No limits

 

14.

No limits

Ace estje van a klubban. A Cola House-ból nem kísér minket ma más. Kivételesen egy saját ruhám van rajtam.  Otthonról hoztam, északról, a szülői házból. Sosem használt ruhám. A szalagavatómra akartam felvenni. De… valójában ezt az eseményt kihagytam. Fekete csipkeruha. A fekete alsó ruha éppen hogy takarja a fenekemet. Felette a csipkeszoknya viszont teljesen a földig ér. Igazi koktélruha. A teljes lábam hossza a csipkeanyag mögött látszik. Erotikus darab.

Ace zenét indít. Artemis: I like the way you kiss me.

Bakker! Rá kell gyújtanom. Meg sem kérdezem. Az a doboz cigaretta itt van Ace kesztyűtartójában? Lenyitom és még igen, itt van az a mentolos cigaretta, amit Ace vett nekem azon a nedves éjszakán.

Rágyújtok.

Csendben szívom a szálat.

Ace keze a sebváltón.

Az ablakba könyököl. Szótlanul hallgatunk csak egymás mellett. Feszült csend. Érzem, hogy tele van a levegő… mindennel. Feszültséggel. Kettőnk között. Szinte serceg a levegő a kocsiban.

-        Vérzel még?

Ledermedek. Ezt a kérdést, így még soha senki nem szegezte nekem. Nem lehet félreérteni. Ace nem beszél mellé. Annyira egyenes, hogy én csak döbbenten tartom a cigarettát a kezemben. Fel sem fogom, hogy Ace a válaszomra vár. Vagy valamit reagálnom kellene.

-        Én.. öhm… nem.

Ace nem válaszol. Zavartan szívom meg a cigarettát. A Ford motorja mélyen dorombol, miközben befordulunk a város fényei közé. Az ablakon át narancsos utcai lámpák fényei szűrődnek be, gyors egymásutánban csillannak meg a szélvédőn, mintha minden egyes villanás egy figyelmeztetés lenne: ne tedd.
De én már eldöntöttem. Vagy talán a döntés rég megszületett bennünk mindkettőnkben.

Ace nem beszél. A kormányon tartja a kezét, a szeme az úton, de érzem, hogy a csend nem a szokásos nyugodt csendje. Ez most feszült, vibráló, tele kimondatlan szavakkal. Ujjaim a combomon dobolnak, hiába próbálom leállítani őket. A testem elárul: izgulok. Várok. És félek.

 Éppen végzek a szál cigivel, amikor Ace leparkol a helyére a klubnál.

A parkolóban már remeg a levegő a basszustól, a neonfények színes foltokban csúsznak végig a kocsi motorháztetején. A sor befelé hosszú, mindenki nevet, villogtatja a telefonját, pózol a villogó fények alatt.

Ace leállítja a motort. A csend hirtelen súlyosan borul ránk, mintha a világ minden hangja odakint maradt volna. Egy pillanatra megállunk. Nem szállunk ki azonnal. Csak nézzük az előttünk villódzó fényeket.

– Biztos, hogy akarod ezt? – szólal meg végül. A hangja rekedt, mély, mintha ő maga sem lenne teljesen biztos abban, mit kérdez. A klubot? Az estét? Vagy minket?
– Már régen eldőlt – mondom. Nem nézek rá, mert tudom, ha most találkozik a tekintetünk, túl sok lenne.

Aztán kiszállunk. A hűvös éjszaka csap arcon, de a levegő is forró a várakozástól. Belépünk a klub üvegajtaján, és mintha más világba lépnénk.

Odabent minden lüktet. A falak mentén LED-ek futnak, a pult mögött a fények aranyba és rubinba mártják a poharakat, a tánctér fölött lassan forog a fénygömb. Az első ütem úgy csapódik belém, mintha a szívem dobbanásait venné át.

Ace előre megy, a tekintetek maguktól fordulnak utána. Nem kell, hogy megszólaljon, nem kell, hogy mosolyogjon — ez az ő terepe, és mindenki érzi. Én mögötte lépkedek, érzem a kíváncsi pillantásokat. Tudják, ki ő. És most engem látnak mellette.

A pultnál állunk meg. Ace int, a pultos már tudja, mit hozzon. Nekem whiskey kerül az asztalra, neki tiszta cola. Egyetlen pillanatra rám néz. Nem hosszan, csak éppen annyira, hogy a zene is elcsendesedni tűnjön körülöttem.

– Csak ma estére – mondja halkan. – Felejts el mindent odakint.

Elmosolyodom. Nem tudja, hogy én már rég nem tudok felejteni. Ez az este már nem a buliról szól. Nem a táncról. Nem az italról. Ez rólunk szól.

A pultnál mindig nagyobb a zaj, mint a tánctéren. A fények itt tompábban játszanak, de a zene dübörgése a bárpult üvegfelületén is vibrál. Ace úgy ül le a bárszékre, mintha a hely mindig is rá lett volna szabva. Én mellé csúszom, de nem túl közel — éppen annyira, hogy a könyökünk között maradjon egy tenyérnyi tér. Az a tenyérnyi tér azonban izzik.

Colleen persze már ott van. Fekete bőrszoknya, vérvörös rúzs, pohara mindig félig tele. Amikor Ace mellé ülök, villan egy gyors pillantása rám, éles és metsző, majd a következő másodpercben már úgy nevet Thunderzappal, mintha semmi sem történt volna. De a mosolya nem ér a szeméig.

– Végre itt vagytok – szól oda, pohárral int felénk. – A házibuli után azt hittem, bedobjátok a törölközőt.
– Mi sosem dobjuk be – vág vissza Ace, a hangja olyan nyugodt, hogy mégis minden szót súlyosabbá tesz.

Thunderzap közben magyaráz valami legújabb beatjéről, amit szerinte „még a londoni klubok sem bírnának ki”. A többiek nevetnek, Colleen túlságosan is közel hajol Ace-hez, miközben figyel rá. Én a whiskey szélét körbe-körbe forgatom az ujjaimmal, és érzem, ahogy Ace lopva rám pillant.

Nem néz sokáig, csak egy pillanatra. De a pillantás elég. Elég ahhoz, hogy minden más halkabb legyen körülöttem. Mintha a zajos társaság csak díszlet lenne, a valóság pedig ott vibrálna köztünk, ebben a fojtott térben.

– Ez a ruha nagyon jól áll rajtad – szól oda halkan Ace, csak nekem, csak annyira közel hajolva, hogy más ne hallhassa.
– Nem a ruha az – felelem, és érzem, hogy a mosolyom túl titkos ahhoz, hogy bárki más meglássa.

Colleen közben felnevet, egyik karját Ace székének támlájára dobja, mintha ezzel is jelezné, hogy közéjük senki nem férhet. Ace azonban nem mozdul felé. Csak a poharához nyúl, majd lassan kortyol a colából. A mozdulat egyszerű, mégis minden gesztusában benne van a visszafogott feszültség.

– Táncolni is fogtok? – kérdezi Thunderzap, a szeme mindkettőnk között cikázik. – Vagy csak pózolni jöttetek?
– Majd ha a DJ felpörgeti – mondom könnyedén. Érzem, hogy Ace figyel. Olyan közelről, hogy a bőrömön érzem a pillantását.

A többiek közben egymás szavaiba vágnak, kacagnak, zajonganak. Colleen próbálja magához húzni Ace figyelmét, de ő csak félig reagál. Időnként bólint, de közben mindig visszacsúszik a tekintete hozzám.

És én tudom. Ő is tudja.
Ez az este már nem róluk szól. Nem Colleenról. Nem Thunderzapról. Senki másról.

Csak rólunk.

A pultnál már túl sok minden történik egyszerre: poharak csörrennek, Colleen hangja túl hangos, Thunderzap túl harsány. Érzem, hogy Ace is feszültebb, mint mutatja. Mégis minden rezdülése felém van hangolva.

