Ízpróba

 5.

Ízpróba

Már több mint két hete a Cola House-ban vendégeskedünk.

Axel ismét velünk.

Az éjszaka közepén megéhezett, a foga is fájt, csupa nyűg volt. Mint általában. Órákig ébren tartott, miközben már majd összeestem a fáradtságtól. Egyszerre úgy érzem ebben a házban mindenkit nekem kell szórakoztatnom, Livet, a saját gyerekemet, a saját férjemet… és …

-        Bakker, hogy mindig elfelejtem, hogy nem vagyunk egyedül a házban – hallom a hátam mögött az ingerült kifakadást.

 

Meglepetten fordulok meg.

Ace arca fáradt és ingerült, a mozdulatai élesek.

Mezítláb áll a konyhakövön egy szál passzos fekete alsóban.

Kiszárad a szám, ahogy nézem.

A teljes mellkasán és karján lévő tetoválásait látom. Ámulva nézem mennyire állatira jó teste van. A hajába túr és engem néz.

 

-        Állj már félre, kérlek! - morogja és mellém lép. - Csak megszomjaztam.

-        Várj, veszek le neked egy poharat - Csak segíteni akartam. Végül is, a saját lakásában jár, hadd flangáljon úgy, ahogy akar. Zavarban vagyok. Pedig nekem igazán nem szokásom.

-        Nem kell! - a konyhaszekrénybe nyúlva koccanunk össze.

 

Esküszöm szikrázott minden.

Ace felemeli a két tenyerét védekezőül.

 

-         Basszus, csak ne érj hozzám! Oké? Meg tudod oldani? Mert hogy kurvára láb alatt vagy folyton az fix!

 

Némán meredek rá.

 

-        És mondtam, hogy ne használd Liv parfümjét! - csattan rám.

-        Ez a saját parfümöm és csak a hajamon érezheted, már órák óta lezuhanyoztam! - csattanok rá vissza.

-        Egyébként normálisan te nem tudsz felöltözni? Miért kell neked egy ilyen semmiben lenned? - mutat rám.

 

Magamra nézek.

Egy sima fekete lenge hosszított top van rajtam, nem gondolnám kihívónak.

 

-        Mi bajod ezzel?

-        A fenekedet se takarja csak az - vakkantja.

-        Nincs ki a fenekem.

-        Az előbb láttam a fekete bugyidat!

-        Csak mert visszaraktam a kistányért a helyére! - miért kell nekem magyarázkodnom itt mi baja van ennek?

 

-        Vegyél fel valami sortot baszki! Nem otthon vagy!

-        Neked most mi bajod van velem?

-        Nonstop  miniruhákban flangálsz előttem. Képzeld el, igen én is férfiból vagyok, kurvára megnézek mindent. Szándékosan kísértesz! Játszol a határokkal Kim! Én meg robbanni fogok! Szóval állj le! Érted?

-        Értem.

-        Nem, nem érted! - sziszegi nekem és komolyan közelebb jön. Egyszerre félelmetes és lenyűgöző. - Ha tovább folytatod Kim meg fog történni és mindegy lesz, hogy hol és mikor, hogy ágyban, szőnyegen, fürdőben, itt a konyhában. Lehet csak tíz perc lesz, lehet negyvenöt perc és lényegtelen lesz, elszállunk. Ezt akarod? - a lehelete az arcomba csap. Csak tátott szájjal pihegek rá.

-        Liv ötlete volt, hogy jöjjünk hozzátok, de én már az első percben sejtettem, hogy ebből nem lesz szentestei kórus - felelem rá keményen.

-        Egyetértek. Amúgy kikerülted a kérdést - feleli Ace.

-        Szerintem több mindenben is egyetértünk Ace.

-        Akkor…maradj…tőlem…távol! - tagolja a szavakat Ace.

-        Oké. Te is tőlem.

-        Megbeszéltük - Ace ellöki magát a pulttól és a kóláspohárral a kezében felmegy az emeletre. A pultra borulva a hajamba túrok. Basszus! Mi lesz velünk?

 

Félek… önmagamtól.

Nem Ace-től.

Önmagamtól.

Nem takargathatom ideges leszek Ace-től.

 

Feszültté tesz ez a helyzet, tehát azt teszem, amihez a legjobban értek. Terelek. Hazugságokkal.

Csak nem gondolni semmire.

Csak nem gondolni Ace-re.

 

Ez a feladat.

Egyik klubest követi a másikat.

Ace egyet kért: maradjak távol tőle. 

 

S én is ezt kértem tőle. Menni fog.  Nem téma. Mindketten szót fogadunk.

Igaz?

Vagy mégsem?

 

Ace Fordjában zene szól.

Joke’s on you Charolette  Lawrense-től.

„Egy óceán mélyén menekülsz...”

 

A kint elsuhanó utcaképet nézem.

Nem figyelek rá.

Nem akarok rá figyelni.

 

„Próbálok úszni, de beléd fulladtam...”

 

Nem hallok semmit. Nem akarok hallani semmit.

Nem nézek rá. Nem akarok már ránézni se.

Kerülni.

Őt, a fizikai kontaktust, a tekintetét, a konfliktust.

Őt magát. Ace-t. S minden rendben lesz.

 

Tehát Kim de Noir  belép a klubba.

Fékevesztetten tombolok.

A sort a pultos sráccal kezdtem, aki az üzenetét egy szalvétára írta.

„Száraz vagy édes?”

És alatta a száma.

