Mariana-árok

"sziromként kibontasz engem, mint a tavasz

az első rózsát (érintve sejtelmesen)"

/ e.e. cummings: Valahol még sosem jártam/

Hét közben többször látom Dylant. De csak az ablakból. A cigit szívva könyököl a korláton, amikor Robert kocsijából kinézek. Összeakad a pillantásunk. Csak szívja a szálat, hosszan, azzal a csodálatos ajkával, amikkel olyasmiket művelt velem, mint még senki. Nem reagál. Én meg nem tudom, hogy lesüssem-e a szemem, vagy inkább bámuljam őt. Ezért inkább zavartan ülök a férjem kocsijában.  S remegek. Vágyom rá. Minden idegszálam követeli, hogy újra vele legyek. Dylan cigizik, én meg nézem őt a naplementében. Megőrülök érte. De semmit sem tehetek. Most ez a felállás. Én férjnél vagyok, és boltba kell mennünk. Miközben inkább odamennék hozzá, sokkal inkább lennék vele, minthogy bevásároljak a férjemmel.

Én a várban nappal nem merem megtenni. Egyrészt rengetegen ismernek, bármikor kellhetek. Dylan is mindig szem előtt van. Itt nincs negyed óra szünet. Nem lehet félrevonulni.  Az egyetlen csomópont, az az étterem. Dylan felbátorodik, és egyik nap odaül hozzám az asztalomhoz. Persze üres az étterem. Még korán van. De… nem természetes, ha minket együtt látnak. Mindketten tudjuk.

• A hétvégén jönnek vissza a szüleim. A nyaralásból. Ha gondolod… mielőtt… - szólal meg fojtott hangon és az öngyújtójával játszik. Szinte felgyújtja a ruhámat. Nem az öngyújtóval. Hanem a tekintetével. Fészkelődök.
• Holnap szabaddá teszem magam - bólintok rá. Tudom, hogy ő holnap szabadnapos. Ez az utolsó alkalom Dylan grafitis csodakék gyönyörosztó ágyában. Nem akarom elmulasztani.

Mielőtt Dylan szülei visszatérnek a nyaralásról igyekszünk kihasználni a helyzetet, hogy nincs náluk otthon senki.

Dylan ágyában fekszem és a grafitit nézem a falon. Kimerülten fekszünk. Összegabalyodva. Az irodából jöttem el munkaidőben. Zenét hallgatunk. Mint Dylannél mindig. Szeretem a kényelmes ágyát, a párnáira omlik a hajam, ahogy félkönyökre ereszkedem és félig felé fordulva nézem. A tetoválásait simogatom. Nagyon tetszik vele.

• Megszöktesselek? - kérdezi hirtelen ötlettel Dylan.
• Hová utazzunk? - megyek bele a játékba.
• Hol nem találnának meg minket?
• Ahova nehezen lehet eljutni.
• Mariana-árok - mosolyog rám Dylan. Olyan ritkán mosolyog, pedig nagyon tetszik a mosolya. Most egyszerre máshogy néz rám. Már majdnem azt érzem, hogy talán szerelmes belém.
• Komolyan rákerestél a nevemre? - nevetek rá.
• Ez ugrott be, de tényleg. Nem kerestem rá. De most, hogy mondod - Dylan a telefonjáért nyúl és beírja. - 10994 méter mély. Oda csak nem jön utánad senki. Ott kevesebben jártak, mint a Holdon. Jó helynek tűnik - vigyorog rám Dylan.
• Egy vizipalotában laknánk. Vizitündérek közt.
• Közel lenne Japán és Sydney - biccent Dylan. - Kultúrális feltöltődésként.
• De mindig sötétben lennénk - rázom a fejem.
• Jó akkor nem az árokban, csak ott az egyik Mariana - szigetre - Dylan komolyan néz. S ilyenkor nem tudom mit akar.  - Gyere, feküdj vissza! - a telefonját megfordítja és  a fejünk fölé tartja. Kattint néhány képet. Kettőnkről. Az arcomat csókolja, aztán a számat.
• Dylan! - nevetve halászom ki a kezéből és visszanézem a képeinket. Meglepődöm, mert nagyon fiatalosnak látszom rajtuk. Kisimultak a vonásaim. Fekve talán fiatalabbnak tűnök. S nagyon… boldognak. Olyan jó lenne egy közös kép. Nekem is. De… nem szabad.
• Ne töröld ki - súgja rekedten.
• S ha apád meglátja?
• Nem fogja.
• Dylan. Ez veszélyes játszma.
• Úgy látszik a Night-ok buknak rád - pörgeti át a képeket.
• Buksz rám? - sandítok rá.
• Marianne! Itt vagy az ágyamban, szerinted? - pislant rám a szeme sarkából. - De egyébként úgy látszik nem végzek elég jó munkát, ha kételkedsz bennem. Ideje bizonyítanom - teszi félre  a telefont és a takaró alá bukik. Kacagva hunyom le a szemem és átadom magam neki.