A zene lüktet, a basszus úgy ver, mintha a mellkasom belsejében dobolna. Amikor felcsendül egy lassabban induló, de aztán egyre mélyebb groove-ba váltó szám, Ace félrebiccentett fejjel felém fordul. Nem mond semmit. Csak a kezét nyújtja.

A mozdulat egyszerű. De a jelentése égető.

A whiskey még félig van, de leteszem a pultra. Beleteszem a kezem az övébe. Szoros, biztos fogás. Nem enged el, ahogy átvágunk a társaságon. Látom Colleen arcán a villanást, az értetlenséget, a féltékenységet. Thunderzap füttyent valamit, de elnyeli a basszus. Nem érdekel.

A tánctérre sodródunk. A fények villognak, a testek egymáshoz dörzsölődnek, minden mozdulat nyers és túlfűtött.

Ace mögém áll, kezeim a derekamnál találja meg. Nem durván, de elég erősen, hogy érezzem: most már ő tart. A hajam szinte az arcát éri, érzem a leheletét a nyakamon.

Lassan mozdulok először, aztán egyre jobban átadom magam a ritmusnak. A testem minden rezdülése válasz az övére. Mintha két külön szólam lennénk, de ugyanabban a dallamban.

Nem csókol meg. Nem kell. A testünk beszél.
Az ujjaim a csípőjén pihennek, a mellkasát érzem a hátamon, minden basszus-lüktetés közénk szorul.

Körülöttünk mindenki tombol, de a mi mozdulataink lassabbak, veszélyesebbek. Mint két ragadozó, akik tudják, hogy a végkifejlet elkerülhetetlen — csak még játszanak előtte.

Felpillantok. A stroboszkóp fényében látom Ace arcát: nem mosolyog, nem nevet. Komoly, sötét, éhes. A tekintete rám szegeződik, mintha senki más nem létezne.

És én… érzem, hogy most már nincs visszaút.

A zene lassan ránt magával, minden basszus egy-egy lökés a mellkasomban. Ace teste a hátamhoz simul, a mozdulatai lassúak, irányítóak. A világ körülöttünk elveszti a fókuszát. Csak ő van.

Amikor megfordulok, hogy szembenézzek vele, minden fény szétesik mögötte. A villódzásban a tekintete olyan, mintha a sötétből világítana. A keze végigsimít az oldalamon, fel a vállamig, majd ott pihen meg, mintha megkérdezné: biztos vagyok-e benne?

Aztán közelebb hajol. Egyetlen lélegzetnyire tőlem. Érzem a száját, de még nem ér hozzám. A világ megáll. Csak várunk.

És én… nem bírom tovább. A kezem a mellkasára siklik, onnan a nyakára. Megemelkedek a lábujjaimon. És abban a pillanatban, mintha egyszerre döntenénk, összeér az ajkunk.

A csók. Vad, tiltott, forró – egy csók, ami már régóta meg akart születni.

Nem puha, nem bizonytalan. Túl sok benne a tiltott vágy, a hetek óta halmozott feszültség, minden, amit hetek óta tagadni próbáltunk, egyetlen robbanásban tör felszínre. Olyan, mintha hirtelen minden zene bennünk robbanna ki. Az ajkai kemények, mégis forrók, Ace keze a tarkómon, a hajamba markol, mintha sosem engedne el. Az ujjaim a mellkasán, a szívverését érzem. Mintha a zenébe kapaszkodnánk, de valójában egymásba.

Aztán… lassan elhúzódik. A homlokát az enyémhez támasztja, szeme lehunyva, a lélegzete szaggatott.

– Most mennem kell – szól rekedten, alig hallhatóan. – Ez az én estém. Egy órám van ott fent, a DJ-pult mögött.

Nem magyarázkodik. Csak egy gyors, feszült pillantást vet Colleen felé, aztán rám. És eltűnik. A tömeg elnyeli, de én érzem, hogy minden mozdulata nekem szól.

Felmegy a pult mögé. Azonnal átveszi az irányítást. A klub tombolni kezd, ahogy lejátssza a saját mixeit – kemény basszusok, váratlan váltások, sötét és vibráló ütemek. Mindenki őt nézi. Ez az ő terepe. Ő a vezér, a mágnes, akinek mindenki engedelmeskedik.

Én közben a bárpultnál állok, próbálom visszafogni a remegést az ajkamon. A testemben még mindig ott ég a csók íze. Colleen távolról figyel. Nem szól. Csak fogja a poharát, és a szemében ott van a felismerés: elveszítette őt.

Ace egy órán át uralja a klubot.

Úgy érzem Ace rövidre zárta az estjét. Mintha fejben máshol lenne. Az utolsó szám, amit ő kever a Royal Deluxe No limits. Üzenet.

Nincsenek határok. Bármit megtehet. S a dalban ott van, ma meg is szeg minden szabályt. Készüljek.

Aztán, amikor a szett véget ér, hirtelen eltűnik a pult mögül. Nem keresem.

Pár perc múlva megjelenik mellettem, közel hajol, szinte a fülemhez ér a szája.

– Gyere – mondja halkan, határozottan. Ace csak int a pultnál a többieknek és én némán csatlakozom hozzá. Egyszerűen olyan erős magabiztosság lengi körül, és ez a magabiztosság ellenállhatatlanná teszi.

Elindul, és én követem. A klub hátsó folyosóin át, el a zaj, a fény, a tömeg elől. Csak a sötét, a rejtett ajtók, a bársonyos falak. Egy titkos ajtón át privát hálószobába vezet. Bent félhomály fogad, a plafonról meleg fényű lámpák vetnek aranyszínű árnyakat egy festményre, ami az enyém. A Manchesteri vörös téglák az éjszakai fényekben festményem, amit Acenek ajándékoztam. Itt van. Ennek a szobának a falán.

Az ajtó becsukódik mögöttünk. A klub dübörgése tompa morajként szűrődik át a falakon, mintha egy másik világ lenne odakint. A szoba csendje olyan, mint egy lecsendesedett hangverseny utózengése. Megállunk egymással szemben.

Ace a kulcsot hanyagul az asztalra dobja, a szeme végig rajtam. Nincs benne bizonytalanság, csak nyers akarat és az a tekintet, amitől minden porcikám reszketni kezd.

– Most már nem érdekel, ki látott. – A hangja mély, rekedt, végzetes. – Te kellesz.

És ebben a pillanatban tudom: a klubban kezdődött el valami, amit már nem lehet megállítani.

Elvesztett lojalitás

 

13.

Elvesztett lojalitás

Nem tudok aludni. Egész éjjel csak Ace szavai visszhangzanak bennem:
 „Ez meg fog történni.”
Mintha Ace a bőröm alá írta volna, hogy hűtlen leszek.

Az egész testem válaszolt rá. A vágy, amit eddig próbáltam tagadni, most minden idegszálamban ott lüktetett. A whiskykóla sem segített. Csak még élesebbé tette a tudatot: nem tudok nyugodni. Nem bírok aludni.

Feladom. Csendben kimászom az ágyból, lelépkedek a lépcsőn. A nappali sötét. Csak az Irwell felől beszűrődő fények vetnek puha kontúrt a bútorokra. Ace stúdiója nyitva, de sötét. Ő is felment. Egyedül akartam lenni a csenddel, de lépteket hallok mögöttem. Halkak, mégis biztosak.

Liv az. Fényes, puha pongyolában áll, selyem, ami lágyan omlik köré, olyan anyag, amit csak Ace világa engedhet meg. A haja kibomlott, a bőre meleg fényben dereng. Ő itt is kifinomult, rendezett, méltóságteljes. Én pedig… csapongó, lázas, törvénytelen.

– Felébresztettelek? – kérdezem halkan. – Nem akartam.
– Nem… – rázza meg a fejét. – Én sem tudok aludni.

Megnyomja a rejtett fénykapcsolót a konyhánál. Tompa, borostyánszín fény dereng, a pult mellett ülök le, ő pedig velem szemben.