 

A szalvéta üzenetet senki nem vette észre, kivéve Ace… aki a pult mögött állt és éppen kiszolgált valakit, ki akarta dobni a pulton maradt szalvétát, s ahogy elhúztam előle a tekintetén láttam, hogy már el is olvasta, mert csak meghökkent megemelt szemöldökkel nézett rám.

 

Biztos tilos a vendégekkel flörtölni.

A pultos srácnak csak azt mondtam ha gondja van belőle szóljon nekem.

 

Aztán jött a DJ-k sora.

Thunderzap bedobta azt a számot, a Welcome to the Clubot és az üdvözlést viszonzással fogadtam.

Join the club.

Tehát Thunderzap belépett az én klubomba.

Csak egy menetre.

 

Már Thunderzap után is éreztem, hogy valami nincs rendben odalent, de… nem igazán foglalkoztam vele.

Aztán tegnap este jött rá Ariel.

Magam sem tudom, hogy keveredtem bele a dologba.

Esküszöm csak úgy…

megtörtént, bár éreztem, hogy ez a ráadás már nem kellene.

 

Nem is igazán élveztem a dolgot, erre ma reggel  arra keltem, hogy már megőrülök annyira viszket odalent.

Remélem nem szedtem össze semmit.

Vagy mégis? Mi lehet ez? Gombás fertőzés?

 

Biztos Thunderzaptól kaptam el! A fenébe is!  Szükségem van egy patikára vagy valamire.

 

A franciaágyból kimászva Alex után indulok, hogy vigyen el egy gyógyszertárba. Liv már gondolom elment. Se a gyerek, se Alex nincs itthon. A rejtett ajtó viszont nyitva van.

 

A stúdióból eltűnt a festményem. Csak Ace ül a számítógépénél. Ace futólag oldalt néz rám.

-        Dolgozol?

-        Ja.

-        Többiek?

-        Liv dolgozik. Alex elvitte Axelt az apjáékhoz.

-        Akkor nem zavarlak – akarom otthagyni.

-        Maradhatsz -feleli szűkszavúan. Folyton rosszkedvűnek tűnik.  Ő tutira nem visz most el egy patikába. Vállrántva lehuppanok mellé a  forgószékbe és rákeresek a szóra: hüvelyviszketés. Majd meg őrülök tőle. Csak van erre valami házipatikai ötlet. Az  ujjammal simogatom a telefonképernyőt, ahogy lefelé görgetek.

-        Viszket? - kérdezi meg gúnyosan Ace.

-        Nagyon vicces vagy! - fintorgom rá.

-        Mondjuk ahány sráccal csak láttam hogy összejöttél nem csodálom - vágja hozzám kíméletlenül.

-        Mekkora egy fasz vagy! - felelem rá csípőből. - Egyébként meg, ha annyira izgat: használtunk óvszert!

-        Akkor lehet, hogy éppen attól van, vagy nem szellőzik a bugyid, már ha szoktál egyáltalán olyasmit hordani... vagy a tampontól, azt használsz nem?

-        Nem akarok ilyesmiről beszélgetni veled! - felelek rá.

-        Te nézegetsz itt mellettem hüvelyviszketésről cikkeket - jegyzi meg szárazon Ace. Figyelmen kívül hagyom és házi praktikákat keresgélek. Végre találtam egy oldalt, ami nem patikai reklámanyagokat ad ki.

-        Mellesleg… az egész klubomon végig fogsz menni? - kérdezi Ace a száját húzva.

-        Nem hinném… abban te is benne lennél - húzom fel az orrom.

-        Hát… ja - feleli Ace ködösen.

 

A receptolvasásban megakadok.

Ismerősen csengenek ezek az adok-kapok szavak.

A felvételi előkészítő időszakában Alex pontosan ezt kérdezte: az egész előkészítőn végig fogsz menni?

És én pontosan ezt válaszoltam: nem, abban te is benne lennél.

 És aztán… mi lett belőle!

 

Idegesen pattanok fel Ace mellől a stúdiószékből és kimenekülök.

 

Nem jutok túl messzire. Hallom a hátam mögött Ace lépteit. A hűtőből előkotortam a görög joghurtot. Már csak a méz hiányzik. Megkerülöm Ace-t, akit próbálok semmibe venni, de a jelenléte szinte kiszorít a térből. Egy mélyebb szekrényből végre előásom az üvegcsét, a fény megcsillan az aranyszínű mézen.

Egy kanállal belenyúlok, majd beleforgatom a joghurtba. Ace oldalról figyel.

– Mit csinálsz? – kérdezi gyanakodva.

– Házipatikai megoldás. Joghurttal és mézzel… segíthet.

Pillantásom a konyhapultra szegezem, a mozdulatomra koncentrálok, hogy ne lássa, mennyire zavarba ejt ez az egész. Érzem, hogy odalép mellém…

Aztán egyszerűen csak… belenyúl két ujjal a keverékbe. És a következő pillanatban, mintha természetes lenne, a szájához emeli. Lassan nyalja le az ujjait. Nem néz rám közben. Csak utána, amikor már tudja, hogy elkerülhetetlen, hogy lássam.

– Most már tudom, milyen ízű leszel ma este – mondja halkan, szinte túl csendesen.

Szó szerint kiszárad a szám. A kanál kiesik a kezemből, a fém csörren a pulton. A levegő megáll a tüdőmben. Nem tudok válaszolni. Nem lehet.

