Londoni kudarcok

A londoni villatartózkodás kevesebb játékot jelentett most már Corinne-nak is. Francia nevelőnőt kapott, aki minden délelőtt vért izzasztva kínozta. Corinne legalábbis így érezte. Négy elemire tanította valamint hímezni és horgolni. Az egyedüli kikapcsolódást a hétvégék jelentették, amikor mindig voltak vendégek. S hétvégenként egy angol öregúr táncórákat adott a gyerekeknek. Corinne mindig Fabian párja volt és rettentően unalmas volt vele táncolnia.


- Kecsesebben kisasszonyka. Fejet fel, hasat be – igazgatta Corinne mozdulatait az öregúr. Corinne grimaszolt egyet, mire Fabian röhögni kezdett.

- De kérem! Micsoda dolog ez! – újra angolkeringőztek. Fabian Corinne szájába ásított, Corinne rémülten kapta el a fejét mielőtt belelát a bátyja gyomrába.

- Így ez a fejtartás nagyon jó kisassszonyka! – mondta az öregúr. Corinne lábujjhegyen pipiskedett, Fabian időnként nagyokat csípett húga fenekébe, amitől Corinne visítva elugrált. A táncoktatásuk egy katasztrófa volt, de az öreg végtelen türelemmel gyakoroltatta őket.

- Egy-két-há’, egy-két-há’ – számolt nekik megadva a ritmust. Corinne hallotta, hogy a villaajtó nyílt. Armand érkezett és társaságot is hozott. Nevetgélések szűrődtek be a táncterembe. Corinne kukucskálva nézett át bátyja válla felett. Az öregúr azonnal bezárta az ebédlőterem ajtaját. Corinne csalódottan nézte fiúunokatesóit, akikkel mindegyikkel neki kellett táncolnia. Mind barnák, sötét hajúak, igazi kis erdei rosszaságok, akik mindig az ő bosszantását keresték. Tűrte Fabian lépéseit. S alig várta, hogy vége legyen az órának. Ahogy az öregúr elengedte, Corinne felszaladt az emeleten, s benyitott Armand tanulószobájába, ahonnan a zajokat hallotta. Az ablak tárva nyitva volt és egy karcsú, szőke lány dőlt csípőjével az ablakpárkányra, s cigarettázott.

- Vendéged érkezett! – nézett Corinne-ra a lány. Corinne végignézte a lány csipkés dekoltázsát, a keblei közti sötét vonallal, a kecses kéztartását, ahogy a cigarettát tartotta. Armand hátranézett a söröspoharát az asztalra téve.

- Ő itt kicsi Corinne, az egyetlen unokahúgunk és család szeme fénye – mutatta be a lányt.

- Szervusz! Jane vagyok, Armand barátnője – mosolygott a lányra, s kezét nyújtotta.

- Corinne de Noir! – fogott kezet vele Corinne, s illedelmesen pukedlizett hozzá. A szőke haj loknijai libegtek lobogtak, ahogy erős parfümillatával beterítette Corinne-t. Sör és cigarettaillat volt, mint Ezüstharmat kocsmája előtt. – Látom nem érsz rá! – jegyezte meg Corinne, s búcsút intett, s betette maga mögött az ajtót.



Este Fabian ágyában feküdt a két gyerek. Corinne a hóesést nézte. Elhúzták a függönyt, hogy lássák hogyan szállingóznak a hópelyhek. Fabian a bojtokkal játszott, lökdöste azokat, s csak hallgatta Corinne szóáradatát.

- Ez a Nevesincs Jane! Jane vagyok! Ki a fene ez?

- Hallhattad Armand barátnője!

- Nem is mondtad, hogy barátnője van!

- Mert szerinted én tudtam róla? – morogta Fabian. – Amióta Londonban vagyunk alig láttam Armandot. Az unokatesói most nem érdekesek.

- De Nevesincs Jane az? A szőke loknijaival, meg a cigarettaszagával és azzal a pacsuliszaggal? Még bemutatkozni se tudott! Jane vagyok!

- Ne méltatlankodj!

- Nem méltatlankodok, egyszerűen utálom ezt a Jane-t!

- Te azt utálod, hogy Armandnak nem te vagy a középpont.

- Nem, hanem az fájt, hogy le kicsi Corinne-ozott. Így! Mások előtt! Olyan sértő volt így hallani!

- Nem te azt utálod, hogy a Jane szép és nagyvilági és nő! És korban egyidős Armanddal – jegyezte meg Cody.

- Jane olyan mint Charlotte nénikénk! – bólintott Fabian.

- Charlotte nem ilyen – csattant Corinne.

- Na Corinne! – rázta a fejét Fabian.

