Blue Moon

Nekem továbbra is az érettségire kell készülnöm. Ace-nél maradt még mindig az a matek példatár. Nem nagyon tudok koncentrálni. Szüntelen elkalandoznak a gondolataim. És főként Ace felé. Mit csinálhat? Hol járhat? Ezerszer lejátszom azt a dalt, a Goodnight Moont, amire majdnem megcsókolt. Legalábbis azt hittem, hogy meg fog csókolni. Az Ace irányába kalandozó fantáziáim eléggé a tanulás rovására mennek. Mi van, ha megbukom a matek érettségin? Megadom magam a sorsnak és hétfőn elmegyek anyámhoz a kultúrházba. Talán szülői felügyelet alatt jobban megy a tanulás.

Anyum a gyerekprogramokat viszi és éppen virágokat színeznek és festenek a kicsik. Kevesen vannak ma az alkotóműhelyben. Anyám sablonok alapján mindenféle virágokat vág színes lapokból. Anyámnál mindig olyan nyugi van. Meg sok kreativ dolog. A  csendélet virágkompozíciójából kihúzok egy halványrózsaszín margarétát és az ablakba könyökölve kezdem tépkedni a szirmokat. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret… Mire a végére érek az jön ki: szeret. Talán páratlan alapvetően is a margeréta sziromszáma. Elpöccintem a kis szárat. Ennek nem tudok jelentőséget tulajdonítani. Ebbe az egészbe nem kezdek belebonyolódni, hanem már nyakig benne vagyok. Nem tudom mikor és hogy történt, de ott a buliban, ahogy láttam, hogy mit tud alkotni, az volt a végzetem. Beleestem.

Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel. Nagyon gáz helyzet. Ace Dylan barátja. Sőt munkatársa. Ez így nagyon problémás. Várjunk csak! Mintha Ace pont ezt említette volna ott, Dylan kocsijában a francia érettségim után. Mi van… ha végig rólam beszélt? Megáll a kezemben a satírozóceruza. Ace rólam beszélt? Úgy, hogy Dylan sem tudott róla? Lenézek a füzetlapra magam elé és meghökkenten látom, hogy egy szívet rajzoltam, és azt satírozgatom. Nem is tudatosan csináltam. Ahogy felnézek elkapom anyám tekintetét.

• Szív? -  anyám háta mögött Vivalditól a tavasz megy. Alkotói inspirálásként. Halkan a háttérből.
• Ühm… semmi - sietve lapozok egyet a füzetemben.
• Liv… én is voltam szerelmes. Ki az? - mély levegőt veszek.
• Nincs senki anya! - sóhajtok.
• Nekem igazán elmondhatod, az anyád vagyok - figyel rám kutatva.
• Ez csak egy rajz anya. A tavaszt szeretem! - mutatok a háta mögötti hifi-toronyra, ahonnan a zene szól.
• Ühüm - anyám mindenttudón néz és visszafordul a sablonvágáshoz. Mély levegőt veszek, és összecsapom a füzetemet. Jobb, ha mégis otthon tanulok.

Amikor hazaérek Dylan éppen házi hamburgerhúst süt és sült krumplit. Chris kedvence.  A konyhapultnak dőlve kiveszek egy frissen sült krumplit és közben Dylant figyelem. Nem egy olyan típus, aki ettől halál zavarba jönne. Szóval tényleg sokáig tűri.  Aztán megunja a rá irányuló figyelmemet. Oldalt néz rám. Ace barátja. Csak tud róla dolgokat. Néhányat igazán megoszthatna velem.