A pillantása rajtam marad. De nem kihívó. Inkább… mintha ő maga is megijedt volna attól, amit kimondott. Egy szemvillanásnyi őszinteség a tekintetében, egy törés.

Én viszont már menekülök. A vendégszobába vetem magam. A testem remeg, a gondolataim káoszban. És mégis, amikor lehunyom a szemem, nem tudom elűzni a képet. Az ujjait. A mozdulatot. A száját.

És igen… miközben ujjaim lassan vándorolni kezdenek a saját testemen, tudom, hogy nem a gyógyulásra gondolok.

Hanem rá.

Célkeresztben

 4. 

Célkeresztben

A következő estén Liv öltözőszobájában ülünk az unokanővéremmel, amikor Ace benyit ránk. Végigméri a kettősünket.

-        Remélem nem aludni készültetek - mindketten fürdőköntösben ülünk és én festem Liv körmét.

-        Mire készülsz már megint? - kérdezi fáradt sóhajjal Liv.

-        Egy kis privát meglepetés! - kacsint Ace. - Öltözzetek csinosan! - s azzal be is húzta az ajtót.

-        Tudod mit akar? - kérdezem óvatosan.

-        Ace-nél sosem lehet tudni éppen mi jutott eszébe - legyint Liv. - Hétfő este van. A klubban a hétfő passzív nap, nem a hétfő este a nagy bulik napja. De mint mondtam, Ace folyton pörög, folyton van valami. Gondolom titeket akar szórakoztatni - Liv a fésülködőasztala felé fordul. - Válogass csak! - int nekem, hogy menjek a ruhatárába és nézelődjek. Tanakodva állok a rengeteg színű, fazonú és stílusú ruha előtt. Egy lágy esésű, világosszürke miniruhát választok, elegánsan egyszerű és mindenhez illik – akármi is Ace terve. Ezüstöskékre húztam a szemeimet. Hosszan elnyújtva a szemem vonalát. Livnek a ruhához illő ezüstszürke cipői is vannak. Bár húztam harisnyát érzem, hogy hűvös az éjszaka. Ace van annyira figyelmes, hogy fűtésre állítja a klímát a kocsiban. Egy dalt indít a hangrendszeren. Feszült leszek a zeneválasztásaitól. Megérzés, de úgy érzem, nekem szól. A Queen of my castle szövegéből egyetlen részleten forog a fejem: “Ne akarj beszélni, csak mond a szemeddel!” Ace mögött ülök az elegáns fekete Fordban. Látom izmos tetovált karját, ahogy lazán tartja a kezét a sebváltón, sebességet vált. Foszforeszkáló szemsminkem van, a visszapillantótükörben a szemem a sötétben még különlegesebben világít. Ezüstös foszforeszkáló színhatás. Teljesen simára vasaltam a hajamat, annyira lágy esésű a hajam, mint a ruha rajtam. Arra számítok, hogy a saját klubjába visz, tehát meglep, hogy egy zsúfolt, zajos pub-ba vezet minket. Régi faborítású asztalok, a pub hátsó traktusában biliárdasztal és darts táblák a falon.

-        Célba lősz vagy inkább a golyókkal játszol, Kim? - kérdez rá kétértelműen Ace.

-        A golyókkal játszom - felelem rá magabiztosan. A pultnál egy pint sört kérek. Többen is ülnek a pultnál söröző férfiak.

-        Sejtettem. Majd én odaviszem - int a fejével a biliárdasztal felé Ace, de én nem moccanok. A pultnál ülők érdeklődve figyelnek. Ace védelmezően vagy inkább birtoklóan a csípőmre teszi a tenyerét. Jelezve a pultnál ülőknek, hogy meg se próbálkozzanak ma este a közelembe kerülni. Nem csak nekem tűnt fel a mozdulata.

-        A helyedben én is vigyáznék a csajra - jegyzi meg az egyik srác. A pubban a Rock my body szól, miközben Ace tenyere szinte átégeti rajtam a vékony selyemanyagot. Az érintéssel mintha nem csak védelmezne – hanem kisajátítana.

 

„A levegőben van, hogy közel akarlak téged…” - hallatszik a hangszórókból és a rock my body szövege is ugyanazt sugallja, amit az Ace által választott dal a kocsiban: átugorhatjuk a beszélgetéseket, mert csak egy dolog van…ma este a testem hívogat.

 

-        Meleg van ebben a pubban - áttúrom a hajam.

 

Kimelegedtem a zeneszövegtől, Ace határozott tenyerétől, ami forró, erős és birtokló a derekamon.

Libabőrös leszek az érintésétől.

Az érzés felkúszik a gerincemen. Önkéntelenül lehunyom a szemem.

Érzem Ace fantasztikus parfümillatát. A forró lélegzetét a nyakamon.

 

Megremegek.  A remegésemet Ace is megérezte, mert leveszi a tenyerét a csípőmről és elnéz a fejem felett a távolba.

 

-        Mi ez az illat rajtad? - kérdezi fojtott hangon.

-        Liv parfümje - lehelem.

-        Ne használd ezt többet! Irritál rajtad - feszült utasítás a hangja.

 

Éppen értékelni akartam, hogy kivételesen nem a saját klubjába vitt.

Hogy végre nem folyton a saját vagyonát és birodalmát fitogtatja, amivel folyton azt éreztem, hogy uralkodik mindenki felett.

 

Ace klubjában és otthonában teljesen elszédít Ace férfias dominanciája.

 

Most semleges területen vagyunk.

