Betartott ígéretek

A világítótoronyba voltak hivatalosak. Corinne szemlesütve járkált egész nap a vadászházban. Hallgatta a kakukkosóra ütéseit. Most mit csináljon? Egyik ablaktól a másikig sétált. Mindjárt indulniuk kell. Corinne felrugaszkodott a polcra és kinyitotta a kakukkosóra ajtaját. Megnézte, hogy a mókus még mindig ott van-e. Itt volt. Mancsai közt fogta a mogyorót. Ujjbegyével megsimogatta az állatot.


- Corinne! Le fog szakadni a polc, nem vagy már olyan pehelysúlyú! – jegyezte meg Robin. S végigmérte lányát. – Mi bajod?

- Semmi apa! Nem érzem jól magam! Nagy baj lenne, ha ma nem mennék? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Corinne, s leugrott a polcról. Robin figyelte lánya sertepertélését.

- Corinne! Ilyen se volt, hogy Lionelhez neked nincs kedved jönni – jegyezte meg Robin, s lánya homlokára tette a tenyerét. – Kutya bajod! Nem vagy lázas. Szóval jössz!

- Ne már apa! – dobbantott lábával Corinne.

- Francios ma este kimenőt kapott. Nem lesz itthon vacsora , szóval jössz, mert Lionelnél vacsorázunk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Robin.

- Eszek lekváros croissant vacsorára – próbálkozott még egy kört futni Corinne.

- Azt mondtam szedd a lábad és öltözz kisasszony! – tolta az emelet felé lányát Robin. Corinne dühöngve masírozott fel az emeletre. Fabian a szobaajtóban várta.

- Mi bajod? – nézett rá Fabian. – Eddig majd meghaltál, hogy lásd Armand-ot.

- Szűnj meg! – sziszegte rá Corinne. Be akarta csapni maga mögött a szobája ajtaját, de Fabian bedugta a lábfejét és máris vonult húga után. Bezárta az ajtót.

- Szóval? Mi volt a múltkor az erdőben?

- Mi lett volna, semmi! – nyitotta ki a ruhásszekrénye ajtaját Corinne. – Amúgy meg Armand nem megmondta, hogy ne hagyj kettesben minket? – nézett mérgesen Fabianra is.

- A te bóklászásaidat nem lehet követni. Jössz-mész mint egy holdkóros – felelte rá Fabian.

- Én is úgy érzem hogy kórságban vagyok – sóhajtotta Corinne.

- Ó a szerelem betegei! De sajnállak! – nevetett Fabian. Corinne ágya szélén ült és nézte, ahogy Corinne harisnya után keresgél.

- Nem vagyunk szerelmesek fogd már fel! – csattant rá Corinne és harisnyájával a kezében leült Fabian mellé. – Megígértem neki, hogy kerülöm. Most mit csináljak?

- Menj oda és puszilkodjatok! Mint ahogy anyáék szoktak! – vigyorgott rá Fabian. – Olyanok lennétek mint két bodobács összetapadva, de kis cukik lennétek – vihogta Fabian.

- Fabian ez nem vicces! Kérlek komolyan kérdezlek? – nézett maga elé világfájdalommal Corinne.

- Amúgy megcsókolt már? – szemtelenkedett tovább Fabian. Corinne hozzávágta a párnáját.

- Fabian!

- Lenyomta a nyelvét a torkodon? – kíváncsiskodott Fabian.

- Fúj! Undi vagy! – szorította rémülten a torkára a tenyerét Corinne. A nyelvét a torkán? Jesszus!

- Én nem tudom, de a fiúk mondták. Gondoltam hátha Armand téged is bevezetett a titkokba – rántotta meg a vállát Fabian.

- A titkokba – ismételte utána elmélázva Corinne.

- Húzd a harisnyád! Ha apa rángatja rád, akkor mindig elszakad – figyelmeztette Fabian. Corinne sietve kezdte lábaira görgetni a harisnyáját. Fehéret választott. Finom selyemharisnyát.

- Na nyáladztatok vagy sem? – kíváncsiskodott újra Fabian.