– Nem semmi buli volt – szólalok meg könnyedén, mintha tényleg csak erről lenne szó.
– Valóban – bólint. – Még soha nem voltam ilyenben.

Megáll, elgondolkodik, majd kis szünet után hozzáteszi:
– Ez most más volt. Miattad.

Felé fordítom a tekintetem.
– Miattam?

– Az a szám, Kim… amit énekeltél. Nem tudom… érteni kéne a zenei üzeneteket, ugye? Ace mindig azt mondja, hogy „hallani kell, amit nem mondanak ki”. Én ebben sosem voltam jó. De ma este… valamit megéreztem.

Leteszi a poharát, és a pultnak dől. A mozdulatában ott van a fáradtság és az őszinteség.
– Colleent legyőzted ma este. De… úgy érzem, engem is.

Megdermedek. Ez nem az a mondat, amit hallani akartam. Ez az, amitől menekültem.
– Ugyan, Liv – próbálom elütni, de már tudom, nem fog működni.

– Ne játszd meg magad. Láttam, hogyan néz rád. És te sem vagy ugyanaz, ha ő ott van.

A hangja nem szemrehányó, inkább fájdalmasan tiszta. És éppen ettől vág belém.

– Kérlek, Liv… ne kezdjük ezt – felelem halkan, kerülve a tekintetét.

Nem akarom kimondani. Nem akarok fájdalmat okozni. De érzem, hogy már régen nem tudunk úgy tenni, mintha semmi nem történne.

– Nem akarlak elveszíteni sem téged, sem őt – mondja lassan. – De… valami van köztetek. És nem tudom, hogy vége lesz-e. Vagy hogy mikor. Csak azt érzem, hogy… valami átalakult.

Az igazság súlya ott lüktet köztünk, mint egy elfojtott basszus. Nem válaszolok. Nem tudok. A hallgatás önmagában is beismerés.

Liv szeme sötét, mégis puha, mintha egyszerre kérne és engedne el.
Én pedig érzem: mindig is versenyeztettem másokat magam körül. Most már Livet is.

Szeretem Livet. Valahol mélyen, tisztán, igazán. De a köztünk lévő lojalitást lassan felzabálja az a másik érzés, amit Ace iránt érzek.

És talán szeretem Ace-t is. Vagy csak azt szeretem, ahogyan Ace által önmagam lehetek.

De bárhogy is van… valakit el fogok veszíteni.

 

Reggel szokatlanul halkan ébred a ház. Nem a szokásos másnapos zsivaj szűrődik át a falakon, hanem valami visszafogott, óvatos némaság, mintha mindenki igyekezne elrejteni magát a másik elől.

Liv már a konyhában volt, amikor lementem. Hosszú, sötét zakót visel a ruha fölött, amit még az előbb dobott magára, és gyors mozdulatokkal pakolja a táskáját. A pulton egyetlen csésze kávé gőzölög, de alig ivott belőle.

– Korán indulsz? – kérdezem halkan, mintha félnék, hogy a hangom megtöri a csendet.
– Sok a meló bent – feleli röviden, és az órájára pillant. – Nem tudom, mikor jövök.

Ennyiben hagyja. Egy pillanatra sem néz a szemembe. Csak megigazítja a kabátját, és már kint is van az ajtón.

A csönd újra visszaköltözik.

Alex az étkezőasztalnál ül, előtte egy újság. Lapozgatja, de látszik rajta, hogy egyetlen sort sem olvas el. A tekintete időnként megakad rajtam, majd gyorsan visszapillant a betűkre.

– Rosszul aludtál? – szólalok meg végül.
– Te is. – Nem kérdés, hanem ténymegállapítás. Kis szünet után hozzáteszi: – A buli… elég kemény volt.
– Igen – sóhajtom, és a pohár vizem szélén futtatom végig az ujjam. – Talán túlságosan is.
Alex lehajtja a fejét, de a hangja élesen hasít belém:
– Egy ideje minden túlzás ebben a házban.

Nem válaszolok. Csak a pohár peremét nézem, mintha onnan várnám a feloldozást.

Délutánig mindenki a maga világába húzódik. Alex a nappaliban maradt, látszólag filmet nézett, de valójában a telefonját nyomkodta. Én a szobámban pakoltam össze a vásznakat, bár pontosan tudtam, hogy úgysem nyúlok hozzájuk. Livről nem jött hír, és a ház mintha Ace nélkül maradt volna.

Aztán, amikor a nap már ferdén sütött be a nappali üvegfalán, megjelent. Mintha semmi sem történt volna. Farmer, fekete póló, a kezében kóla. Egyetlen rezdülés sem árulta el, mit gondol.

– Este klub, saját estem lesz– mondja egyszerűen, és a tekintetét futólag rajtam felejti.

A szívem kihagy egy ütemet. Alex felnéz az újságból, és bólint.

– Jól van, menjetek. Én most kihagyom.  Rátok fér egy kis zene.

Ace megemeli a poharát, és már megy is tovább, fel az emeletre. Egyetlen pillantás. Csak ennyi. De nekem ez több volt, mint bármilyen vallomás.

Alex visszafordítja a tekintetét a lapokra, de a hangja halkan utolér:
– Készülődj Kim… de vigyázz magadra.

Félrebillentett fejjel nézek rá, de nem válaszolok. Tudta, hogy nem is fogok.

Az estére készülve érzem: valami elkerülhetetlen vár ránk. Nem program. Nem szórakozás. Hanem végzet.

A szobám félhomályában állok a tükör előtt. A hajam szétterül a vállamon, mintha önálló életet élne, szabadabban, mint én. A rúzs piros színe vakítóan fénylik a szám vonalán, de a kezem alig bírja végigvezetni a mozdulatot – remeg, akár a szívem.

A csipkeruha, amit magamra húzok, sötét árnyalatban simul rám. A bőrömön végigfut a hideg szövet érintése, a minták áttörése alatt mintha minden érzékenyebbé vált volna. A testem tudja, amit az eszem még próbál tagadni: ez az este más lesz. Nem csak buli. Nem csak zene. Valami végérvényesen el fog mozdulni.

Felnézek a tükörbe, és egy idegen lányt látok. Veszélyesebbet, nyersebbet, szebbet. Egy lányt, aki már nem akar menekülni attól, amit érez.

Ace képe villan be. A szeme, ahogy rám tapadt, amikor énekeltem. A hangja, ahogy suttogta: „Ez meg fog történni.” A szavak, amelyek még most is égnek bennem.

Próbálom elterelni a gondolataimat, de minden mozdulatom visszavisz hozzá. A rúzs a számra, a csipke a bőrömön, a szívem dobbanása – mind őt idézi.

Amikor kilépek a szobából, a ház furcsán elnémul. Alex a kanapén ül, félig a telefonját nézi, de ahogy leérek a lépcsőn megszólal:

-        Jól nézel ki. Túl jól!

-        Csak egy buli – ütöm el a megjegyzését.

-        Nem annak tűnik.

-        Akkor minek? – Nem válaszol. Csak a tekintetéből látom, hogy mindent ért, amit elhallgatok. Liv hazaért, de fáradt. Ace pedig vár rám.

A Ford kulcsa a kezében.

A pillanat, amikor a hideg éjszakába kilépek Ace oldalán, olyan, mint borotvaélen egyensúlyozni. Az utcán fények vibrálnak, de bennem minden sötétség és fény egyszerre kavarog.

Ace kinyitja nekem az ajtót, anélkül, hogy rám nézne. A gesztusban van valami rémisztően természetes, mintha mindig is így lett volna.

Beülök az anyósülésre. A kárpit hűvös, a motor halkan felmorajlik. Ace a volán mögött, egyik keze a sebváltón, a másik a kormányon. Egyetlen pillanatra rám néz...  és nem kellett több.

Tudtam.

Amikor visszatérünk a Cola House-ba, már nem leszünk ugyanazok.