• Szóval… Ace-el egy idősek vagytok?
• Ühm… hát ő már betöltötte a huszonnyolcat.
• Osztálytársak voltatok?
• Ja.
• És ő is manchasteri mint te? - faggatom tovább.
• Igen - Dylan leteszi a húsfogó villát és rámnéz. -  Liv mit akarsz Acetől? - kérdez rá nyíltan.
• Semmit - rántom meg a vállam, és bekapok egy sültkrumplit.
• Akkor miért kérdezgetsz róla? - szegezi nekem nyíltan Dylan.
• Mert érdekel?
• Téged Ace ne érdekeljen! - vágja rá Dylan, és visszafordul a hús sütéshez.
• A haverod. Gondoltam megismerhetném. Közelebbről.
• Szállj le Aceről! Keress saját korcsoportú barátokat! Iratkozz be egy olvasótáborba vagy akármire, de szakadj le Ace-ről! Értve vagyok?
• Jól van! - vágom rá mérgesen és egy sültkrumplit még elcsenve visszavonulok a kanapéra tanulni.  Dylan gyanakodva figyel. Időnként rám-rám pillant. Végem. Lebuktam. Pedig annyira ártatlanul akartam kifaggatni. Na persze Dylan eleve tart tőlem, hiszen neki is nekirontottam.  Dylan most megszimatolta, hogy mégiscsak felkeltette a figyelmemet Ace. Kinyitom a füzetemet, és pont azon az oldalon nyílik ki, ahova a szívet rajzoltam a kultúrházban. A kaputelefon szól. Felpattanok és az előszobába futok.  Belehallózok. Gyorsabban ver a szívem, ahogy a vonal túlsó végéről Ace szól bele.
• Öhm… Ace vagyok. A matek könyved hoztam - remeg a kezem, ahogy a kagylót tartom.
• Gyere fel! - kinyitom a bejárati ajtót és idegesen a hajamba túrok. - Ace az!- szólok oda Dylannek, s visszahuppanok a kanapéra. A gyakorlófüzetem mögül azonban figyelem Ace minden mozdulatát. Ace belép az ajtón. Mint mindig sapka van rajta, a kezében a matekkönyvem, ujjaival rajta dobol.
• Csá! - Ace kezet fog Dylannel, aztán a matek könyvemet odahozza nekem. Ruganyosak a léptei, ahogy közelít. Teljesen laza. S oltári jól néz ki. De tényleg.
• Talán ideje lenne már belenézned - nyújtja át, s ott is hagy. Még csak rám sem nézett igazán. Leül a hangulatom. Én valamit totálisan benéztem. Tutira félreértettem. Ace még mindig a régi. Nem értem miért azokat a számokat játszotta akkor, amikor ketten ültünk a kocsijában. Amikor senki más nem volt a közelünkben.  Dylannel a konyhában dumálnak. Már megint valami szakmai dologról. Teljesen belemerülnek. A zene világa. Lehangoltan kinyitom az Ace-től visszakapott matek példatárat. Az első lap mögött egy kemény kartonlapnál nyílik ki a könyv. Kék alapon fehér betűkkel szedett sorok. Nem vagyok egy nagy focidrukker, de felismerem a szöveget. A Manchester City indulója van rajta. Sok ilyet lehet kapni a városban, Szuveníreseknél. Mindenfelé. Eddig oda sem figyeltem a szövegére. Most elolvasom a szöveget újra és újra, s a matek könyvemből felnézek. Ace engem néz, de ahogy találkozik a tekintetünk elkapja a pillantását. Elvörösödöm. Ace ezzel a mondattal adta át: ideje lenne már belenézned! Úristen! Mióta van ez a lap a matekkönyvemben? Tényleg ő rakta bele? Tényleg? Mármint mit értsek a szövegből ki én? Már annyi dalszöveget játszott le nekem. Csak én nézem be ennyire a dolgot? Én értelmezem félre? Nem, nem tudom. Mert ugyanakkor a viselkedése semmit nem árul el. Ellentmondásos. Ace maga az ellentmondás. Mást mond a dalaival, mint ahogyan viselkedik velem. Nem tudom miért? Dylan miatt? Miattam? Ez is egy szivatás?