Már fél kettő van. Mennem kellene. De képtelen vagyok kimászni Dylan ágyából. Túl jól érzem magam. Dylannak sincs ellenére a dolog. Együtt zuhanyoztunk aztán visszamásztunk az ágyába. Dylan új válogatást tett fel, időnként elszívott egy-egy szál cigit. Rendeltünk ebédet. Ujjaival cirógatja a fenekemet egyre lejjebb halad, és izgatottan fészkelődöm a fenekemmel.  Szeretném ha megérintene a lábaim közt, de csak húzza az idegeimet.

• Nem. Gyere, ki az ágyból! Elviszlek fagyizni - húz ki az ágyból.
• Te támadást intézel az alakom ellen - nézek rá rosszallóan.
• Szerintem eleget mozogtunk ahhoz, hogy egy szigorúan diabetikus fitnesz gombócot vegyek neked - magamra húzom a szoknyám és a blúzom és a cipőbe bújtatom a lábam. Manchesterben Dylanék közel laknak a központhoz, így a Ginger’s-nél veszünk fagylaltot. Én egy almás mentás fagylaltot, Dylan egy mogyoróvajas karamelles gombócot és felváltva nyaljuk egymásét. Aztán egymást.
• Elolvad a fagyi - húzódik el Dylan, mikor már érzem, hogy az ujjamon csorog  a megolvadt csepp. Sokkal izgalmasabb és édesebb Dylan szája, mint a fagylalt. Képtelen vagyok abbahagyni vele a csókolódzást. A függője lettem. Kézen fogva sétálunk Manchester utcáin és olyan könnyűek a lépteim, mint lánykoromban. Ahogy eltüntetem a tölcsér maradékát is, Dylan az ujjaimról leszopogatja a rászáradt fagylaltot. Nagyon fiatalnak, gondtalannak és boldognak érzem magam. S igen, lehet egy kicsit szerelmesnek is. Dylannel minden jó.  Megáll az utcán és az ajkai közé tolva a cigit meggyújtja, s kézen  fog. A tenyere időnként a derekamon siklik, aztán a fenekemen. Megállít és a nyakamba csókol. Borzongok a forró nyárban, libabőrössé tesz a napon is. Jó lenne ismét együtt tölteni egy egész éjszakát. De nem most.
• Vissza kell mennem - sóhajtom a kocsimnál megállva.
• A francba is - húz közel magához Dylan. - Holnap?
• A várban - kinyitom az autót és beülök. A lábamra fúvatom a légkondit. Nagyon meleg a nyár. Nem tudom mi lesz. De érzem, hogy ez nem maradhat így.

A várban elkezdődik a középkori forgatag hét. Ilyenkor helyi kézművesek és középkori étkek vannak a várudvaron. Nagyon sok a látogató. Mindig egy nyitóesttel kezdünk. Tekintve, hogy Liam nem reprezentál, általában én szoktam megnyitni a középkor hangulatot a várban. A színpadot a délután árnyékos oldalba állították fel, s oldalt van Dylan asztala a lépcső mellett.