 

 Erre Ace… egy ilyen megjegyzést tesz.

 

-        Irritál rajtam Liv illata? Vajon miért? Összetévesztenél vele egy óvatlan pillanatban? - kérdezem gúnyosan.

-        Bajkeverő vagy Kim! - néz le rám feszülten.

-        És ez titkon nagyon is bejön neked! - súgom a fülébe.

 

Azt hiszem, hogy Ace ledöbben erre a megjegyzésemre.

De Ace sötét tekintetében más ül.

Talán… félelem?

 

-        Kim, kérlek!

-        Oké! - Jézusom milyen basáskodó egy alak. Végre megkapjuk a rendelésünket. Liv biztos, hogy nem sört kért, mert Ace egy talpas poharat emel le jégkockák úsznak a fehérborban, míg mindenki másnak söröskorsót viszünk. Én átadom az egyiket Alexnek. Érzem magamon Liv kutató pillantását.

-        Liv? Játszunk egyet? - intek a fejemmel a biliárdasztal felé. Most látom, hogy itt hátul a biliárdasztal túloldalán a lábaink előtt terül el az éjszakai Manchester, lenyűgöző a kilátás. Liv kortyol a borból és felemelkedik. A két pasi leül a bőrfotelekbe és minket figyelnek.

-        Tétre játszunk? - kérdezi Liv.

-        Vigyázz Liv! - szólal meg Alex. - Kim akármihez nyúl mindenben jó lesz! - figyelmezteti Livet.

-        Ugyan, dehogy - felelem hűvösen. Hagyom, hogy Liv adja meg a kezdőlökést.

A bőröm alatti összes idegvégzősédemben érzem Ace tekintetének súlyát.

A tarkómon lassan végigcsorog az izzadtságom.

Annyira meleg ez a hosszú haj.

Hátradobom a hátamra, mielőtt lökök.

 

-         Nem versenyzünk igaz? - mosolygok Livre.

 

Az egész játék alatt visszafogom magam.

Csak a hűvös sört kortyolgatom, hagyom, hogy Liv nyerjen.

Nem hibázok, de igyekszem kivonni magam a játékból érzelmileg.

 

Sokkal keményebbek a lökéseim.

Ace és Alex is felnéznek, ahogy a golyók egymáshoz koccannak a lökésemtől. Határozottak a lövéseim.

 

Lesz, ami lesz életfilozófiám része.

 Nem érdekel ki győz.. vagy ki veszít.

Csak játszom.

 

Talán ez vagyok én.

Úgy érzem sorsszerűek lettek az események az életemben.

 

Az, ami jelenleg is történik... sorsszerű.

Nem én irányítom.

Képtelen vagyok befolyásolni itt bármit is. Csak sodródom az eseményekkel, a történésekkel. Talán mind a négyen ebben a sodródásban vagyunk.

 

Az utolsó golyót is belőttem a lyukba.

Ace segít összeszedni őket az asztalnál:

-        A játék nem mindig ott dől el, ahol gondolnád - felnézek rá az asztal túloldaláról.

 

Nem értem.

 S Ace nem fejti ki mire gondol.

Hol dől el a játék?

Fejben?

A szerencse kérdése?

Fogalmam sincs.

 

Ace és Alex dartsoznak. A sportokról beszélgetnek.

-        … nem szoktam nézni darts versenyeket… nincs időm ilyesmire - feleli Ace.

-        Én a jó focimeccseket azért megnézem.

-        A jó focimeccs csak azt bizonyítja, hogy kapus mellett is lehet gólt lőni - Ace a közepébe talál a dartsnak, és ahogy nyeri a kört kihúzza a nyilakat a táblából.

-        Ez a szerelemben és a szexben is  pontosan ugyanígy működik - Livre, Alexre, majd rám néz. Az arcomon nem rezdül meg semmi, de belül... égni kezd a bőröm. Tökéletesen értem a célozgatását és ettől zavarba jövök.

-        Miket beszélsz Ace? - nevet fel Liv értetlenül.

-        Hogy nem számít ha férjnél is vagy, attól még másnak is lehet szerencséje nálad - kortyolok a sörből, Alex lesüti a szemét.

 

-         Játszunk ivós játékot. Ha Alex talál a tábla közepébe, akkor Livnek kell innia egy pohárral, ha Ace akkor nekem - és nem kérdés, aznap csak én ázok el. Fátyolos tekintetembe Ace éles pillantása olyan tűpontos célzás, mint a darts közepén a nyílhegye. Betalált. Nálam. Nagyon is. És most…mi lesz velünk?

Nem eladó

 

Kedves Olvasóm!

Jubilálok! :)  Ritka alkalom a blogon, eddig ez a hatodik ilyen bejegyzésem.

A 600. blogbejegyzést olvashatod. Meg sem gondoltam 15 évvel ezelőtt, hogy ennyi mindenről fogok majd írni. A mai nap tehát az ünneplésé. Ünnepellek téged is és köszönöm, hogy olvasol!

Szeretettel és nagy öleléssel:

Callie

3.

Nem eladó

Ahogy figyelem Liv és Ace életét itt, a Cola House-ban, nap mint nap egyre több apróság tűnik fel.
Liv például imád apámmal dolgozni – azt csinálja, amitől én mindig is menekültem. Számára a munka biztonságot jelent, kapaszkodót. Holott nem ebből élnek, nincs valódi tétje. Inkább illúzió: a fontosság érzése, a hit, hogy számít, amit csinál. Talán ettől gondolja, hogy értelmesen él.

