Velem, ha vagy

" Tajtékos tenger dühét se bánom, Velem, ha vagy..."
/Elizabeth Barrett Browning: Portugál szonettek II./

A fodrásznál két prospektus is van. Az egyik önvédelmi tanfolyam. erősen gondolkodom. Ha fizikailag menne, akkor azt például használhatnám a férjem és kirohanásai és támadásai ellen. Csak nem gondolnák, hogy egy nő éppen a családjában akarja ezt alkalmazni, a férjével szemben. Ráadásul mindig menekülés a vége. Hova szaladjak? Amikor az otthonomból kell elszaladnom? Nagyobb biztonságban vagyok az erdő szélén, és a sarki kocsmában, mint a lakásomban. Ez a helyzet.

A másik tanfolyam egy tangó tánctanfolyam. Végülis ezt viszem haza magammal. Ebédszünetben beugrom a lakásba. Robert a gép előtt van, mint mindig.

• Lenne kedved táncolni velem? - kérdezem.
• Én nem akarok táncolni, meg nem is tudok.

Nem értem miért kell minden közös programötletet zsigerből elutasítani. Még csak el sem gondolkodik rajta. Még csak meg sem hányhatjuk-vethetjük. Nem ő kijelenti, hogy nem és pont. Hiába próbálnék tenni bármi, hogy kicsit is közelebb kerüljünk egymáshoz. Persze egy lakásban lakunk kihez vagyok ennél közelebb igaz? De más dolog a fizikai közelség és más az érzelmi.

• Tangó. A férfi irányít a nő engedelmeskedik. A kedvenc felállásod - próbálkozom.
• Béna vagyok, nem akarom magam mások előtt égetni. Nem táncolok - mondja és fel sem néz a gépről.
• Egy próbát megért - rántom meg a vállam. Lemegyek a várétterembe ebédelni. Régebben Robert is elkísért. De most már ráunt az étterem választékára. Helyette elvárja, hogy én főzzek neki. Vagy rendeljek valahonnan. Most még van ebédje, úgyhogy nem igazán izgat.

Ha Theo nincs, vagy már megbeszéltünk mindent a hétre, akkor egyedül ebédelek.  Nem igazán rajongok az egyedül étkezésért. De Liv az éttermet unalmasnak tartja, valahova elment a helyi barátaival. Itthon még a szokásosnál is önállóbb. S itt az apján kívül nincs nagy veszély.  

Az étteremben párok és családok étkeznek. Andrew sűrűn jön ide Amberrel, de...sosem hívtak át az asztalukhoz. Azt hiszem annyira nem jövök ki jól az öcsémmel. Meg úgy a család többi tagjával sem. Nagyon elvontnak tartanak. Túl műveltnek. Pedig általában titkolom, amennyire  tudom, hogy valaki untat. A férjemmel már igazán maximálisra fejlesztettem a meghallgatás képességét. Hiszen szinte már mindent unok, amit mond. De meghallgatom, beszélgetünk róla, válaszolok.

Hogy engem mi érdekel és én miről akarnék beszélni, az soha senkit nem érdekelt.  Se a férjemet, se a szüleimet, se a kollégáimat, se a gyerekemet. én mindig érdektelen voltam mindenkinek.  Már nem is érzem az ízét annak, amit eszek. Ráadásul még ezt is fegyelmezetten csinálom. Sosem akarok teljesen jól lakni. Mielőtt túl jóllaknék megállok. Tehát körülbelül a tányéromról az étel háromnegyedét fogyasztom el.

Ha őszinte akarok lenni utálom ezt az éttermet. Mert csak én eszek egyedül az asztalnál. Látszólag mindenki olyan boldog. Párok, családok. Csak én nem. persze lehet mindez csak kirakat. Vagy ők tudnak viselkedni. Én a férjemmel már normálisan bevásárolni sem tudok. Külön sorokon megyünk. Nem várjuk be egymást. Nem beszélünk meg semmit. Ezért előfordul hogy két dolgot is veszünk meg a hiányzó termékekből. Ahogy közeledik a hétvége még több ilyen boldog család van itt. Csak nekem jutott ki boldogtalanságból?

Szombaton két esküvő megy le ismét. Nézem, ahogy a várban köbejárkálnak a menyasszonyok a fotósokkal és nagyjából ugyanazok a beállítások kattannak. Átsétálok az árkádos körfolyosón. A loggián Dylan cigiszüneten van.

