkösen. Lehetetlen volt elférni rajta.

- Vidd a kezed a lábam közül! – csapott Cody kezére Corinne.

- Akkor ne tapisgáld a mogyoróimat! – vágott vissza Cody.

- Nálad is van mogyoró?

- Nem, az csak Armand-nál van.

- Több szőnyeg kell igazam van? – állapította meg Corinne, ahogy a szőnyegen fecergett. Máskor körbeültek a fal mentén, de most a szoba közepén a kis szőnyegen igyekeztek elférni, volt, akinek már csak a rojtok maradtak.

- Igazad van puhább lett itt az ülés – állapította meg Fabian. – Gyárts még vagy tizet!

- Még tizet! – hápogott Corinne. Armand lépett be az erődbe, kissé megkésve.

- Hol voltál? – kérdezte Corinne, ugyanis Armand már nem fért rá a szőnyegre.

- Pisiltem – vágta rá Armand unottan.

- Melyik fát tisztelted meg Armand? – vigyorogtak a fiúk.

- Undik vagytok! – taszigálta a fiúkat Corinne.

- Te vagy undi, mert szinte mindig lepisiled magad az erdőben – felelte rá Fabian.

- Nem tudom ki az aki az erőd ablakán át pisil a természetre – jegyezte meg rosszallón Corinne.

- Az csak egyszer volt – vigyorgott Fabian.

- Akkor is sikerült éppen apa fejére vizelned te hülye! – kacagott Corinne. – Nagyon kikaptál érte?

- Nem annyira! De apa azt mondta levágja a fütykösöm ha még egyszer ilyet csinálok. A fütyim kell, úgyhogy nincs ablakon pisilés, pedig jó volt – emlékezett vissza nosztalgikusan Fabian.

- Jaj, meddig lesz ma kijárási tilalmunk? – térdelt fel Corinne és a fényeket nézte.

- Apa azt mondta csaknem napnyugtáig vadásznak ma. Miért nem mehettünk velük?! – elégedetlenkedett Fabian.

- Mert akkor sokkal lassabbak, rátok is vigyázniuk kell és most főleg puskával akarnak vadászni – magyarázta Armand.

- Na jó, mit játszunk addig? – kérdezte Fabian.

- Legyen találóskérdés! – húzódtak el a szőnyegről a fiúk. Armand sarkon fordult és a verandára ment. Corinne azonnal észrevette a távozását. Egy ideig próbált becsatlakozni a találgatásba, de végül feladta és Armand után ment. A fiú a fatörzset támasztotta, s cigarettázott. A veranda korlátjára könyökölve nézte a fák tetejét. Corinne hangtalanul járt, mert nem hordott cipőt, ha az erődben voltak. Most is mezítláb érkezett. Armand a mozgásra figyelt fel, s nézte a közeledő lányt. A szája elé emelte a cigarettát, s megszívta. Corinne a korlátnak dőlt, háttal a fenyveseknek és Armandot nézte. S viszont, Armand a cigarettafüstön keresztül Corinne-t. Csak a cigaretta sercegett a csendben. A madarak csiripeltek a fák ágai közt. Sokáig álltak így. Némán, csendesen.

- Hogy is szokás mondani? – szólalt meg végül Corinne, s félrebillentette a fejét. – Egy pennyt a gondolatodért – mosolygott Armandra. A fiú nem válaszolt, csak a korlátra tette a kezét és megpöccintette a cigarettát, hogy a hamu aláhulljon a levegőbe. – Nincs nálam penny, és tudom, hogy úgysem árulnád el – rázta a fejét Corinne szemével követve a fekete kis pernyéket. Armand újra megszívta a cigarettát, lassan, hosszan ráérősen. – Nincs kedved beszélni velem, vagy rá gondolsz?

- Kire? – ingerelte szóra a kérdés Armandot.

- Jane-re – ejtette ki lassan, szomorúan a nevet Corinne.

- Miből gondolod, hogy rá gondolok? – kérdezett rá Armand.

- Nem is tudom. Cigarettázol és ettől nekem mindig Jane jut eszembe – préselte össze az ajkait Corinne.

- Furcsa, de nekem is – nevetett fel erőtlenül Armand.

- Jane-től csak rossz dolgokat kaptál – jegyezte meg elutasító hangon Corinne.

- Például?