Közben ő maga a kifinomultság megtestesítője. Elegáns mozdulatok, hibátlan szettek, parfüm, ékszerek, táskák – nem darabokban gondolkodik, hanem teljes kompozíciókban. A gardróbja inkább egy külön világ, mint egy szoba. Liv tudott házasodni.

És mégis… nem értem, mit lát benne Ace. Ezer másik nőt találhatna magának. Jó megjelenés, fegyelmezettség, tudja, mit akar, és el is érte. Az a fajta férfi, aki birtokolja a terét és önmagát.

A ritmusuk furcsa. Liv napközben a DJ-leckék után estig dolgozik, hogy „bepótolja a kiesett időt”. Mi Alexszel pont ebből a taposómalomból akartunk kiszabadulni – hogy ne legyünk állandóan fáradtak, hogy legyen időnk alkotni, elvonulni.

Ace munkarendjét is félreértettem. A társasjátékos este után jöttem rá: mikor dühösen felmentem a vendégszobába, ő rendet rakott, elmosogatott, aztán… kocsiba ült. A vendégszobánk ablaka pont rálát a garázslejáróra. A fekete Ford halkan gördült ki, a Cola House éjjeli fényei megcsillantak a karosszérián, a kapu hangtalan kattanással nyílt. Szép autó – illik hozzá.

Hajnali fél három. Vajon csak a klubba ment? Vagy máshoz is? Néha fél órán belül visszaér, máskor órákra eltűnik. Olykor úgy tűnik, mintha egy üzenet érkezése után azonnal indulna. Aztán ugyanazzal a halk óvatossággal tér haza.

Ma azonban ébren vagyok, mikor visszajön. Axel még sokáig nem akart aludni, így festettünk. Ujjal, vörössel és feketével – az ő színei. A vászon túl nagy volt ahhoz, hogy a kukában végezze, ezért átdolgoztam. A vörösből lett a manchesteri tégla, a feketéből az ég, a fehérből a lámpák tükröződése a vízen. Nem tudom, létezik-e ez az utcakép, de így látom Manchester-t: sötét és éles fények kontrasztja.

Épp helyet keresek a száradó vászonnak, mikor kinyílik a bejárati ajtó. Ace lép be, arcán az a fajta fáradtság, amit én is érzek. Mindketten meglepődünk – egyikünk sem számított a másikra ebben az órában. Csak állunk egymással szemben a folyosón, én a vászonnal a kezemben.

Hogy is hívják azokat a művészeket, akik beleolvadnak a művészeti galériák festményeibe?

 

– Csá! Te még fent vagy? – Basszus, azt mondta, hogy kerüljük az éjszakai beszélgetéseket… francba.
– Itt sem vagyok! Ez egy élő installáció – színpadiasan körözök a kezemmel. – Kérjük, haladjon tovább, a festmény részét képezi a performanszművész – intek felé, mintha tényleg csak egy múzeumi látogató lenne.
– Az optikai illúzióhoz testfestést szoktak használni. Rajtad meg ruha van – jegyzi meg komoran. Meglep, hogy ennyire képben van a festészettel. Azt hittem, csak a zenében otthonos. Mik ki nem derülnek.
– Jobb szeretnéd, ha nem lenne rajtam? – csúszik ki belőlem félig gúnyosan, félig kihívóan. Mit művelek én itt vele egy sötét folyosón, éjjel? Állj le, Kim…
– Mit csinálsz pontosan az éjszaka közepén ezzel a sötét akármivel a folyosón? – kérdezi. Szóval nem csak bennem vetődött fel a gondolat.
– Még nem száradt meg, addig nem rakhatom a többi közé. Axel már fél tucat képemet tette így tönkre, hogy hozzányúlt. Száradási helyet kerestem. Hová tehetném? – mondom, de közben látom, hogy nem engem néz, hanem a vásznat.
– Ez…? – int a kép felé.
– Minden művész a saját lelkébe mártja az ecsetet, és saját magát festi a képeibe – rántok vállat. – A vöröseket főleg Axel húzta rá.
– A gyerek vörösei… te meg fekete-fehérben látod a világot. Egyenesek mentén. Nem is rossz párosítás. Ezek a fehér villanások – mutat a képre. – Tetszenek. Pont ott használod őket, ahol más csak foltot hagyna.

És ahogy mondja, és ahogy nézi… már nem a vásznat érzem figyelme középpontjában, hanem magamat.

 Még senki sem csinált ilyesmit az ismeretségi körömben. Csak apró megjegyzést tett mégis olyan szintű figyelem, hogy nem csak nézi, de érti és látja is a képemet. Ace elárulta magát. Ezzel az apró megjegyzésével. Méghozzá azt, hogy többet is észrevesz ő annál, mint amit elsőre mutatni akar.  Ace-től ez most meglepett. Most a bennem rejtőző művészhez beszél, ő a művész. Ez több, mint puszta udvariasság. Érti, amit lát.

 

-        Igen, tudom, nem túl sikeres, elpocsékoltam egy csomó festéket. Manchester próbálna lenni, absztrakt festmény. Axel nyomait próbáltam átalkotni, hogy ne vesszen kárba a vászon.

-        Ez nem próba. Ez premier - feleli Ace. – Emlékeztet egy helyre itt Manchesterben. A Bridgewater Way a felhőkarcolókkal. Tudok neki egy helyet.

-        Tessék?