 

Whiskeycola

 

12.

Whiskeycola

Miután lemegy Ace feldolgozása a Déjà Vu-ról, nem bírok tovább maradni a házibuliban. Túlságosan sok ez az este. Érzelmileg telített, vibráló, nyers… már Liv is visszavonult. Én is. De aludni képtelen lennék. Két ilyen nyílt, zenei vallomás után lehetetlen csak úgy békésen álomba merülni. Valami bennem feszülten élni kezdett.

Minden porcikámban ott zúg még a Déjà Vu – az enyém és az övé is. Két vallomás, két sebből szivárgó igazság. Bármit is iszom, nem oldja fel bennem a feszültséget.

Az egyetlen szoba a házban, ahol csend van, Ace stúdiója. Ide húzódom vissza, egy pohár whiskyvel, abban bízva, hogy egy kis lélegzethez jutok. A gondolataim kuszák, a szívem zúg, mint a dagály előtti part. Próbálok rendet rakni. De a zene, az este, a szavai… mind Ace körül kavarognak.

Aztán halk nesz. Az ajtó kattan. Ace lép be. Nem meglepetés. Tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy egyedül maradjak ezekkel a szavakkal, amiket egymásnak dontunk zenében. A kulcs elfordul a zárban. Egy pillanat alatt kizárja a külvilágot. Csak mi ketten vagyunk.

– Szia… csak egy kis csendre vágytam – mondom halkan.

– Ide én is azért szoktam jönni – feleli –, de most… ha már itt vagy. – A hangja alig halkabb a csendnél. – Az a variáció… a te hangoddal. Elképesztő volt. Felénekelnéd nekem?

Nem kérdés, melyik számról beszél. A Déjà Vu már nem az enyém. Közös lett.

– A Déjà Vu-t? – a poharamat a konzolasztalra teszem, nem tudom eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült vagyok.

– Inspirált. Igen. – A poharát mellém teszi. Egy egyszerű gesztus. Mégis azonnal összeköt bennünket.

– Ha valóban akarod… felénekelem.

– Menj be. Beállítom neked a sávokat.

Felállok, a mikrofonhoz lépek. Ő beállítja a sávokat, mozdulatai precízek, otthonosak, mintha a keze tudná, hogy ma este nem egyszerűen zenét, hanem vallomást kever.

Felkapcsolja a ledfényeket. A stúdió finom fényben úszik, a kontrollszoba elcsendesül, csak az intro lüktet lassan. Elindul a zenei alap. Ismerős. Mégis új. Ez a dal… az én vallomásom volt. Neki.

Ace egy pillanatra megállítja az alapot. Rám néz.

– Nem énekelsz?

– Csak… be tudsz számolni nekem?

– Mindenről, bébi – mosolyog, és mutatja a visszaszámlálást.

Énekelek. Talán háromszor. Néha elcsuklik a hangom, megremeg, de ő figyelmes, nem kommentál. Aztán leállítja a sávot, és maga elé húz egy mikrofont. Nem számítok rá. De ő is elkezd énekelni. És halkan, rekedten válaszol rám.

„Ahogy a hullámnak kell a part, úgy kellesz nekem… Amikor ilyen közel vagy, nincs értelme elmennem… Kívánlak tetőtől talpig… beléd szerettem.”

A hangja rekedten tiszta. A szavai hozzám szólnak. Hozzám születtek. A hangzás puha, mégis erős. A képernyőre mered, precíz mozdulatokkal keveri a hangokat. Látom, hogy elmerül benne, mint én a festésben. Művészi transz.

– Szép hangod van – szólalok meg halkan. – Miért nem énekelsz sosem?

– Ez csak demó. A vokálos miatt. Én nem vagyok az a típus, aki kiáll a színpadra. Én a háttérből dolgozom. Onnan tudom, mi működik.

– De ezt… ezt neked kellene énekelni – suttogom.

– Rengeteg ilyen dalom van, egyik sem az én hangommal. Ez a rendszer így működik. Nekem ez a helyem benne.

Felnézek rá. Mint egy alkotóra. Mint arra, aki megért. Aki lát. Az én hangomat keveri. Az én érzelmeimet építi újra.

Figyelem, ahogy összeilleszti a kettőnk sávjait. Képpé formálja a pillanatot.

Ace: „Ahogy a hullámnak kell a part, úgy kellesz nekem.”

Én: „Ahh… ahh… igazán akarom…”

Ace: „Most kellesz nekem.”

Én: „Ohhh igen… ohhh igen…”

Egy új szám születik. Nem az enyém. Nem az övé. A miénk.

Megáll a levegő. Az ő szavai most először szólnak nyíltan hozzám, nem rejtve, nem zenébe burkolva. Csak tisztán. Fájdalmasan tisztán.
A hangunk lassan összeolvad, ő a sávokat igazítja, én a szívemet. Mire a felvételnek vége, nem tudom, hol kezdődök én, és hol végződik ő.

– Nagyon leppegsz – mondja, miközben újra és újra vág. – Szomjas vagy?

– Te küldtél be a mikrofon mögé – nevetek lágyan. Kortyolok a whiskyből.

– Mit iszol?

– Whiskyt, tisztán. Te? Kólát?

– A kóla ízét vétek elrontani.

– Pedig már próbáltad. Colleen teraszán. Akkor nem volt baj az ízével – nézek rá csendesen, de a tekintetemben ott a kérdés.

Milyen volt… az a csók?

Ace felém fordul. A szeme sötét, mély. A szavai rekedten jönnek.

– Kurva jó íze volt. Újra és újra akarnám… most is…

A levegő megdermed. A vágy ott izzik köztünk. Ace a hajam alá nyúl, ujjai finoman a tarkómon pihennek, aztán a vállamon siklanak végig. Cirógató, lassú mozdulat. Libabőrös leszek. És ő is érzi.

De aztán elhúzódik. A pillanat még tart. De nem lépjük át.

– Ace… ezt nem lehet… – súgom.

– Tudom. De, Kim… valljuk be. Ez… meg fog történni.

A hangja remegésnyi, mégis határozott. A poharainkra nézek. Félmosollyal nyúlok a poharáért. A sajátomhoz nyúlok, és beleöntöm a whiskyt Ace kólájába. Aztán vissza a felét. Az ital sötétbe hajló barnás tónusa elmosódik. A sötét ital összekeveredik, a határok elmosódnak. Whiskykóla.
– Most már nem tiszta – mondom.
– Mint mi – feleli csendesen.

A szavai belém égnek, pecsétként. Nem fenyegetés. Nem ígéret. Tény.
Két világ vagyunk: a whisky és a kóla.

Whiskykóla.

Óceán és tenger.

Én és Ace.

Két világ, aminek sosem lenne szabad összeérnie. De már elkeveredtek. Összeoldódtak.

És most… már csak idő kérdése.

 

Deja vu

 

11.

Deja vu

Az északi fenyvesek illata még bennem él, amikor visszagördülünk a Cola House udvarára. Olyan, mintha két külön világ között léptem volna át: otthon a csend, a menedék, itt pedig a vibráló, zúgó éjszakák, amelyek sosem hagyják pihenni a szívemet.

Már a ház előtt hallani lehet a basszust. Ace igazi házibulival készül a visszatérésünkre. A fények villódznak az ablakokon át, az előtérben üvegek koccannak, nevetések visszhangoznak. Nem kérdés: a ház újra megtelt élettel.

Ahogy belépünk a Cola House előkészületek közepébe csöppenünk, poharak csörrenek hosszú ezüsttálcákon, a sarokban a hangtechnikát állítják be. Minden fény más színben villog, a levegőben keveredik a gin és a parfüm illata, a hangszórókból dübörögnek a basszusok.