- Azt a borzalmas hajójegyet is! – nézett rá sötéten Corinne. Armand nem felelt rögtön, helyette komótosan szívta a cigarettát, időnként hüvelykujjával meg-megpöccintette a végét, hogy lehulljon a hamu.

- Kicsi Corinne! Nem mondták még neked, hogy ne üsd az orrod a felnőttek dolgába? – kérdezte Armand erősebben fújva ki tüdejéből a füstöt.

- Ne hívj így! – fordult meg Corinne, hogy háttal legyen a fatörzsnek döntött háttal álló Armandnak, s a korlátra könyökölt. – Furcsa, de csak a te szádból tud olyan gyűlöletes lenni ez a becézés!

- Miért?

- Miért? Hát mert ilyenkor azt érzem, olyan messze vagyok tőled, mint a csillagok ide. Mint a Nap, vagy csak az égbolt. Mindegy. Ezzel mindig arra az áthidalhatatlan korkülönbségre célzol, ami közöttünk van.

- Ez tény. De főleg magamat kell emlékeztetnem erre – biccentett Armand. – Muszáj távolságot tartani…

- Tőlem? – fordult felé Corinne és hangja mélységes csalódottságot fejezett ki.

- Igen.

- Miért?

- Csak.

- Csak! – háborodott fel Corinne. – nem szeretem tőled ezt a szót. Nem szeretem, mert tudom, hogy sokkal több mindent takar. A te titkaidat! – Armand öblösen nevetett. Mélyről, férfiasan.

- Okos kislány! – nyomta el a cigarettát Armand és átlibbentette a korláton. Valahol az avarban ért földet. Corinne ajakbiggyesztve, durcásan nézte a fiút. Armand megérintette Corinne karját, s maga után húzta. – Gyere velem! – indult meg. Lábával lerúgta a felhúzott létrafeljárót, s elkezdett lefelé mászni.

- Kijárási tilalom van! – vetette ellen bizonytalanul Corinne.

- Képes vagyok felismerni egy vadászhelyzetet Corinne, ne aggódj! – húzta el a száját Armand.

- Abban nem is kételkedtem – mászott utána Corinne. Nem kérdezte, hogy hová mennek. Nem szólt semmit. De egész úton azon tanakodott vajon hova vágtázik ilyen iramban Armand. Talán az ő titkainak a helyére?

- Mezítláb vagyok – csipogta Corinne kerülgetve a bokrokat. – Megszúrta valami a talpam – panaszkodott, s fél lábon ugrált tovább.

- Akkor megérkeztünk – torpant meg Armand, s az avarba lökte Corinnet. – Csüccs! – Corinne tágra nyílt szemekkel nézett rá, ahogy Armand leguggol és megemeli az ő lábát és megvizsgálgatja a talpát. – Csak egy icipici tüske és milyen érzékeny a bőröd – morogta fejét rázva Armand. Egészen apró ponton vérzett Corinne talpa. Armand lehajolt rá, s nyelvével átsimítva megszívta az aprócska sebet. Corinne a fogai közt szívta a levegőt, s markolta a tölgyfa gyökerét maga alatt, s kikerekedett szemekkel Armandot nézte. Armand nyelvének érintésére valami mélyen benne dobbant az ölében. Armand mogyoróbarna szeme valamilyen furcsa árnyalatot öltött. Még sosem látta ilyennek. Mintha egy sötét fátyolfelhő ereszkedett volna rá, amitől egészen földbarna lett a tekintete. Agyagos földbarna, mint itt a tölgyelegyes fenyvesekben. Másodpercek teltek el így, Armand Corinne lábát fogta, a talpán az ajkai. Corinne döbbenten mered rá. Aztán Armand olyan hirtelen engedte el a lábát, hogy Corinne összerezzent.

- A francba is! – Armand teljes erőből a tölgyfába vágta a kését, s néhány lépést hátrálva leguggolt, s tenyerét az arcába temette. Remegtek az ujjai.

- Armand? – kérdezte haloványan Corinne. Armand fejét rázva felállt és öles léptekkel a tölgyfához lépett, kirántotta a kését és újra és újra a fába ütögette. – Mit művelsz? Sosem láttam még ilyennek a szemed – hebegte Corinne.

- A természet gonosz tréfája Corinne. Mert ez nem normális érted?

- Micsoda? – csipogta félénken Corinne.

- Szerintem beteg vagyok.