- Nem! Fogd fel! – kapta ki egyik zöld kockás ruháját Corinne. – Gyere segíts begombolni! – hívta bátyját. Fabian elkezdte gombolgatni a ruhát.

- Tudom a te titkaid a titkos naplódban a titkos rekeszedben vannak eltitkolva. Akkor tartsd meg magadnak, kis majom!

- Fabian, fárasztó vagy! – jelentette ki Corinne.

- Én vagyok fárasztó? Nem engem koptatott le Armand! Hanem téged! – felelte rá Fabian. – Ha megmutatod a puncid megmutatom a fütyim! – váltott témát hirtelen.

- Már láttam a fütyid és fúj!

- Én is láttam a puncid!

- Akkor nincs mit megmutatnom – vette ki az ékszeres lakkozott ládából a karkötőt Corinne és a csuklójára igazgatta.

- Na kipróbáljuk? – állította meg a húgát Fabian mielőtt kiléptek a folyosóra.

- Micsodát?

- Tudod!

- Nem Fabian! Nem akarom hogy ledugd a nyelved a torkomon! Várj ettél valamit? – torpant meg Corinne.

- Csak azt a mogyoróscsokit, amit Armand hagyott itt – rázta a fejét Fabian.

- Na jó, akkor legyen – nyalta meg a szája szélét Corinne és várakozón feltartotta a fejét. Fabian lecsapott és lelkes nyelvlóbálást gyakorolt.

- Milyen?

- Hát mintha egy csiga mászna a számba. Rémes puha és nyálkás az egész. Ez jó? – ráncolta a homlokát Corinne. – Viszont mogyoróscsoki ízed van – vigyorgott bátyjára.

- Mh igen, olyan volt mintha a számba maradt volna egy élő kagyló és éppen küzdenék a lenyelésével. Nekem se tetszett. És nyúlalomízed van – követte húgát a folyosón Fabian.

- miért te kóstoltál már nyúlalmot? – fintorgott Corinne.

- Nem, de szagoltam, mitől ilyen a szád?

- Hát petrezselymet rágcsáltam – vallotta be Corinne.

- Aha, soha többet ne csinálj ilyet ha nyálaskodni akarsz!

- Jó majd megjegyzem. Félek Armandtól! – jegyezte meg Corinne, ahogy kiléptek a vadászházból.

- Ha meg akarna verni, megvédelek, oké? – mászott be a hintóba Fabian.

- Ez is valami – bólintott rá Corinne.

- Ki akarja Corinne-t megverni? – kérdezte Maria s a gyerekeire nézett.



Armand meg is könnyebbült, hogy Corinne nem csinált semmi butaságot, ugyanakkor feszült is lett. Corinne itt van. Bár tartották magukat mindketten a megállapodásukhoz. Corinne okos lány. Kerülte a pillantást is és véletlen sem bóklászott a közelében. Viszont karján ott csörgött az erdei termésből összeállított karkötő. Corinnet először látta földet söprő ruhában. Idén még lábszárközépig, vagy maximum bokát villantó szoknyákban volt, mint a kislányok. S most? Fabian ült Armand mellé. Corinne az anyjához húzódott és végig vele is maradt.

Corinne felpislantott. Armand nem nézett rá. Az egész testtartása és arckifejezése elutasító volt. De itt van. Nem utazott el, nem ment sehova. Armand a fenyvesek fenyőillatát lélegzi be minden este, akárcsak ő. Alig néhány mérföldnyire tőlük. A szülőknek ma kivételesen jó volt a hangulatuk. Eredményes halászatról zajlott a vacsora felett a beszélgetés. Csak a gyerekek ettek hangtalanul. Maria átnyúlt lánya tányérjába és elkezdte felszeletelni a húst. Corinne nem szólt, hogy nem annyira kicsi, hogy nem tud késsel felvágni egy húst és ne csinálja már ezt az anyja Armand előtt, de inkább hallgatott. Robin lenyesett egy kis sajtdarabot a késével a lányának és átnyújtotta neki. Corinne a máskor olyan természetes mozdulatokat most olyan kellemetlennek és gyerekesnek tartotta. S különösen azért, mert elvörösödött attól, hogy ezt csak neki csinálják már az asztalnál. Máskor soha nem botránkozott meg, ha az anyja felszeletelt neki bármit is a tányéron. Corinne zavartan turkálta a villájával az ételt a tányérjában. Szégyellte magát.