Voltunk kettesben, mégsem tett semmit. Megcsókolhatott volna. Mégsem tette. Na nem mintha én jelét adtam volna, hogy annyira akarnék tőle bármit is. Már megint csak égek itt. Ha legközelebb valamilyen módon kettesben leszünk rá kell jönnöm. Ki kell szednem belőle! Ha kell akkor valami zeneszöveggel, de most már tényleg felcsigázott. Dylan előtt most is közönyös. Szinte unott. Mintha itt sem lennék. Még hátat is fordít nekem, kényelmesen a pultnak dől a csípőjével, és időnként ő is sültkrumplit tol a szájába. Lehet, hogy csak Dylannek játssza el, hogy mennyire nem érdeklem? Hogyan tudnék feltűnés nélkül újra kettesben lenni Ace-el?

Mielőtt anyám hazaérne, Ace lelép, épp csak odaint nekem, s már megy is. Hallom, ahogy az utcán beindítja a motort és elhajt. A kocsiban megy a tuc-tuc. Dylan visszafordul a konyhába, én meg a képeslapot használom könyvjelzőnek. Az életem egyre bonyolultabb lesz.

Este megint az öcsémre vigyázok, s közben arra gondolok, hogy lehet az lesz a sorsom mint Jane Austen-nak. Mások gyerekeire vigyázhatok, mert nekem nem lesz se férjem, se gyerekem, és a családom megtűrt nőtagja leszek. Na ennyire beforgattam magam egy délután alatt. Ha Dylan itthon van anyummal mindig mennek valamerre, nap közben Christ is viszik, este kettesben. Mivel Dylan munkanapjain szinte alig találkoznak, ezért a maradék időben minden percet felhasználnak, hogy együtt legyenek. Jó nekik! A vacsorával együtt is matekot tanultam, szóval már elegem van a matekból. Hogy jobb kedvem legyen, újra nekiállok buliképet készíteni magamról. Fura, de pont arról a két manchesteri buliestémről nincs képem, amire pedig tényleg elmentem. A hajamat vasalom, amikor...Kaputelefoncsengés zavar meg.  Jaj ne már! Homlokráncolva nézem magam a tükörben. Még el sem kezdődött a film. Este fél kilenc van. Ki a franc az?