- Beteg vagy? – rémült meg Corinne.

- Hát igen, mert ez elég beteges tőlem. Hogy mi a fene bajom lehet? Hány éves is vagy?

- Augusztusban leszek…

- Jézusom nehogy válaszolj, mert rosszul leszek. Nem is akarom hallani, mert agybajt kapok. S tudod miért? Mert itt vagy. S valahányszor itt vagy belebetegszem ebbe az egészbe. Mert te egy misztikus plátói érzelmet táplálsz, és az még rendben is van. De én? Én kurvára nem. Mert hát miért nem látok a szememmel? Még a melled sem kezdett el nőni. Nincs is csípőd. Teljes egészében egy gyerek vagy. Mi a franc az amit kívánok rajtad? Mert hogy nem a fizikai valódat az fix! A rohadt életbe is! Megőrjítesz kislány! Érted?

- Nem, nem értelek Armand – felelte sírva Corinne, s riadtan kulcsolta át a térdeit, annyira megijedt Armand kifakadásától.

- Persze, hogy nem érted. Hiszen még én sem értem magamat. Ahogy te sem érted magadat. S provokálsz újra és újra. Nem merek hozzád érni, mert fogalmam sincs féken tudom-e tartani a bennem lévő állatot, aki valami belső dróton ragaszkodik hozzád. Szeretlek Corinne! De abszurd módon úgy, ahogy egy férfi egy nőt. Márpedig te nem vagy nő! Érted? Mert én nem és nem tudom mit akarok ezzel az egésszel kezdeni. Talán csak túl közel kerültünk egymáshoz lelkileg és ez összezavart. Ezért akartam elhagyni az országot Corinne. Mert tőled akarom távol tartani magam!

- Hogy? Armand, nem tudlak követni. Szeretsz s mégis miattam akarod elhagyni Angliát? – Corinne szeméből potyogtak a könnyek és annyira összezavarodott, hogy most csak ült ott zokogva nézte az elszántan, dühösen kést hajigáló Armandot. Armand az övtokjába csúsztatta a kést és Corinnet felrántotta a földről. Megfordította a lányt, hogy az háttal legyen neki, s markával a lány vállát szorította. Corinne Armandhoz dőlt és könnyein át nézte a frissen faragott alkotást. Ugyanaz volt, amit ő rajzolt a titkos naplójába. A szívben az A + C kezdőbetűk látszottak. Armand fába véste a szerelmüket!

- Armand! – hebegte Corinne most már semmit sem értve.

- Elég lesz emléknek? Amíg távol vagyok? – morogta Armand. Corinne megfordult és teljes erőből szorította magához Armandot, egész testével hozzápréselődött és könnyeivel áztatta Armand ingjét.

- NE! Nem engedlek el! Nem hagyhatsz itt! A családdal! Én nem bírom ki! Hát nem érted, mit jelent nekem, hogy itt vagy? Hogy van valaki aki megért? Armand! Tudom, hogy kicsi vagyok, tudom hogy gyerek vagyok és nem vagyok Jane sem, de ne hagyj itt! Ha elmész esküszöm, hogy leugrom a sziklákról, ott a hullámtörő köveknél, ha jól ugrok nem is érzek majd semmit, ott leszek a tengerben, ami elválaszt tőled. Ígérd meg hogy nem hagysz itt! – sírta kétségbeesetten Corinne. Félelmében, hogy elveszíti Armandot bármire képes lett volna itt és most is akár.

- Corinne! – szorította magához a lányt. Nem tudta mit tegyen csak azt tudta, hogy képtelen megállni a lábán, az avarba rogyott a lánnyal a karjában, s mindketten reszkettek. Corinne a sírástól és a félelemtől, Armand a felindulástól és a tanácstalanságtól. Corinne rászorította ajkait Armand remegő, forró szájára. Gyermeki volt a mozdulat, gyermeki a gondolat is amivel próbálta kitalálni, mit is kellene csinálnia, de bármit megadott volna, hogy Armand vele maradjon örökre. A fiú ajkai rászorítottak a szájára. Megszívta a lány vörösre sírt és harapott ajkait. Mindketten ziháltak, remegtek és mellkasukban dübörgött a szívük, hullámokban futotta át őket a borzongás, s Armand emelte a tenyerét a szájuk közé. – Ne! – pihegte fuldokolva.