• Nos milyen vagyok? - kérdezem Robertet. Egy térdig érő ruhában vagyok. Nem akartam túl ünnepélyeset, de mégis elegánsat, ha már a vár igazgatónőjeként nyitom meg a középkor rendezvénynapokat.
• Kifestetted magad? - néz rám nemtetszőn Robert.
• Nem jó? Öregít? Nem tudom, annyira nem érzem.
• Egyáltalán nem jó. Ráadásul úgy nézel ki, hogy késztetést érzek, hogy pofán basszalak. Nem tudom miért, de idegesít a szemed, ha kifested magad - néz rám undorodva. Most már végképp elbizonytalanít. Átsétálok Liv szobájába. A foteljében ül és magazint lapozgat.
• Hogy nézek ki? - kérdezem tőle. Futólag felnéz.
• Jó lesz - ránt vállat. Hát számíthatok a családom véleményezésére. Most már fogalmam sincs, hogy nevetségesen nézek-e ki. De oda a maradék önbizalmam is. Úgyhogy teljes önbizalomhiányban levonulok a lakásból és a fal mentén a sátrak mögött érek a színpadhoz. Dylan a keverőpultnál a gép mellett ül, de ahogy meglát felnéz. Idegesen megnyalom a számat. Nagy levegőt veszek és a keverőpulthoz lépek. Dylan szokásos mozdulatsorral nyújtja a mikrofont. Ezerszer megcsináltuk már, amióta itt dolgozik. Most mégis remegek tőle. Fellépkedek a fémszerkezetes lépcsőn a színpadra, és köszöntöm a várlátogatókat, Ezüstharmat polgárait, turistákat, érdeklődőket, akik számos középkori műsort láthatnak a hét folyamán. Dylan nem szokott nézni. Főleg akusztikailag fogadja be a dolgokat. A hangomat hallgatja a mikrofonban. De ahogy lepillantok rá, futólag rámkacsint, és a telefonjával elkattint egy képet. Elmosolyodom és bemutatom a középkori de Noir-szereplőket, akik állandó tagjai és irányítói lesznek a rendezvénynapoknak. Át is adom a mikrofont a színészeknek, és én levonulok a színpadról. Szinte egész nyáron cipőben vagyok. Egy igazgatónő nem engedheti meg magának, hogy papucsban, vagy szandálban legyen. S sosem tudhatom, mikor kell hivatali ügyeket intéznem. Ezért szinte állandóan félcipőben vagyok.

Az étterem is egy széles sátorban kivonult a várudvarra és mindenféle finomságokat kínálnak fatálból. Egy gyümölcsnyársat majszolok, amikor Dylan hozzám ér.

• Jó voltál, mint mindig - kupából iszik, de tudom, hogy tonik van benne. érzem a leheletén. - A család?
• Fent vannak - lebbentem a hajam miközben a lakás felé intek. - Nem igazán rajonganak már a várprogramokért.
• Na és te?
• Nem tudom. Tizedjére csinálom. Mindig variálok a programokon, de vannak állandó elemek. Nekem ez… munka érted - Dylan néz és látom, hogy szörnyen szeretne megérinteni. De itt nem lehet. Én is nagyon vágyom rá. Borzalmasan. - Sötétedés után? - kérdezem.
• Én nem hagyhatom itt a rendezvényt - int a keverőpult felé Dylan. - Amíg hang kell - felsóhajtok.  Mindketten dolgozunk. még ha csak felügyelünk is. Tudom, Dylan munkájában is elég egy lemerült elem, és már cserélni kell, azonnal. S ha nincs a helyén az az ő mulasztása lenne. Nálam Dylan dolgozik itt a várban.
• Rendben. De...szerda este?