-        Gyere, tedd le a stúdiómban - Ace belöki az ajtót. Ámulva nézem. Komolyan azt hittem eddig, hogy ez itt egy fal. Erre kiderül, hogy egy rejtett ajtó. Ámulva nézem a fa leceket, amikre eddig azt hittem, hogy a faldizájn része. De nem, ez egy ajtó, ami egy belső világba visz. A stúdiószobában tompa, mély csend honol, nem hallatszanak a ház zajai. Olyan a tér, mintha ott lebegne benne egy ki nem mondott gondolat. A falakon fekete hangszigetelt burkolat, uralja az egész termet a hosszú keverőpult, a tekintetet végigvezeti a plafon mentén a rejtett ledcsík világítás. Ez Ace világa. A Cola House egy olyan pontja, ami az ő stílusa, Ace maga. Itt ő uralja a teret.

 

– Pöpec kecó – biccentek, miközben belépek a házi stúdióba. Szóval ide húzódik vissza, amikor eltűnik a házból, és innen bukkan elő váratlanul.
– Csak állítsd a fal mellé – int, majd a konzolasztalra dobálja a kulcsait, telefonját, pénztárcáját. – Mennyi lesz?
– Mi? – kapom fel a fejem, ahogy a hajam hátra lendül. Egy pillanatra tényleg azt hiszem, olyasmire kérdez rá, amihez forró éjszakák kellenek.

Egy elég nagy és széles dizájnkanapé uralja a konzollal átelleni teret. Csak a szempillám rebben értetlenül. Mi van? Mégiscsak tudni akarja élesben azt az orgazmust?

Aztán észreveszem a tekintetét a vásznon.
– A festmény. Mibe kerül?
Én hülye… egy sóhaj kíséretében állítom a falhoz a képet. – Nem eladó.
– Komolyan tetszik – méregeti a vásznat.
– Tényleg? – keresztbe font karral nézek rá. Szerintem semmi különös. Csak Axel nyers ujjlenyomatait akartam elnyomni vastag festékréteggel. – Akkor neked adom. Ajándék.

A pillantásunk összeakad. A levegő sűrűbb lesz, mint kellene. Olyan sötét a szeme, hogy nem tudom, melyikünk engedjen előbb. Kim, ne… – figyelmeztetem magam. Most ne flörtölj. Pedig minden adott hozzá: az éjszaka, a zárt – ráadásul hangszigetelt – szoba, és a férfi, aki igazán sosem volt semleges, most viszont veszélyesen vonzó. Ez az egy férfi tabu. Liv az egyetlen nő, aki elvisel. Nem tehetem meg vele. Nem tehetem meg magammal. Mégis… hogyan legyek más, mint amilyen vagyok? Hogyan állítsam meg azt, ami a természetemből fakad?

– Kösz. Menj, Kim, aludj! – szól fojtott hangon.
– Jó éjt, Ace! – felelem, és a hangomban ott marad a lemondás. Nem tudom, mi fáj jobban: hogy ő már valaki máshoz tartozik… vagy hogy én már nem merem – vagy talán nem is akarom – átlépni a köztünk húzott határt.

És ahogy ott állunk a csendben, rájövök: nem az a veszélyes, hogy kívánom… hanem az, hogy ő is érzi.

Nem adom fel

 2.

Nem adom fel!

Livvel egymás után bolondozzuk végig a klubestéket. Nálam ez főként ivás és tánc – féktelen, könnyű, szinte súlytalan órák. Liv csak nevetve követ, mintha az én lendületemből próbálna magának is lopni egy darabot.

A koktélokat azért szeretem, mert alattomos kis jószágok. Édesen, ártatlanul simulnak a nyelvre, kortyonként elfogynak, és mire észbe kap az ember, már végigszaladnak az erekben, hogy aztán hirtelen, könyörtelenül beüssenek. A whisky más tészta – az nem csap be. Tisztességes ital: tudod, mit várhatsz tőle.

Ace klubjában viszont korlátlan a koktélfogyasztásom. Vétek lenne nem élni ezzel a szabadsággal. Livet pedig láthatóan szórakoztatja, ahogy én szórakozom – figyel, mosolyog, néha csóválja a fejét, de mindig hagyja, hogy bevonjam. Azt akarom, hogy felvegye a ritmust, hogy megérezze, milyen újra a zenével együtt lüktetni. Nehéz őt kimozdítani ebből a furcsa érzelmi kómából, amibe csúszott. Túl mélyre merült önmagában.

Az éjszakák harsány fényei és a koktélok édes mámora után a reggel szinte tapinthatóan csendesnek tűnt – olyan csendesnek, hogy még a nap is óvatosan lépett be a Cola House-ba.

Reggel a Cola House konyhájában meglepően meleg van. A kastély hidegéhez képest meglepően meleg. A padlófűtés kellemesen ontja a meleget.  

A konyhapultra könyökölve szeletelem a narancsokat. A hajam lazán feltűztem, de néhány vörös tincs már kiszabadult, ahogy mindig. A pulton egy félig kész smoothie, egy kupac gyümölcs és egy vágódeszka – a káosz rendezett, mégis otthonos.

Liv mezítláb jön be, kócosan, bő pólóban, és úgy ül le a bárszékre.

– Gyere, igyál velem egy smoothie-t! – invitálom.

– Ez nem Franciaország, de adok neki egy esélyt – morogja, miközben bekap egy epret a tálból.

– Vagyis... nem akarod még lefújni az egész  „lemegyek az életről kísérletedet”? – kérdezem játékosan.