- Tavaly ilyenkor Armand is itt volt! – zárta le haragosan Corinne. – Sőt az ő szobájában voltunk.

- Armand szobája foglalt. Jane uralja!

- Be kellene köpni anyáéknak – jegyezte meg Corinne rosszindulatúan.

- Ha nem falazunk neki, akkor lőttek a barátságunknak! Ezt akarod?

- Nem. Csak azt hittem játszunk együtt mint tavaly.

- Nem tűnt fel, hogy Armand már nem játszik velünk? – sandított rá Fabian.

- De miért nem? – duzzogott Corinne.

- Mert ő már nagy, felnőtt és nem érdeklik a mi játékaink – felelte rá Cody.

- Le kicsi Corinne-ozott! – sírta el magát Corinne.

- Mert te vagy a mi kis Corinne-unk! Hiszen a legkisebb unokatesónk vagy és lány!

- Gyere már ide te bőgős! – karolta át Fabian a húgát. Corinne fuldokolva kapaszkodott a bátyjába, és nagyokat hüppögött.

- Elvesztettünk egy barátot ez van! – rántotta meg a vállát Cody.

- De Armand nem barát, hanem a rokonunk! – sírta Corinne Fabian vállán. Nem részletezte, hogy Armand a legnagyobb titkainak őrzője és úgy gondolta, hogy Armanddal ez egy örök kapocs lesz közöttük, ami az ő kettejük rokonságát valami magasabb szférákba emeli. Hogy ezek a fiúk itt nem is értik, hogy ők ketten mit tudnak, hogy úgy érzi Armand most elárulta őt. – Miért vagyok én a legkisebb, ez olyan igazságtalan! – fakadt ki Corinne.

- Eltettem a karácsonyi szerencsesütim, ha akarod feltörheted te, na? – nyúlt az éjjeliszekrénye felé Fabian.

- Jó! – szipogott Corinne és felült az ágyon. Fabian előkotorta a fiókból a szerencsesütit és Corinne kezébe nyomta. Corinne széttörte a szerencsesütit és felolvasta a bele rejtett üzenetet: - Ha őszintén vágysz a boldogságra tanulj meg uralkodni a gondolataidon – Corinne homlokráncolva nézte az üzenetet. – Sose kellett volna megtanulnom olvasni – jelentette ki Corinne. – Ha kellően buta lennék, akkor észre sem venném, ami körülöttem zajlik – Corinne az ágyról az ablakpárkányra helyezkedett s rálehelt az ablakra. Nézte az éjszakai londoni utcát. Az utcai fények mellett most az éjszakai fények is visszaverődtek a friss havon. Mintha még a hóesés is apró aranyló csillagok szállingózása lett volna az égből. – Ha otthon lennénk fonnék most egy virágkoszorút és a fejembe nyomnám és boldog lennék tőle – jelentette ki Corinne. – Miért is nem vagyunk otthon?

- Most is otthon vagyunk, csak most Londonban – jelentette ki Fabian.

- Ez nem az erdő. Ez nem olyan – ellenkezett Corinne. – Te Fabian hoztad a citerádat? – kérdezte Corinne elgondolkodva.

- Ha most elkezdesz citerázni anyáék tuti felébrednek! – vetette ellen Fabian.

- Meg sem hallják a földszinten alszanak – legyintette le Corinne. Fabian előhúzta az ágy alól a citerát és nézegette a húrokat, majd a pengetőt végighúzta rajta. A lehető leghalkabban kezdte pengetni, s Corinne egy szomorú kelta balladába kezdett. Fabian figyelte a húgát és teljesen lekísérte az ő ritmusában a dalt. Maga is mormogta hozzá a dalt és a fiúk többsége is csatlakozott hozzá.