Északon csend volt, itt tombolás. Ott menedék, itt kísértés. A bőröndöm még a sarokban áll, de én már a tükör előtt készülök. Ma estére szándékosan túl feltűnően öltözök, túl rövid a ruha, túlságosan rám simul, a fényekben aranynak tűnik a bőröm. Vékony pánt, puha anyag, ami követi a testem vonalát. A hajam kiengedtem, a hullámaim szabadon omlanak a vállamra. Minden mozdulatomban ott bujkál a feszültség. A tükörben rövid pillanatra magamra mosolygok: ez a lány nem az, aki északon a szélben állt. Ez itt valaki más.

Ahogy a házibuliba érek nem kell Ace-t keresnem. Ő is azonnal észrevett. A dj-pultnál áll, félárnyékban, a szeme mégis úgy ég, mintha a szoba minden fényét belőle gyújtották volna. Egyetlen mozdulata sem harsány. A szeme sarkából figyeli, ahogy a teraszra lépve lassan cigarettára gyújtok. Nem csak látom, érzem is, ahogy Ace végignéz rajtam, miközben Colleen a vállára hajtja a fejét. Tiltott, mégis égető a pillantása. Valaminek történnie kell.

A nappaliban és a teraszon már mindenkit elsodort a zene.

Elszívtam a cigit. Nincs visszaút.

A dalválasztás már rég eldőlt bennem.

Margaritával a kezemben, Liv mellett felmegyek a kis emelvényre Ace-hez és a füléhez hajolok:

-        Játszd be nekünk nimstarr-tól a Deja vu számot!

Amikor Ace berakja a Nimstarr – Déjà Vu első ütemeit, tudom, hogy ez most az én pillanatom lesz. A mikrofon hideg fémje a tenyeremben, a margarita az ereimben, a szívem pedig… Ace felé dübörög. Ő nem mozdul. Csak figyel. Mélyen, sötéten, szinte fájdalmasan. És én minden sorban egyre közelebb húzom őt magamhoz.

A Nimstarr – Déjà Vu szám az én dalom. A saját vallomásom. Azt hiszem… szerelmes vagyok.

Énekelek.

A tekintetem nem kerüli el Ace sötét pillantását. Nem tudok nem róla énekelni.

És ő… hallgatja.

Amikor a dal véget ér Colleen tapsol, túl hangosan, túl lelkesen, átkarolva engem, mintha osztozni akarna a pillanatban. De én már tudom: ez nem az övé. Ez Ace-é. És az enyém.

Itt Colleen a régi világ és én vagyok az új! Akár elfogadja ezt bárki, akár nem. Én nem Livre vagyok féltékeny, hanem… Colleenra. De ennek ma… vége.

Colleen átkarolja a derekam, lelkes, irigységgel kevert csodálat van a hangjában:

– Kim, ez a dal… – a hangja túl lelkes, túl selymes – a te hangodon ez maga volt a vágy! – koccan a pohara az enyémhez.

– Nos, igen... – mosolygok, kicsit részeg, kicsit túl harsány önmagamként. – Szeretem a szexet. Mindegy, milyen. Lehet részeg, másnapos, ötpercenkénti, éttermi mosdóban történő. Jöhet. Nem válogatok. Ha jó. Ha őszinte. Ha ő… – de nem fejezem be. Inkább felhajtok még egy margarítát. – Gyere, csajszi! – rántom magammal Livet a tömegbe. – Táncoljunk!

Colleen hangja még utánam szól, félrehallhatatlan élességgel:

– Vigyázz, drágám, mert a Cola House-ban minden tettnek ára van. És nem mindig te fizeted meg.

Nem nézek vissza. Csak érzem, hogy a szavai Ace felé suhannak.

Túlpörög a testem. A hangom. A szívem.

Éppen túllépném a határt, amikor Alex elkap. Félrehúz, a tömeg szélén állít meg. Nem kiabál. Nem kell. A szava elvágja bennem a zenét.

– Kim, mit csinálsz? – suttogja közelről. A hangja alig hallható, de annál élesebb. A zene, az alkohol és Ace tekintete még mindig bennem zúg.

 

 

– Mit csinálnék? Szórakozom! – válaszolok vállrándítással. – Táncolok. Bulizok. Élvezem az estét – fordulok felé, a mosolyom túl széles, túl sok benne az önvédelem.

– Táncoltál Ace-nek. Úgy, hogy mindenki látta. Miután elénekelted azt a számot. Neki. Kim. Ez nem játék. – Alex szemei kemények, de mögöttük ott a fájdalom is. Alex halkan, de élesen figyelmeztet. Tudom, hogy igaza van.  – Liv is látta. Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogyan nézett rád.

A tekintetem visszasiklik Ace felé, aki a pultnál áll mozdulatlanul, mintha szobor lenne. A körülötte lévő zaj nem érinti. Csak az én mozdulataim.

– És? Nem értem, miért… Ez csak egy dal volt.

– Nem. Az a dal vallomás volt. És te pontosan tudod. – Alex közelebb hajol. – Állj le, Kim. Mert ez már fáj másoknak is. Livnek is.

– Ártatlan szórakozás! – vágom rá gyorsan, de a hangom megremeg.

– Te, Kim… – Alex arca alig egy arasznyira az enyémtől – mondd meg őszintén. Mikor voltál utoljára ártatlan?

Nem válaszolok. Nem tudok. Csak a tekintetemben villan át valami. A bűntudat, a dac, a vágy összekeveredett árnyalata. Aztán visszamegyek a táncolók közé, mintha semmi sem történt volna. De a szavai ott maradnak bennem, égő bélyegként.

A táncparketten próbálom elnyomni a feszültséget. Livvel együtt forgunk, tomboló örvényként, és akkor, egyszer csak, újra megszólal a Déjà Vu.

De nem az enyém. Nem az eredeti.

Ez Ace-é. Az ő verziója. Mélyebb, erősebb, karcosabb. A basszusok lassabban lüktetnek, a szöveg átírva, átszőve, személyessé téve. Nem kell, hogy rám nézzen — tudom, hogy nekem szól. Mindenki hallja. De valójában csak ketten értjük.

 Az első sor már letép rólam minden önvédelmet:

„Tudom, hogy nem ő vagy… és így nem fog menni. A szerelmed fáj, és nem értem, miért hagyom. A kurvámmá teszlek, veszélybe sodorsz… és mégis, bassza meg… szerelmes vagyok beléd.”

A szívem egy pillanatra kihagy. Mintha mindenki más hangja, minden dob, minden fény kialudna körülöttem. A tömeg ugyan üvölt és tombol, de számomra megszűnik létezni. Ez a dal nem nekik szól. Ez nekem szól. Csak nekem.

Nem néz rám. Egyetlen pillantást sem enged. A szeme a keverőpulton, a keze a potméteren. De nem kell, hogy rám nézzen. Tudom, hogy minden szó nekem van vágva, nekem van kiszakítva belőle. Ez nem egy feldolgozás. Ez egy vallomás. Egy fegyver. Egy bélyeg. Egy lánc, amit rám tett.

A testem reszket, miközben hallgatom. Nem akarom, hogy Liv lássa, nem akarom, hogy bárki lássa, de érzem, ahogy minden sejtem felizzik. Ez már nem játék. Ez sosem volt játék.

És amikor a refrén kitör, mintha maga a ház is beleremegne:

„Nem vagy az enyém… de nélküled semmi sincs bennem.”

A mellkasom összeszorul. Azt hiszem, most értettem meg igazán. Amit Colleen soha nem fog. Amit Liv soha nem fogadhat el.

Ez már a mi történetünk. És ettől a pillanattól kezdve… senki másra nem tartozik.

Az óceán művészete

 10.

Az óceán művészete

Hajnalban indulunk. Axel azonnal elalszik a hátsó ülésen, ahogy elindul az autó. A ház mögött ott marad a Cola House, Liv, Ace…

Alex vezet. Én az ablaknak dőlök. Kint lassan úszik el a táj.
 Felhők a mezők fölött.
 A fák árnyéka a szélvédőn.