• Chris felveszed? - nézek az öcsémre, miközben elhaladok mellette a folyosón Chris pizsamában autókat gurítgat a folyosón hosszában.
• Heh? - Chris meghökkenten rámnéz.
• Semmi, hagyjuk - fel sem éri a kaputelefont.  Megigazítom a piros-sárga-kék csíkos topomat, az ujjaimról a rövid farmernadrágomba dörzsölöm a szemfestéket az ujjamról, hogy ne kenjem össze a telefonkagylót.
• Tessék?! - lehet nagyon barátságtalan a hangom.
• Csá Holdacska! - Áh Ace! Elönt a forróság. Ma délután volt itt. Beszélt Dylannel. Tudja, hogy moziban vannak. Akkor miért jött? Felborul a légzésem.
• Mondjad, nincsenek itthon - morgom.
• Aham, tudok róla. Itt dumáljunk, vagy beengedsz?  - kérdezi Ace. Megnyomom a kapunyitó gombot, s visszasietek a fürdőszobába. Kihúzom a hajvasalót és nagyjából elpakolok. Visszasietek, hogy ne kelljen kopognia. Kinyitom az ajtót neki.
• Ma is szülői felügyelet nélkül vagytok? - emeli meg a szemöldökét Ace.
• Mintha nem tudnád. Kac-kac. Már elmúltam tizennyolc - emlékeztetem.
• Kemény két hete? huha! -  már megint rám sem néz, és közben Christ figyeli. - Heló kiskrapek! Na mutasd milyen tigris vagy! - kacsint az öcsémre. Őrá bezzeg ránéz! Sértve érzem a női büszkeségem. Egy szál férfi nincs, aki rámnézne, és megbámulna. Úgy igazán, mint egy nőt.
• Mikor fújtok takarodót?! -  Ace belép mellettem a házba. Túlságosan otthon érzi magát nálunk. Lehet jelezni fogom anyámnak. - Amúgy neked nem áll jól a rózsaszín körömlakk - mikor nézte meg a körmeimet? Délután festettem ki. Komolyan nem láttam. Van valahol máshol is szeme, vagy mi van? Bűvésztükrei vannak? - De a hajad az klassz lett - az ajtóban maradok s utána fordulva bámulok rá. Észrevette, hogy melírozva van? Komolyan? Az öcsém tigrisbukfenceket hány Ace-nek. Aki szakértő szemmel figyeli, mint egy tesitanár.
• Sosem veszed le a sapkád? - jegyzem meg futólag, és a könyveimet pakolgatom a kanapéról. Zavartan látom, hogy ott van elöl a gyakorló füzetem a szívvel, meg a tőle kapott Blue Moon kartonlappal. A könyveket gyorsan rádobom.
• Ritkán - jegyzi meg Ace.
• Sapkában mosol hajat is? - érdeklődöm némi iróniával.
• Mondtam ritkán. A kivétel a hajmosás - leül a szőnyegre és Chris autóit tologatja ide-oda szórakozottan.
• Miért jöttél Ace? - elfullad a hangom, ahogy rákérdezek. Habozva állok keresztbe tett karral a nappali szélén. Felfordultak a szerepek. Úgy érzem, mintha Ace lenne itthon, olyan otthonosan mozog, lazán átveti a karját a térdén. A kanapénak dönti a hátát. Én meg félszegen álldogálok. Nem merek közelebb menni.
• Előbb aludjon el! - int futólag Chris felé. Oké, most már tényleg nagyon melegem van.
• Öhm… kérsz valamit? - kérdezem idegesen.
• Hát ha van valami buborékos cucc az jöhet - biccent rá. A konyhában keresek egy üveg kólát és egy narancsos bolti sütit, s leteszem a dohányzóasztalra. Két poharat hozok, mire Ace felbontja a kólát és mindkettőnknek tölt.
• Öhm..., jó én most lefektetem az öcsémet - mutatok a gyerekre és Christ némi sírás, és dühöngés után ágyba parancsolom. Mesét olvasok neki, a kék olvasólámpája alatt. Behajtottam az ajtót és olyan halkan olvasok, amennyire tudok, s remélem, hogy Ace nem hallja. Nagyon feszélyez, hogy itt van. Chris elalvása után rosszabb lesz. Mert fogalmam sincs róla, hogy mi lesz. Sejtésem talán van. De lehet hogy nincs. Nem tudom. Chris két mese után bealszik. De én még jó tíz percig ott ülök mellette. Nem merek kimenni. Mi lesz? Miért jött? S én fel vagyok erre készülve? Akármi is lesz odakint? Velem akar beszélni. Ez egyértelmű. Tudta, hogy Dylan nem lesz itthon. Tudta, hogy egyedül vigyázok a tesómra. S itt van. Ideges vagyok. Aztán feladom. Mégsem hagyhatom a nappaliban Ace-t. Szóval behúzom az öcsémre az ajtót és csatlakozom Ace-hez. A telefonján pötyög.  Megállok a folyosón.