Armand az éjszakába fújta a füstöt. Az apja szerint az alsó ház semmit sem ér, mindent a Lordok Házában döntenek el. Milyen befolyása volt valaha valamire is Julien de Montmarte-nak azon kívül hogy sok ismerőse volt és jók a kapcsolatai. Jane apja nincs a lordok házába s mégis vagyonos. De Noir-nak lenni mit sem ér, ha csak a rablóbanda tagja lehet valaki. Armand mélyet szippantott az erős füstből. Tényleg az egész életét a fenyvesekben kell leélnie, egy egykori neves vár árnyékában? Amit életükben ha kétszer láttak? Senki sem ismerte már, senki sem oda született. A gyökerek lazulnak. Armand végigpörgette a földgömböt maga mellett. Nyugat vagy kelet. Mehetne Indiába, vagy Amerikába. Az ablakon át halk citeraszó szűrődött be. Corinne fiatal lányhangja tisztán és szomorúan hatolta át az éjszaka csendjét. A fiúk kórusa követte. Armand kieregette a füstöt a hóesésbe, s a hamut az éjszakába pöccintette a londoni utcára. Ha övék a tengerpart, miért csak halásznak? Egy vitorlással is sok mindent lehetne kezdeni. Makacsul, kitartóan és hívogatóan szépen szólt a jól ismert dal. Az otthon emlékét idézte. Mit szólna az apja, ha tudná, hogy azt tervezi elhagyja a klánt? Mit szólnának az unokatestvérei? S egyáltalán miért fontos hogy ők mit gondolnak? Gyerekek még, akik nem értik, hogy a fenyvesek eltartóképessége véges. Nem élhetnek többen és egyre többen ugyanabból az egyre apadó forrásból. Mind Robinon élősködnek, mind Robintól várnak megváltást, pedig egyértelmű, hogy nincs megoldás. Robin tudja, érzi, tapasztalja. Ezért akarta a londoni villát. Hogy a gyerekeik kitörhessenek a hőn szeretett fenyvesekből. S Fabian? Vele mi lesz? Ő a jogos, az egyedüli örökös. Egyedül neki érdemes maradnia talán. De senki másnak nem. Armand elnyomta a cigarettát és kipöccintette az utcára. Szellőztetni kell még pár percig. Semmi esetre sem érezheti meg Charlotte, hogy a fia dohányzik. Jobb, ha nem tudnak semmit az otthoniak. Át kellene menni az unokatestvéreihez. Elénekelhetné velük a régi dalokat. De mi értelme lenne? Ismét tíz év alattiakkal lenni, akik még túl kicsik mindenhez. Ahhoz hogy megértsenek bármit, ahhoz hogy magasabb szinten lehessen velük beszélgetni. Mikor őt az a tény gyötri, hogy hamarosan vége az iskolának és akkor mi lesz? Éljen tovább a világítótoronynál és várja, hátha belecsap a mennykő? S akkor legalább történt valami?

Armand már nagyon is értette, hogy miért az alkuk. Miért Maria és Charlotte ékszereiből vásárolják a cukrot a londoni villatartózkodás idején. Miért küzdenek olyan kétségbeesetten itt a de Noirok Londonban. Se vár, se birtok, se jövőkép. A gyerekeiknek legalább a londoni esélyeket igyekeztek megadni.

Armand Jane-t forgatta a hosszú francia négyesben. Jane végtelenül jelentéktelen tudott lenni és érdektelen minden iránt. Jane Jane volt. Lucien fiai és Armand voltak csak jelen a felnőttek között a bálokon. Ők voltak korban ott, hogy részt vehettek a rendezvényeken. A kicsik az emeletre vezető korlátnál kukucskáltak le a nagy báli hangulatú ebédlőbe. Charlotte tökéletesen tudta kik a jó partyk a fiának és minden hétvégi bálnál, legalább négy nevet fia fülébe súgott, akikkel Armandnak kötelező volt táncolnia és vacsorapartnerének is e négy közül kellett egyet választania. Kötelező programok minden hétvégén. Végeláthatatlan ostobaságok, bókok, kedveskedések, Charlotte gondoskodott róla, hogy Armand nevében másnap a legdrágább virágszalonból menjen egy csokor annak a lánynak, akit Armand a záró francianégyeshez választott. Armand unta a hétről hétre egyre fárasztóbb lányokat. De tudta, szülei kérésének és elvárásainak eleget kell tenni.



- Hol van az a büdös kölyök! – ordította Lionel, s az egész villában hallani lehetett.

- Mi bajod van Lionel? – nézte Charlotte férje őrjöngését.

- Armand! Dugd apád elé az orrod mielőtt én rángatlak a színem elé fiam! – harsogta Lionel. Armand kedvetlenül trappolt le a lépcsőn. – Mi ez? – nyomta Armand homlokához a jegyet.

- Aminek látszik – felelte Armand.

- Hajójegy? Mit adtál el itthonról, hogy hajójegyet váltottál, te hülye gyerek? – üvöltötte Lionel.

- Lionel halkabban! Az egész utca hallja hogy ordibálsz!

- Ne csitítsál asszony! – Lionel beterelte Armandot a dolgozószobába, s magukra csapta az ajtót.

- Honnan van? Loptad?

- Nem te vagyok apa! – feleselt vissza Armand. Hatalmas csattanás volt a válasz.

- Kérdeztem valamit? Honnan van?

- Jane-től.

- Mi az, hogy Jane-től? Milyen szolgáltatást fizet neked egy nő hajójeggyel? HAH?!

- Tudod te azt, nem kell részleteznem! – nézett rá szemrebbenés nélkül Armand. Lionel újra lendítette a tenyerét.