A fenyők illata egészen más, mint bármi, amit a Cola House-nál érezni lehet. Nincs benne semmi édes, semmi kifinomult – csak a zöld mély, erős, földillatú valósága. Ahogy kiszállunk a kocsiból, Alex Axelt a vállán viszi be a házba. Én hátramaradok, csak nézek a magas fák közé, amik úgy állnak körülöttem, mint egy régi, némán figyelő testőrség.

A szüleim nem kérdeznek sokat. Apám keveset beszél, de amikor megölel, érzem, hogy tudja: most nem a nyugalmat, hanem a menedéket kerestem itt. Anyám vacsorát melegít, minden mozdulata figyelmes, halk. Nem tolakodnak. Csak hagynak lenni. Talán ezért tudok most először igazán lélegezni itt.

Az éjszaka sötétje puhább itt, mint délen. Axel békésen alszik az emeleti szobában. Alex is visszahúzódik a saját gondolatai mögé. És én… én kisurranok a házból, megyek, amerre régen is mentem, amikor össze kellett rakni magam: a tengerhez.

A tengerhez vezető ösvény ismerős. A kavicsok még mindig ugyanott szóródnak szét, mint évekkel ezelőtt, a fűcsomók között. A szél egyre erősebben fúj, hideg, sós illatot hoz, mintha már messziről figyelmeztetne: készülj fel.

Ahogy kilépek a parti homokra, a hullámok hangja egyszerre csap meg. Mély, zakatoló, mégis ritmikus – olyan, mint egy szív, ami túl hevesen ver. A víz feketéskék, a horizonton a felhők összezáródnak, sötéten tornyosulnak. A szél a hajamba kap, az arcomhoz csapja, mintha minden erővel el akarná takarni a gondolataimat.

Lépéseim alatt ropog a nedves homok, majd egy-egy hideg vízcsepp csapódik a lábamhoz, ahogy a hullám előrecsap. Olyan, mintha a tenger figyelne. Mintha magához hívna. És én nem tudok nemet mondani.

Megállok a víz szélén, karba fonom a kezem, de a testem mégis reszket. Nem a hidegtől – hanem attól, hogy itt, ezen a parton minden őszintébb. Nem tudok hazudni. Sem magamnak, sem másnak.

Ace arca bevillan. A szeme, ahogy rajtam felejtette a tekintetét. A mozdulata, amikor hozzám hajolt és megcsókolt. A hangja, amikor azt mondta: mindennél jobban akarlak. És ahogy belém ivódott minden pillanat, mintha a bőröm alá költözött volna.

A hullámok egyre erősebben csapódnak a partnak, hab fröccsen a bokámra. Egyszerre érzem, hogy ez a víz – akár a szerelem – gyönyörű is, de veszélyes is. Nem enged. Magával ránt. És hiába próbálok elhátrálni, már a részemmé vált.

A hajamba túrok, a sós levegő csíp, a szemem sarkában könny gyűlik, de nem sírás. Inkább valami fojtó, kimondhatatlan feszültség. Egy sodrás, ami nem áll meg.

 

Komolyan szerelmes lennék? Ace-be? A szó szinte idegen tőlem. És mégis, most, miközben a sötétedő óceánt nézem, érzem, hogy igaz. A szívem gyorsabban ver, a tüdőm nehezebben telik meg levegővel. Ez nem vágy. Ez nem játék. Ez valami, ami sokkal mélyebb, sokkal veszélyesebb.

A víz ütemesen zúg, mintha választ adna minden belső kérdésemre: a szerelem épít és rombol. Ahogy a tenger. És ha egyszer elsodor, nincs visszaút.

Nem mondhatnám, hogy különösebben megkomolyodtam, amióta eljöttem innen. De most valami más. Nem csak a hely, hanem a hangulat is. Megszólalt bennem valami, amit sokáig azt hittem, nincs is: egyfajta belső iránytű. Ami azt mondja: ez az út… nem helyes. Épp ezért lehet, hogy annyira vonzó.

Ace. Ő egészen más, mint bárki más eddig az életemben. Nem tudom, mi teszi ennyire különlegessé. A pénz? A hatalom? A kiszámíthatatlan, mégis magával ragadó energiája? Vagy csak az, hogy nem szabad?

A gondolataim minden percben hozzá tévednek. Nem szoktam ehhez. Én nem szoktam ilyen érzéseket megélni, csak belemenni egy kapcsolatba, túllépni rajta, elfelejteni. És miközben Livet óvom, támogatom, belül egyre jobban gyötör az, amit Ace iránt érzek.

Egyre mélyebben csúszunk egymásba, akármennyire is próbáljuk kikaparni magunkat ebből a víznyelőből.

A szerelem lehet csak ennyire bonyolult. A szex egyszerű.

S csak egyre tudok gondolni: sosem kellett volna megismernünk egymást…

Nem akarom, hogy ez egy végzetes találkozás legyen, nem akarok semmit. Nem akarok érezni semmit, gondolni semmit. Nem akarok visszamenni a Cola House-ba… mert egyre kevésbé vagyok képes kontrollálni önmagam, a dolgokat, bármit.

Ace szavai nem nyugtattak meg. Azt hittem kettőnk közül, ő az idősebb, a felnőttebb, a férfi, aki képes gátakat szabni, korlátozni, fékezni, elutasítani. Mindazt, amit megszoktam egy pasitól.

De túl mélyen rezonálunk egymásra. Szeizmikus hullámokat keltünk egymás lelkében.

És úgy érzem egyre kevésbé tudjuk irányítani a történéseket.

Jobb lett volna nappal a tengerhez jönni, akkor festhettem volna. Nem nyugtatott le a séta. Ahogy belépek a szülői házba anyám rögtön levágja rajtam, hogy nyugtalan vagyok.

– Kérsz bonbont? – emel felém egy tálcát, mintha csak ezzel le lehetne csendesíteni a bennem tomboló vihart.

– Csak ha szerencsét hoz – mosolygok rá fáradtan.

– Akkor ne válaszd ki azt a középsőt – kacsint. – Mindig csak baj van vele.

Leülök a pult mellé, a könyökömön támaszkodva nézem őt, ahogy lassan a saját bonbonját majszolja.

– Miért csinálom mindig a hülyeségeimet, anya?

– Mert túl szép vagy – feleli egyszerűen. – És a kísértésnek nehéz ellenállni. Te meg olyan vagy, mint egy bonbon a díszdobozban. Már attól kívánni kezdenek, hogy rád néznek.

Nevetek, de van valami keserű ebben a nevetésben.

– És ha már tudom, hogy nem szabadna… de mégis érzem, hogy akarom?

– Akkor talán pont ezért akarod.

Csend. Aztán megkérdezi:

– Liv férje?

Bólintok.

– Tudtam – mondja, és úgy néz rám, mintha egyszerre látná maga előtt őt is mellettem. – Az a férfi… valami különös vonzerővel bír. Én is észrevettem az esküvőn. Bár nem az én világom. De gyönyörködni lehet benne. És néha ez is elég egy nőnek, nem?

– Rossz vagy – nevetek rá.

– Tudom – mosolyog. – Tőlem örökölted.

 

Este egy pohár vizet viszek fel magamnak az emeletre, a konyhából kifordulva az irodaajtóban apám áll. A kezembe nyom egy hosszúkás dobozt.

– Csak egy apróság. Nem a szülinapodra, nem karácsonyra. Csak úgy.

Kibontom. Egy sötétkék gravírozott toll. Kim de Noir. Alatta: Architect in the making.

– Tudod, hogy mindig várunk vissza az irodába – mondja halkan. – De csak akkor, ha te is akarod. Nincs nyomás.

A torkomban szorul meg valami. Megölelem.

– Köszi, apa. Nagyon szép.

– Tudom – bólint. – Mint te.