- Ha befejeztétek , mehettek játszani! – mondta Maria a gyerekeknek. Armand azonnal hátratolta a székét és felállt. Fabian csatlakozott hozzá.

- Corinne te nem mégy? – lepődött meg Robin.

- Nem, ma inkább itt maradnék – sütötte le a szemét Corinne, s csak érzékeivel sejtette, hogy Armand elhagyta az étkezőt.

- Máskor mindig a nagyobb fiúkon lógsz, mi bajod? – nézett rá Maria.

- Mielőtt indultunk mondta hogy nincs jól – jegyezte meg Robin.

- Beteg? Miért nem mondtad? Látod milyen vagy, most lehet rosszul van! – ripakodott rá Maria, s sietve vizsgálgatta a lányát. Corinne ettől még inkább gyereknek érezte magát, ahogy próbáltak rájönni, mi baja lehet.

- Megyek. Sétálok egyet! – állt fel inkább Corinne, mert nem bírta elviselni most az anyai gondoskodást.

- Jól van, ha attól jobban érzed magad – felelte Maria aggódón nézve a lányát. Corinne kilépett a világítótorony kis házából és beleszippantott a levegőbe. Friss és üdítő volt. A köveken lépkedve indult le a tengerpart felé. A szél a szoknyájába kapott. Lobogtatta mint egy zöld kis zászlót. Corinne a kavicsos parton lépkedett. Úgy haladt, hogy lehetőleg a szoknyája ne érjen a vízbe. Legszívesebben kihányta volna az egész vacsorát ide a tengerbe. Hogy lehet ilyen rosszul lenni egy kis kellemetlenségtől? S hogy lehet Armand jelenlétében nyugodtan étkezni, úgy, hogy nem is szólnak egymáshoz?



Armand a szeme sarkából követte a tengerparton járkáló zöld ruhás lányt. Corinne mindig is kicsit magányos játékos volt közöttük. Mint a kapus a fociban. A csapattal van, de mégis határozott a mozgásköre. Na hát most Armand jól lehatárolta megint szerencsétlen lányt. Igaz mindig is ő volt, aki igyekezett kirekeszteni Corinnet. Gyerekként a játékból, most…most az életéből. Vajon amióta csak megszületett a lány, mindig benne volt ez a mágnesesség? Ez a vonzó-taszító hatás? Minden mozdulatára csörrent a karkötő. S jelezte a lány jelenlétét a vacsoránál. Feszítő és ingerlő zaj.

- Valami női nyavalyája van – kapta rajta Armandot Fabian, hogy az a húgát nézi.

- Tessék? – fordult felé Armand.

- Mármint nem vérzik, csak hisztizik valamiért – vakarta meg a fejét Fabian.

- Vagy úgy – húzódott el az ablaktól Armand. Ha ott marad akkor képtelen levenni a szemét a lányról.

- Mi bajotok van egymással? – húzta résnyire a szemét Fabian.

- Honnan veszed, hogy bármi bajunk lenne? – tiltakozott Armand.

- Nekem ne kamuzz! Látom rajtatok. Furcsák vagytok – figyelte unokabátyját Fabian.

- Ha valami feltűnt az csak az lehet, hogy Corinne-nak megmondtam, hogy játsszon a homokozóban a saját korosztályával engem meg hagyjon békén – vágta le magát a bőrfotelba Armand.

- A szöveg eredményes volt, hamarabb is megtehetted volna és akkor nem kell a babáit minden nap felcipelnem az erődbe – jegyezte meg Fabian.

- Korábban nekem se jutott eszembe, hogy csak ennyi kellene – húzta maga elé a sakk-készletét Armand. – Van kedved sakkozni?

- Legyen – bólintott Fabian és elhelyezkedett Armanddal szemközt. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy egymásba zúgtatok. De akkor tévedtem – jegyezte még meg mellékesen Fabian. Armand önkéntelenül is megfeszült a megjegyzést hallva, s sietve kilépett a gyaloggal.