- Nem azért vagyunk Londonban, hogy vasúttulajdonosok lányát kúrjad, vagy ha azt teszed akkor csináld fel, hogy elvehesd, nem azért, hogy hajójegyet váltson neked Amerikába!

- Undorító vagy apa remélem tudod!

- Nem én akarok hátat fordítani a szigetnek! Nem én akarom elfelejteni a gyökereimet! Nem erre neveltelek, hogy lelépj itthonról csak úgy szó nélkül! Mit akarsz te Amerikában?

- Bármit, amit itthon nem lehet!

- Mégis mit képzelsz fiatalúr? Azt hiszed Amerikában pénz nélkül lehet élni? Nem a Paradicsomba mégy csak az Új világba a kettő nem ugyanaz. Ha nincs pénzed ugyanúgy nincs ott sem. Zsákokat akarsz rakodni? Hah?

- Inkább, mint hogy védtelen nőkről szedegessem le az ékszereiket, mint ahogy ti teszitek minden egyes alkalommal! – fröcsögte Armand.

- Hát nem! Egy de Noir nem fog zsákokat hordani a dokkoló hajókba Amerikában sem, Angliában sem! Nemes ember fia vagy, hát viselkedj is úgy!

- Szart sem ér a kurva nemességünk, ha egy pennynk sincs! – ordította rá Armand,s mielőtt újra megkapja az atyai pofont, faképnél hagyta, s kabát, sál nélkül elviharzott.



A kicsik összekapaszkodva nézték a távozó Armandot. Rémülten álltak, mindenki hallott mindent. Nyílt titok lett, hogy Armand előtt egyértelműen sütött pénzhiányban szenvednek. Corinne megszeppenten szorongatta bátyja kezét Fabian csak merőn nézte a szüleit. Robin hamuszürke arccal nézett maga elé. Egyedül Maria őrizte meg józanságát. Komoly arcára most is félmosolyt erőltetett.

- Gyertek eszünk pudingot – invitálta a gyerekeket az étkezőbe Maria. Charlotte égkék szeméből potyogtak a könnyei. Tehetetlenül törölgette hímzett zsebkendőjébe a könnyeit. Lionel és Robin összenéztek. Idegesen, feszülten és tanácstalanul.

- A francba is! – Lionel whiskyt keresett a bárszekrényben, s töltött magának és Robinnak is. – Nem ezt akartam! Nem azt, hogy a gyerekem elhagyjon minket. Menjünk haza Robin!

- Még tart a szezon – vetette ellen Robin.

- Nem érdekel, legalább egy hónapi bérleti díj megmarad nekünk. De nézd meg! Itt akar hagyni minket!

- Igen hallottam!

- Te nem érted? Nekem ő az egyetlen gyerekem! Nem ezt akarom, hogy a fiam elfelejtse még a nevét is és valahol máshol valami jelentéktelen alak váljon belőle, érted?!

- Értem. Mi lesz ha Fabian is itt akar hagyni mindent?

- Fabian? Ugyan! Hiszen imádja az erdőt! Ő a vár örököse, ha Juliennek nem születik fia! Szóval neked van a legkisebb problémád!

- Igen? Azzal, hogy a fiamra is az a teher vár, mint amit én viszek? Hogy egy klánt kell eltartania? Fenntartania? Etetnie? Lionel van fogalmad róla, hogy milyen örökség ez Fabianon?

- Te panaszkodsz? Nem a te fiad akar köszönés nélkül lelépni az országból! – csattant Lionel. – Tudtam, hogy soha nem is kellett volna Londonba jönnünk! Mindig is elleneztem! Megfertőzték ezek a gondolatok! Megfertőzte minden itt!

- Jó, hazamegyünk – fáradt bele az egészbe Robin. Otthagyta a síró Charlotte-ot az iszogató Lionellel.



Maria a gyerekeket nézte a konyhaasztalnál, ahogy kanalazták a pudingjukat. Ahogy Robin belépett felnézett rá. Szavak nélkül is tudták mire gondol a másik. Nagy a klán, sok a gyerek. S köztük főleg sok a fiú. Nincs mit örökíteni. S Fabian az egyetlen, aki megkapja Robin örökségét, Robin anyai örökségét. S a többi gyerekkel mi lesz? Egyre szigorúbbak az ellenőrzések az utakon, a közbiztonság javul. A de Noirok rabló tolvaj bandázásának csökkennek az esélyei. Corinne jó kiházasítása nekik is érdekük. S hol vannak még attól. A gyerekek a tányérjukba mélyedtek. Nem mertek megnyikkanni sem. Megrázta őket Armand és az apja közötti szóváltás.

- Készüljetek! Hó végén hazamegyünk, vissza a fenyvesekbe! – mondta Robin halkan. Maria csak némán bólintott.