Liv válaszként felveszi a sótartót, hogy hozzám dobja. Kiveszem a kezéből és mintha az egy mikrofon lenne, a szám elé tartom és áloperás hangon kiáltom:

– "NEM ADOM FEL!"

Liv elneveti magát.

-        NEM értem én a férfiakat! De nem adom fel! – éneklem teli torokból.

– Komolyan, te vagy az egyetlen ember, aki képes vagy egy idegösszeomlást is musicalként előadni – mondja Liv nevetve. Elgondolkodik. A kezét leteszi az asztalra, ujjai önkéntelenül játszanak a narancshéjjal.

– Tudod... azt hittem, megfulladok. Itthon. Ace mellett. Magam mellett. A csendben. – Egy pillanatig megáll, aztán rám pillant. – De most...  itt veled, most csak az jut eszembe, milyen jó újra nevetni.

Leteszem a narancsot, és odalépek Liv mellé. Félig átkarolom, és a fejünket összeérintjük.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, én vagyok a mentőöved? – suttogom.

– Most is az vagy – mondja Liv halkan. – Csak most nem úgy tűnik, mintha kétségbeesetten kapaszkodnék beléd. Most inkább úgy érzem... mintha együtt úsznánk. Ugyanabba az irányba. Ugyanazon a tengeren.

– Hát, amíg nem húzol le – kacsintok rá –, addig hajlandó vagyok veled úszni.

– Hú, ezt hímeztessük párnahuzatra! – vágja rá Liv.

-        Micsoda ronda, vidékies ötlet tőled Liv, nem illik egy manchesteri nagyvilági nőhöz – jegyzem meg és újra nevetünk. Igazi, mély, felszabadult kacagás, amit csak azok értenek, akiknek már voltak olyan reggeleik, amikor azt hitték, sosem fognak többé nevetni.

Ace ekkor sétál be mezítláb, kávéscsészével a kezében, és megáll az ajtóban. Minket néz.

Liv rápillant, aztán egy fáradt, de őszinte mosollyal csak annyit mond:

– Még nem adtam fel. Látod?

Ace bólint. Rám néz.

-        Te énekeltél?

-        Felvételről ment! – vágom rá gyorsan. – Szia! – hessegetem el egy narancsot a tenyeremben dobálva.

A Cola House éjjel más, mint nappal.

Az első tényleges alvással töltött éjszaka ebben a hatalmas házban. Különös itt alváshoz készülődni.

A nappaliban már nem szól a zene, csak Axel nyugodt, egyenletes szuszogása a vendégszobából. Alex a gyerekkel már alszik, én elvállaltam az utolsó zuhanyt. Mintha ezzel itt lemoshatnám magamról Franciaországot. A viharos napokat, a fáradtságot… és azt a tekintetet, amit Ace-től kaptam érkezéskor az ajtóban.

A fürdő meleg gőzében megállok a tükör előtt. A hajam nedves, a vállamon apró vízcseppek csillognak. A pizsamámra felkapok egy kardigánt, aztán nesztelenül kilépek a folyosóra. A ház többi része is sötét, csak a konyhából szűrődik ki egy meleg fény.

A konyhaszigetnél Ace ül. Egyedül. Egy pohár kóla van előtte. A pólóján sötét foltok – lehet, hogy épp most edzett vagy zuhanyozott. Amint belépek, felnéz.

– Nem tudsz aludni? – kérdezi.

– Új helyeken mindig ez van.  Még ismerkedem a házzal. Gondoltam egy kis alkohol majd kiüt – felelem, és leülök az asztal túlsó felére. Pontosan szemben vele, de mégis elérhetetlen távolságban.

– A Cola House ilyenkor... buli nélkül… más. Tudom – A hangja rekedtes, szinte csendes. Az italhűtőből egy üveg whiskyt tesz az asztalra és átcsúsztatja elém.

– Minden más ilyenkor – mondom végül, és a tenyerembe hajtom az arcomat. – Más a ház, más a ritmus. Más… az élet.

Ace bólint. Nem siet, nem válaszol azonnal. Csak nézi, ahogy töltök magamnak. Nem tolakodóan figyel. Inkább úgy, mintha régi emlékekből próbálna új olvasatot találni.

– Liv boldog, hogy itt vagytok – mondja végül.

– Remélem, tényleg így van – bólintok, de a tekintetemmel őt kutatom.

– Jó, hogy eljöttél – mondja halkan. – … nekem is jó, hogy itt vagytok. Jó éjt, Kim!

– Jó éjt, Ace – felelem. Nem mozdulok.

Amikor elmegy mellettem, a levegő megmozdul. Mint mikor valaki beletúr a vízbe, de nem merül el benne. Csak fodrokat hagy maga után.

Aztán egyedül maradok.

Az első éjszaka a Cola House-ban, esti buli nélkül.

Éjszakai társasjáték est

A következő estén a Cola House nappalijában  Ace gyertyákat gyújtott, hangulatos és meleg lett tőle a ház.  Már egy üveg vörösbor félig üres, és a dohányzóasztalon szétterítve hever a korábban játszott társasjáték. Liv egy túlméretezett meleg pulóverben törökülésbe visszaül közénk, új játékot hozott.

 Alex érdeklődve várja a társast a kanapé karfájánál dől hátra, én és Ace pedig szemben helyezkedünk el egymással, a puha szőnyegen.