• Még egy boldog pár - figyeli őket Dylan.
• Te is elég sok esküvőt látsz - könyökölök mellé a kőkorlátra.
• A képeken mosolyognak, de százalékos arányban meg tudnám mondani, hány menyasszonyt láttam sírni. Egyik sem örömében - jegyzi meg Dylan s kifújja a füstöt. - Nem is értem, miért kell mosolyogni a képeken. Egy esküvő komoly dolog. Inkább elgondolkodó, és jövőbe révedő képeket kellene készíteni, mint régen.
• Régen még a fotósok is jobbak voltak.
• Milyen érzés őket látni?
• Menthetetlenül romantikus vagyok. Hiszek a szerelemben és a házasságban. Sosem házasodtam volna, ha nem hiszek benne.
• Komoly bátorságra vall, ezt éppen tőled hallani - pillant rám oldalt Dylan. - Tudod mit én… hallottam ezt-azt. Tudom miért kapod a legtöbbet, s te is tudod… mert ellentmondasz. Mert nem értesz egyet. Mert vitázol. Mert a magad igazát hajtod. Mert nem tudsz megalkudni. Mert otthon is győztes-győztes meccseket akarsz lezavarni, mint itt az irodában. mindenki jól járjon. Pedig a párkapcsolatokban nincs ilyen.  Különösen ott - int át a fejével a lakásom felé.
• Robert szereti ha rábólintanak arra, amit mond és kigondol - értek egyet.
• Aki őszintén szeret, annak nem a bólogatásodra van szüksége, hanem arra, hogy boldog legyél - Dylan kidobja a csikket és otthagy.

Robert egész héten kiborít. Egész héten a fordítással zaklat, nem érti meg, hogy nem jut rá időm. Érzem, hogy a héten gyűlik kettőnk között a feszültség.  Liv kedvencét sütöttem egy eperkrémes csokoládés cupcake. De Robert szándékosan szivat. A konyhában szüntelen elém áll, hátráltat,  elteszi a tojásokat, amiket elővettem. Várja, hogy mikor robbanok. Miközben szüntelen a fordítást követeli rajtam. Már este tíz után vagyunk. Liv a szobájában alszik. Robert pedig újra nekem ugrik.

• Kész van már, amit rád bíztam?.
• Robert, egyszerűen nem jutottam el odáig. Te is tudsz franciául, fordítsd le, kitelik az
• idődből! - csattanok rá. - Ne állj elém, szeretnék elmenni! Ne hátráltass már! Fáradt
• vagyok!
• Arra várok már napok óta, ennyit igazán megtehetnél nekem is. Nem sütögetni kell itt,hanem csináld meg! Meg nem olvasgatni kell a kádban!

• Egész nap itthon ülsz, akkor mit csinálsz? - dühöngök.
• Kezdj neki fordítani, vagy megverlek! - megfeszül a nyaka és kidüllednek a szemei. állandóan félek tőle. Amikor Liv kicsi volt nem mertem egyedül hagyni vele. Féltem, hogy Liv felidegesíti és bántani fogja. állandóan rájuk néztem. Csak akkor aludtam el, ha  a férjem már elaludt. Idegőrlő időszak volt. Semmit nem pihentem. S most sem. Tudja, hogy a nyári időszak a várban a legkeményebb, de nem is érdekli.
• Jó, akkor nekiülök - sarkon fordulok és a dolgozószoba felé indulok.
• Most már eredj aludni! - előz ki.
• Nem, lefordítom, mert addig nem hagysz békén - bosszankodom.
• Most már alszunk! Indíts! - ütésre emeli a kezét és néhányszor felém suhintja. Jó elegem van. Ha nem indulok el fordítani az a baj, ha ágyba indultam volna az a baj.  Elegem van! Képtelen vagyok nyugodtan befeküdni az ágyba, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Robert a komódról felkap egy könyvet és felém dobja. -  Nincs több olvasás! És akkor nem leszel fáradt! Feküdj le! Azt mondtam! - mellém ér és én sietve elhúzódom és kikerülöm. A komódra akarja vágni a könyvet, de eltalál. Csípi a karomat és a mellkasomat.  Nekem esik és ujjai a nyakamra feszülnek. Dulakodunk. Most tényleg nagyon szorítja a nyakam. Fogalmam sincs, hogy kapok-e levegőt. Ahogy elereszt csak egy villanásig gondolkodom. Tudom, hogy erősebb, és gyorsabb, mint én. Nekem csak a meglepetés pillanatnyi előnye marad. Nekiiramodok a folyosón és kirántom az ajtót az első pár cipőt ami legközelebb esik hozzám felkapom és kipattanok mezítláb és lefutok a lépcsőn.
• Húzzál vissza a lakásba! - sziszegi.
• Nem! - csattanok rá. Tudom, hogy kint nem fog jelenetet csinálni tehát végigfutok mezítláb a várudvaron.
• Akkor kint maradsz cseszd meg! - bevágja az ajtót. Basszus! Nem hoztam a kocsikulcsom! Egy magassarkú körömcipőm volt legszélen. Nem a legjobb esti erdei túrához. De legalább fekete, mint a szoknyám, belelépek a cipőbe. Átsétálok az árkád alatt. A parkolóban már csak egyetlen kocsi van. Egy 95-ös Seat.