• Akkor milyen szín? - kérdezem.
• Mi?
• Azt mondtad nem rózsaszín.
• Metálkék.
• Ma nem dolgozol?
• Amint látod.
• Sosem? vagy csak most.
• Csak két este vagyok a klubban.
• A többi este?
• A többi estén nem én vagyok  a DJ. Rá is unnának a klubra, ha mindig én nyomatnám a zenét.
• Szóval a többi estén? Járod a klubokat, utazol, ilyesmi?
• Nem… az nem az én stílusom.
• Miért nem?
• Nem akarok utazni. Én Manchesterben születtem, manchesteri vagyok, nekem jó itt. Nem akarok én sehova se menni innen. Simán lehetnék több is ennél, igazi sztárDJ, meg minden, külföldi meghívásokkal, de… nem igazán érdekel ilyen mélyen ez a dolog.
• Ó… értem. Mármint nem értem, de biztosan. Akkor mit csinálsz a többi nap?
• Mást.
• De mi mást?
• Nem azért jöttem, hogy rólam beszéljünk. Hanem… hogy rólad.
• Rólam? - jó most már futkos rajtam a hideg és a meleg felváltva. Miért kell beszélni rólam? Rosszat tettem?
• Tudod… én láttam… amikor letámadtad Dylant. Végignéztem. - jó most már megint égek. Annyira ciki! Ace a combjain dobol.
• Igen, és? Mit akarsz ezzel? - kezdem felhúzni magam. Most komolyan erről akar beszélni? Miközben egy szál topban, meg egy fenekemet éppen hogy takaró rövidnadrágban mezítláb is mindjárt megsülök.
• A múltkor már nagyon hajszálon múlt, de...Mielőtt bármi másba belekezdenék… - Ace feláll és én csak földbe gyökeredzett lábbal állok és képtelen vagyok moccanni. - Jó lenne tudnom, hogy még mindig Dylan? -  Ace kérdőn néz rám. Az arcomon szerintem kiütéses, elégéses, kivörösödéses mindenféle tűzvörösbe játszó színek villannak fel, kiszárad a torkom és szinte fuldoklom a vallató tekintete alatt.
• Ezt… hogy érted?
• Még mindig szerelmes vagy Dylanbe? Dylan az egész szitut elmesélte nekem szóval, még mindig...csak Dylant látod vagy belefér más is a fókuszpontodba? -  elfelejtek levegőt venni. S közben meggyulladtam. Magam vagyok az égő csipkebokor. Te jó ég! Nem hiszem el! Ezt…. nem tudom felfogni! Ace! Visítani tudnék!
• Egyáltalán nem vagyok már szerelmes Dylanba. Itt élek vele, milyen gáz lenne már! Eleve az anyám pasija. Az már a múlt! - fujtatom fuldokolva és félek, hogy össze fogok esni, mert Ace közelebb lép.
• Ez… egészen jól hangzik - a fejem mögött támaszkodik a tenyerével és a számra simítja a száját. Kólaízű a szája. Hűvös, édeskés. A nyelve a fogaim közé furakszik. Én meg ledermedve, reszkető lábakkal állok. Megkövültem. Fel sem fogom, hogy viszonoznom is kellene a csókot, vagy valahogyan reagálni. Csak állok hitetlenkedve. Rezzenéstelenül, mint egy darab fa. Várom, hogy véget érjen a támadás. Ace megemeli a fejét.
• Nagyon keserű a rúzsod. Hallottál már ízesített, illatosított szájfényekről, valami eper vagy csoki jobb lenne - húzódik el. Tátott szájjal bámulok rá. Megnyikkanni se tudok. Szerintem valami beakadt a fogaskerekeimbe, mert totálisan üres a fejem.
• Nem gondoltam, hogy ma este ezt fogom csinálni - szerintem sípol a tüdőm. Levegőért könyörög. Kikerekedett szemmel kapkodom a levegőt, de nem sokáig jut rá lehetőségem a számon át, mert Ace újra birtokba veszi az ajkaimat. Ujjaival az arcomat érinti, és a tarkómnál beletúr a hajamba. A kanapéra húz, és közben megállás nélkül trenírozza az ajkainkat. Sejtésem sincs mióta csináljuk, de bizsereg a szám és az fix, hogy ő nem akarja abbahagyni. Libabőrös leszek, ahogy megérzem a forró tenyerét a csupasz derekamon. Őrülten be van indulva, és képtelen vagyok kezelni a helyzetet.