A szobámban a két Goodwin már alszik. Felkattintom az íróasztalomnál az asztali lámpát és nézem egy ideig a szerkezetrajzokat a falon. A régi akvarelles épületrajzaim. Nosztalgikus érzés ezeket látni. Simára borotvált lábaimat simogatom, miközben törökülésben ülve merengek a régi lánykori szobámban. Az ablaknál a babzsákpárnákon ültünk Alex-el és rajzoltunk. A ruhásszekrényemet nézem merőn. A szekrény tetejére rejtettem a festményeimet. Lehet már ki is dobták azóta, eltelt két-három év mióta kiköltöztem innen. Felrugaszkodom a székemen és lábujjhegyen állva tapogatom a szekrény tetejét. Még itt vannak a lapjaim. Óvatosan húzom le, felkavarom a port a szekrény tetejéről és a lapok tetejéről. Lefújkálom róla a rárakódott port.

Elcsúsztatom egymáson a lapokat. Minden ecsetvonásban benne vagyok. A víz színe, a hullám mozgása… ott van bennem, mindig is ott volt. Csak ezeket tudtam megmenteni, és egy részét Alex hozta el az otthonunkba.  Nézegetem a képeimet az asztalon a kis lámpa fényénél, a telefonom a kezemben. Lefényképezem őket, és elküldöm Owennek. Nem írok semmit. Ő mégis válaszol.

“ Kim de Noir művészetét a tengerparti táj éteri hatásai és az Atlanti-óceán állandó jelenléte ihlette. Kim de Noir Art akvarell művész. Téma: Inspired by the Sea. Owen”

A pasi csúcs! Úgy látszik Liv mindig megtalálja az ilyen férfiakat. Ez az Owen is a szakmája legjobbja.

“ Tökéletes lesz. Az óceán művészete. Kiállítás jövő hónapban: Chateau Le Tilleul, France.”

“ Rendben. Örülök az együttműködésünknek Kim.”

“ Én is.”

 

A torkom elszorul. Megcsináltam. Elindítottam, amit Alex mindig akart.

Lefekszem mellé. Félálomban kérdez:

– Kint voltál?

– A tengerparton.

– Kivel beszéltél?

– Owen-nel. Beindítjuk a kiállítást.

Alex kinyitja a szemét, félmosollyal néz rám.

– Végre.

– Tudtam, hogy tetszeni fog.

– Azt hittem, csak pasikról tudsz így áradozni.

– Művészet. Az most a pasim.

– Akkor nem leszek féltékeny – mondja, de már hunyja le a szemét.

Odabújok mellé, de a gondolataim már nem itt járnak.

Túl magabiztos lettem. Érződik rajtam. A művészetem egyben én magam vagyok — és most nemcsak láthatóvá, hanem sebezhetővé is tettem magam.

Az északi parton ülve nemcsak a tengert, hanem Ace-t is figyeltem… az interneten. Soha nem tettem még ilyet. Egyetlen férfi után sem kutattam így. Olvastam róla, hallgattam a zenéit. Azt éreztem, mintha egyre mélyebben érteném. Őt. A lényeget. A zenéjén keresztül.

És ebben a felismerésben hirtelen önmagamat is megértettem. Ahogy ő a zenében él, én a festészetemben. Ez a mi közös nyelvünk. Ace az egyik képemet akarta — a manchesteri akvarellt. Az övé lett. Tudni akarom, hová tette. De cserébe… én is akarok valamit tőle.

Egy zenét. Csak nekem.

Nem kell több. Nincsenek elvárások. De a festményem nála van. Egy dal jár érte. Egy üzenet. Nekem.

 

Egy ritmusban

 9.

Egy ritmusban

Másnap reggel kávézás közben jelentem be Alexnek:

— Apám hívott — mondom halkan. — Szeretné, ha meglátogatnánk őket.

Csend. Aztán Alex felnéz. A tekintete sötét, fáradt.
 — Ez most… spontán jött, igaz?

Bólintok. Nem mentegetőzöm.

— Rendben, akkor ma pakolunk. Ne hagyjunk itt semmit — teszi még hozzá. Azt hiszem, mást ért alatta, mint én.

A ház szokatlanul halk.

Nem az a nyugodt csend, ami jólesik, hanem az, ami mögött ott rezeg a ki nem mondott szó.

A vendégszobánk padlóján félig nyitva hever a bőröndöm. Egyik oldalon összehajtogatott pulóverek, a másikon szétszórt jegyzetfüzetek, ecsetek, festékes tubusok. Összepakolni mindig olyan, mintha rendet raknék a fejemben — de most a rend se jön. Csak a súly.

A folyosón halk lépések. Ace. Megismerném a járását bárhol. Elmegy az ajtóm előtt, megáll, talán hallgatózik, aztán továbbmegy. Nem köszön, nem kopog. Én se szólok. Ez a nap ilyen lesz: kikerüljük egymást, mintha a másik túl közel volna ahhoz, hogy biztonságban maradjunk.

Alex a nappaliban ül, laptop az ölében, a tekintete időnként a telefonjára siklik, mintha valamit várna — egy üzenetet, egy mozdulatot, ami feloldja a csendet. De nem jön semmi.

Mindketten tudjuk, mi történt azon az éjszakán. Csak nem ugyanarról az éjszakáról beszélünk.

A konyhapultnál állva mosogatom Axel tányérját. Alex bejön, megáll, aztán inkább a poharak között kezd matatni.

– Minden rendben? – kérdezem.

– Persze – feleli gyorsan, és már ott sincs a hangjában a meggyőződés.

Kint lassan szürkül az ég. A falióra mutatója vánszorog. A nap valahogy sosem akar véget érni.

És tudom: holnap ezek a falak mögött már egyikünk sem lesz ugyanaz, mint amikor ide érkeztünk.

Terhelt és feszült vagyok. Érződik a pakolásomon is. Idegesen csomagolok a bőröndbe.  Ahogy a ruhákat rakosgatom, a vásznakra siklik a tekintetem. Mindegyiken ott van egy-egy darab az elmúlt hetekből — színek, amik róla szóltak, pillanatok, amik itt születtek.

Egy ideig nézegetem a vásznakat, aztán végül egy üres vásznat a Cola House folyosóján hagyok, a többit a kocsiba teszem.

Ace egész nap óvatosan kerülget. Igyekeztünk nem találkozni. De ahogy meglátja a vásznat rákérdez.

– Festeni készülsz? – kérdezi, a tekintete nem a vásznat, hanem az arcomat figyeli.

– Talán. Csak még nem tudom, mit.

Egy pillanatig hallgat, majd vállat von.

– Van kedved a stúdióban dolgozni? Te festesz, én szerzek valamit.

A hangja laza, de a szeme egy pillanatra elárulja: ez több annál, mint hogy csak „csináljunk valamit”.

 

A stúdió félhomályos, a mennyezeti lámpák helyett inkább a hangulatvilágítás derengése tölti meg a teret. Az egyik sarokban ott a billentyűzet, az elektromos zongora, a másikba állítom az állványom. Mintha két külön világ lenne, de ugyanabba a szobába álmodva.

Eligazgatom a vásznat, a festékeimet kipakolom, ecsetek zörrennek az asztalon. Ace a zongora felé indul, közben mezítláb, hangtalan léptekkel megy át a szőnyegen. Leül, és anélkül, hogy rám nézne, leüti az első hangot.

A hang betölti a teret. Mély, lassú, mint egy lélegzet.

Megkeverem a festéket, a szín lassan olvad a vízbe. Ecsetvonás, hang, ecsetvonás, hang. A ritmusunk összeáll, mintha mindig is együtt dolgoztunk volna.

Időnként felpillantok. Ace lehajtott fejjel játszik, néha megáll, a laptophoz lép, hangsávokat kattintgat, aztán folytatja. A homlokán laza tincs csúszik a szemébe, amit türelmes mozdulattal félresimít. Látom, ahogy a teste kicsit előrehajlik, amikor valami különösen tetszik neki abból, amit hall.

A festményen színek úsznak össze: kék, mélyzöld, egy árnyalatnyi borvörös.