Dylan a programok után még egy órát pakol. Tehát még itt van? Hátrafordulok és a srác komótosan cigarettát szívva lépked az árkád alatt. Észrevesz. A macskaköveken fűzős cipőiben hangtalan a lépte, ahogy mellém ér. Kinyitja a kocsit. Nem kérdez. Kitárja az anyósülést, és rámnéz. Ahogy beszállok megállapítom, hogy talán még életemben nem ültem ilyen rumlis kocsiban. Az autóban több felé hamu van és morzsadarabok, Talán még egy-két falevél is. Dylan az ajkai közt tartja a cigarettaszálat. Lehúzza az ablakot és halkan gurul lefelé a várból. Másodpercekig dermedten ülök. Aztán felocsúdom, és bekötöm magam.

• Ez elég fapados - jegyzi meg Dylan, ahogy kiveszi a szájából a cigit és kilógatja a lehúzott ablakon. Kifelé fújja a füstöt az ablakon, hogy ne keveredjen az utastérrel. Jól esik a menetszél. - Főleg annak,  aki francia kocsikhoz van szokva - pislant rám.
• Jó lesz. Csak levegőhöz akarok jutni - mondom. Dylan az ablakba könyököl. Már közeleg az éjfél. - Nagyon későig vagy ilyenkor, biztos fura lehet. Ilyenkor hazaérni.
• Nem fura. Az a fura, ha korán jövök - feleli Dylan. - Az én műszakom  délután négy körül kezdődik általában. - Dylan szerződése csak nyáron szól szinte végig a várba, szinte minden nap, azt hiszem négy napos beosztásokkal tizenkét órázik most. De télen főleg szombaton az esküvőkön van nálunk, és alkalmilag egy-egy rendezvényre.
• Máshol is dolgozol? - fogalmazódik meg bennem a kérdés.
• Persze. Klubkoncerteken vagyok főleg hangtechnikus Manchesterben. Ugye azért passzol ennyire a vár nekem, mert Manchesterben az egyetemi szemeszterek alatt van jobban meló.
• Koncertek? Mh buli lehet az élet - nézek előre a gyér forgalomra.
• Jah, mindenki ezt gondolja. Valójában magán a koncerten én fülhallgatóval ülök. Még ha szórakozásból is megyek koncertre nekem füldugó  kell. Én a fülemmel dolgozom eléggé ügyelni kell rá, hogy védjem a hallásom.
• Igaz. Ebbe még… ennyire nem is gondoltam bele.
• A másik, hogy én nem iszom a bulik alatt. Munka közben nincs ivászat. Plusz mindenki előtt érkezem, és mindenki után távozok.  Abból a sok-sok előkészületből, ami a munkám, a végén csak azt látják, hogy ülök,  a zenekar játszik én meg tologatom a potmétereket meg irányítom a világítást. Igaz ma már digitális keverőpultokat használunk, tehát a beállításnál kikísérletezett hangzás egy gombnyomásra előjön.
• Megleptél, mármint szombatonként egy buliból jössz át hangosítani?
• Aha - vigyorog rám. - Bár jobb esetben tudok olyan három- négy órát szunyálni.
• Akkor már értem miért olyan karikás a szemed, ha délelőtt vagy beosztva - bólintok rá. - Miért nem lettél hangmérnök? Tudom az apád álma.
• Magasabb szint. Azok már stúdiókban dolgoznak,  többet tanulnak és főnökösködhetnek. Nekem… elég volt ennyi a tanulásból. Gimi után elvégeztem egy éves technikusit és kész. hozzám közelebb áll ez a kicsit pakolósabb, mozgósabb dolog, meg...igazán annyival nem tudnék többet. Ja és főleg nem keresnék igazán sokkal többet sem. Nekem elég így. Apámat az zavarja, hogy végülis én folyton délutáni-éjszakai műszakban vagyok. Akkor megyek haza, amikor mások ébredeznek. S akkor kezdek, amikor mások leteszik a munkát. Azért erőltetett be oda hozzád a várba, hogy lássam “mennyivel jobb”.
• És? Jobb?
• Jobb. De nem a meló miatt - és nagyon hosszan néz rám.
• Miért vállaltad el?
• Kezdetben, hogy apám befogja már a száját. Tudod mennyit dumál. Aztán maradtam… - Dylan rám néz. Csak a levegőben lebeg a szó...miattad. De nem mondja ki. De ahogy rám néz így is egyértelműsíti.