– Komolyan, nem tudtál valami normális játékot hozni? – nevet Alex, miközben a Livtől elvett kártyajátékot forgatja a kezében. – „Felnőtt kihívások pároknak”? Ez komoly?

-        Húhú! – kiáltom és kortyolok a borospoharamból.

– Hé! Ez Liv választása volt – vágja rá Ace ártatlan arccal.

– Azt mondtátok, valami könnyed, ami feldobja az estét – emeli fel a kezét Liv. – Hát, tessék. Legalább nem pókerezünk megint a zoknijainkra.

– Csak szólok – szólal meg Ace mély hangon –, ha ebben a játékban valaki azt húzza, hogy csókold meg a melletted ülőt, én kiszállok.

– Akkor rossz helyen ülsz – vágom rá kaján mosollyal, és az asztal felett egy pillanatra megvillan a tekintetünk. Csak egy másodperc – de elég hosszú ahhoz, hogy Liv figyelme is odatévedjen.

– Na jó – Liv összecsapja a tenyerét –, Alex, te kezdesz! Húzz egy kártyát!

Alex húz, felnevet.

– „Mondd el a legpikánsabb helyet, ahol valaha szexeltél.”

– Hoppá! – nevetek fel. – Na, ez érdekel!

Alex vigyorog, rámnéz, majd úgy dönt, mégis inkább Livnek súgja a fülébe.

– Hé! – tiltakozom. – Ez csalás!

– Nem, ez házasság – válaszolja Alex önelégülten. – Privilegizált információ.

– Jó, akkor most én jövök – mondom, és már húzom is a lapot. Felnevetek.

– „Mutasd meg pantomimmel, milyen az orgazmusod.” – Felnézek. Látom Livet, ahogy a bortól fuldokolva köhög, Alex vöröslik, Ace pedig csak elvigyorodik, sötéten és nagyon is kíváncsian.

– Nos, ha én most ezt előadnám… – játékosan megrázom a fejem –, abból minimum egy cenzúrázott TikTok lenne.

– Vagy egy egész album – morogja Ace, alig hallhatóan. Rákapom a tekintetem. A mondat a levegőben marad, de az üzenet eljut.

– Te jössz, Liv – tereli a szót Alex.

Liv felhúzza a szemöldökét, majd olvasni kezdi:

– „Képzeld el, hogy egy régi szeretőd újra felbukkan. Mit mondanál neki?”

Csend.

A pillanat súlyosabb, mint azt bárki várta.

– Azt mondanám… „Basszus, most ne!” – neveti el végül Liv, és vele nevetek, talán kissé túl hangosan is.

– Ace? – fordulok hirtelen felé. – Húzz egyet, ha mersz.

Ace bólint, felhúzza a kártyát.

– „Válassz egy embert, akivel egy éjszakára elcserélnéd az életed, és mondd meg miért.”

 Ace lassan végigpillant a társaságon, aztán a borospohár szélén megfuttatja az ujját.

– Kim. Mert megnézném, mit tudsz kezdeni ennyi feszültséggel.

A csend újra megül. Alex arca nem rezdül, Liv elmosolyodik, de nem nevet. Én? Csak bólintok.

– Nem biztos, hogy vissza akarod majd cserélni – suttogom, és a leheletemtől az asztalon a gyertyák fénye táncol a borospoharak peremén.

A játék folytatódik, nevetünk, csipkelődünk.

Nagyon késő van, mire a játék véget ér, a poharak kiürültek, a nevetésünk is elhalt. Alex  felajánlja Livnek, hogy nézzék meg együtt Axelt, ketten motyognak valamit egymás közt miközben az emeletre mennek. A bor utóíze még ott vibrál a levegőben.

Én maradok lent. Felállok, és elkezdem összeszedni a poharakat, és automatikusan a konyha felé indulok.  Ketten rakunk rendet Ace-el. Ace háttal áll, nem fordul meg.

– Nem vagy elég ügyes pantomimban?– kérdezi ködösen.

 Felnevetek.

– Az orgazmusos feladat? Kihagytam, mert a képzelőerő mindig többet mond, nem gondolod?

Ace megfordul.

– Te tudod – mondja Ace lassan, szinte ízlelgetve a szavakat, mintha mérlegelné, mennyire akar provokálni. – Bár te nem sokat hagysz a képzeletre.

– A tiédre pont eleget – vágok vissza nyugodtnak tűnő hangon –, ha ennyire nem hagy nyugodni, hogy kihagytad a látványt… Nem gondoltam volna, hogy beéred játszott orgazmusokkal, mint valami pantomimban. – Kis szünetet tartok, hagyom, hogy leüljön a mondat. –  Talán kezdem érteni Liv-et.

Látom, ahogy megfeszül az állkapcsa, de nem szól közbe. Tudja, hogy most én vagyok fölényben – legalábbis a szavak szintjén.

– Jó éjt, Ace – mondom végül, és a hangom édesnek szánt éllel csapódik oda, mint egy kés pengéje az asztal lapjához. A gondolat azonban bennem marad: dehogy aludj jól… fantáziálj csak rólam, ha már felhoztad a témát.

– Mi ketten inkább kerüljük a közös éjszakai beszélgetéseket, Kim. Rendben? – szúrja oda, mintha a helyzet felett állna, de a szemében ott villan az a nyugtalanító kíváncsiság, amit próbál elrejteni.

– Rendben – fújtatom, és egyszerűen ott hagyom. A lépteim csendesen koppannak, de minden egyes lépéssel mintha egyre feszültebbé válna köztünk a levegő.