Nem tudom, mi lesz belőle, de érzem, hogy jó. Nem a vászon miatt. Hanem a levegő miatt köztünk.

 

Megállok, hátrébb lépek, hogy lássam a képet. Ace ekkor felemeli a fejét.

– Mi az? – kérdezi halkan.

– Csak… működik – felelem.

– Mi? – kérdi, mintha nem értené, de a mosoly a szája szélén elárulja, hogy pontosan tudja.

– Ez. – Körbemutatok. A festékfoltos asztalra, a zongorára, a félhomályra, ránk.

 

Nem mondjuk ki, de mindketten tudjuk, hogy most látjuk, milyen lenne, ha ez nem csak egy délután lenne. Ha minden nap így kezdődne és így érne véget — két ember, akik a saját művészetükbe merülnek, mégis egy ritmusra lélegeznek.

Ace visszafordul a zongorához, és halkan, szinte csak nekem játszik tovább. Én újra felemelem az ecsetet.

A hang és a szín találkozik a levegőben. És én nem tudom eldönteni, hogy ez az egész egy kísértés… vagy már maga a válasz.

Ace játéka lassul, mintha a dallam maga is figyelni akarna rám. A zongora hangjai úgy simulnak a mozdulataimhoz, mintha kísérnék az ecsetvonásokat, mintha ő adná a festményem pulzusát.

A vásznon most már nem csak színek vannak, hanem mozdulatok. Olyan, mintha a hangok irányítanának, nem is én.

Megállok egy pillanatra, hogy vizet kortyoljak. Ace ekkor játszani kezd valami ismerős, lassú motívumot — a dallam ott volt már köztünk korábban, talán a Fordban, talán valami éjszakai beszélgetésünkben, de nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy hozzám kötődik.

Nem bírok a vászonnal szemben maradni, odamegyek hozzá.

Megállok mellette, a zongora oldalánál, és figyelem, ahogy a kezei a billentyűkön mozognak. Nem siet. Nincs benne semmi hivalkodás, csak az a lassú, biztos nyugalom, amivel mindig eléri, hogy a figyelmem ne tudjon máshová vándorolni.

– Túl szép ez a dallam ahhoz, hogy véletlen legyen – mondom halkan.

Ace felnéz, és a tekintete szinte végigsimít rajtam.

– Semmi sincs véletlen – feleli, és még egy ideig játszik, mielőtt leengedné a kezét. – Mutasd.

– Mit? – kérdezem zavartan.

– A képed.

 

Visszamegyek az állványhoz, ő pedig feláll, és lassan odasétál.

A vászon előtt megáll, karba tett kézzel nézi. Nem szól, csak vizsgálja, és közben érzem, hogy nem csak a színeket, hanem engem is olvas belőle.

– Milyen érdekes… – szólal meg végül. – Ez olyan, mintha ugyanabban a térben lennénk, de két külön világban. És mégis… egy irányba mozdulunk.

– Talán… ilyenek lennénk – mondom ki mielőtt meggondolnám.

Nem ér hozzám, nem lép közelebb, és mégis olyan, mintha az egész szoba egyszerre szűkült volna össze. A levegőben ott van a mondat, amit egyikünk sem mond ki: hogy ez működne. Nem csak itt, nem csak ma. Mindig.

Ace egy pillanattal később visszasétál a zongorához, és újra játszani kezd. Én folytatom a festést, de már nem a vásznat figyelem igazán — hanem azt, ahogy a zenéje minden mozdulatomat belülről vezeti.

Két ember, két művészet. Egy tér. Egy ritmus.

És ahogy a délután lassan estére hajlik, tudom, hogy ezt az érzést magammal viszem. Talán örökre.

A vászon és a zongora után valami furcsa csend ül ránk. Nem kínos, inkább olyan, mint egy természetes lecsengése annak, hogy órákon át egy térben lélegeztünk.

 

– Megyünk ma este valamerre? – kérdezem félvállról, miközben leteszem az ecsetet.

– Úgy volt, hogy nem megyünk sehová – vonja meg a vállát. – De valami kaját rendelhetnénk.

– Felejtsd el – felelem hirtelen, és magam sem tudom, miért mondom olyan határozottan. – Ma én főzök.

Ace felvonja a szemöldökét, és olyan pillantást vet rám, mintha azt mérlegelné, viccelek-e.

– Te?

– Én. – Letörlöm a festéket a kezemről, és már a konyha felé tartok. – Franciaországban mindennap főzök. Ez… része lett az életemnek.

 

A Cola House konyhája nagy, de rideg. Nem az otthoni, meleg fényű, sült illatú tér, hanem inkább ipari játszótér, amit ritkán használnak komolyan. Most viszont nekilátok. Az otthonról hozott mozdulatok gyorsan visszajönnek: a kés biztosan jár a kezemben, a sütő ajtaja hangtalanul csukódik, a fűszerek egy mozdulattal kerülnek a kezembe.

Ace eleinte csak a pultnak dőlve figyel. Aztán leül, rákönyököl az asztalra, és nyíltan néz.

– Ezt eddig eltitkoltad? – kérdezi, miközben a fokhagyma illata kezdi betölteni a teret.

– Nem volt alkalom. – Egy mosoly kúszik a szám szélére. – Te már láttál bulizni, festeni… De nem láttál vacsorát főzni.

 

– Hát, nem – ismeri el. – És most, hogy látlak… azt hiszem, kezd megváltozni a rólad alkotott képem.

A tűzhely mellett állva keverem a ragut, és egy pillanatra ránézek. Az arca árnyékban van, de a szeme csillog.

– Miben változik?

– Abban, hogy rájövök… te pontosan olyan életet élsz, amilyet mindig is szerettem volna magam mellett. – A hangja halk, de minden szava élesen ér célba. – Otthon vagy, csinálod, amit szeretsz, közben… rendet tartasz magad körül. És… rohadt jól nézel ki.

Elnevetem magam, de belül érzem, hogy ez több, mint bók. Ez vallomás, még ha nem is annak szánta.

– Csak mert most nem miniruhában mászkálok?

– Mert most látom, hogy ennél sokkal több vagy – mondja egyszerűen. – És ez… veszélyes.

A sütő csengése megtöri a pillanatot. Kiveszem az aranybarnára sült ételt, és az asztalra teszem. Ace már előkészítette a tányérokat, anélkül, hogy kértem volna.

Alex csatlakozik hozzánk, mikor asztalhoz ülünk. Ace megkóstolja az első falatot, nem szól azonnal. Csak néz.

– Ez… komoly – mondja végül. – Ha ezt tudtam volna rólad, talán már hónapokkal ezelőtt felfogadlak a Cola House szakácsának.

Nevetek, de a szívem közben nagyot dobban. A vacsora lassan halad, közben beszélgetünk mindenről és semmiről. És az egész este alatt végig ott van a levegőben a gondolat: hogy ez a nyugodt, harmonikus együttlét talán épp annyira riasztó, mint amennyire csábító.

Mert amit most látok rajta, az nem a játékos Ace, nem a zárkózott, titkokkal teli férfi. Hanem valaki, aki hirtelen el tudja képzelni magát… velem.

 

Késő este hallom meg a kulcs csörrenését. Liv lép be, a hajában a hideg levegő illata, a vállán a táskájával, és a munkanap súlyával.

– Sziasztok – mondja, de nem áll meg sehol. A hangja fáradt, mintha a világ összes e-mailje és problémája az ő vállára zuhant volna ma.

Alex felnéz, bólint, de nem mozdul. Ace a konyhában áll, épp vizet tölt magának, és csak ennyit mond:

– Későn jöttél.

– Tudom – feleli Liv, és eltűnik a háló felé.

A ház újra elcsendesedik. A bőröndöm még mindig nyitva. Az este hideg, és mindenki a saját szobájában ül, mintha csak a falak tartanák egyben a történetet, ami most már darabokra esett.