Bajomra gyógyír

"...s ím jöttél te! erős karod láncot tört. Már élek! Kupámba bajom gyógyírját tetted…"

/Elizabeth Barrett Browning: Portugál szonettek XX./

Dylant a Richmond Teaházba hívom délutáni teára Manchesterbe. Én már hamarabb ott vagyok. Egyrészt fel akarok készülni a mondandómmal. Másrészt, jobb ha én várok rá. Dylan annyira rám van hangolódva, hogy hozzám sem mer érni. Leül és a teaházi lapot a kezébe véve rámnéz:

• Hallgatlak - mondja annyira eltökélten, hogy kész bármit meghallgatni most tőlem.
• Terhes vagyok - egy szuszra mondom. Ezerszer megfogalmaztam, újrafogalmaztam. De mégis így éreztem a legszárazabbnak, a legérzelemmentesebbnek a kijelentést. Nem akarom, hogy az én arcomról, az én hangomból vagy az én közlésemből következtessen a lépésekre. Úgy próbáltam mondani, ahogy a BBC mondja a híreket. Dylan lerakja a kezéből az italkártyát és néz. Úgy néz, ahogy csak Dylan képes. Nem pozitívan vagy negatívan. Dylan néz. Figyel. A fejében tudom, hogy ezer dolog cikáz. Mert Dylan nem hülyegyerek. Dylan képes végigfuttatni a programokat fejben.  Végigsakkozni a lehetőségeket. Becsülöm benne, hogy nem az a pasi, aki egy ilyen kijelentésre azt vágja, hogy tekintve, hogy férjnél vagyok, biztos, hogy tőle van-e. Nem. Dylannel ezért volt más a kezdetektől a kapcsolatunk. Mert Dylan tudja, ha ezt a tényt közöltem vele itt, akkor kétségem sincs afelől, hogy ez a gyerek Dylantől van.
• Most el kell szívnom egy cigit - mondja ki tömören. Szóval kimegy. Ott maradok a kávéházi asztalnál egyedül és idegesen az ujjaimmal babrálok, a ruhámon, a hajamon. Már pattanásosra simogatom a homlokomat. Próbálom hűteni magam. Túlmelegedtem a teától is, meg az egész hormonháztartásom felborult. Megváltozott a testhőmérsékletem is. Kicsit mindig úgy érzem, hogy melegem van. Dylan visszatér. Cigaretta-illattal.
• Bocs - mondja röviden. Nyugodt. Kiegyensúlyozott. Nincs kétségbeesés, sem megrendülés az arcán. Pedig nem ez lesz életünk legkönnyebb beszélgetése, és ezt ő is jól tudja. Kihozzák Dylan rendelését is. Egy szendvicset és egy teát.
• Egyébként már voltam a nőgyógyászomnál. Megerősítette az állapotomat, megbeszéltük, hogy megcsinálja az abortuszt, vagy elkezdi a terhesgondozásomat, szóval tudja a helyzetemet is… a kapcsolataim terén - mondom tájékoztatásul.
• Rendben - Dylan hozzá sem nyúl a teához, vagy a szendvicshez. A csuklóján igazgatja az alkartakaróját. - Kezdjük ott: Te mit szeretnél?
• Fifty-fifty - mondom, s érzem, hogy nagyon kemény a derekam, annyira mereven ülök.  Dylan elgondolkodva néz, és bólogat közben.
• Nekem kell döntenem? - kérdez rá, s annyi felelősség süt a hangjából, hogy ha lehet még szerelmesebb vagyok belé, mint amennyire eddig voltam. Mert nem kérdés, én szerelmes vagyok ebbe a srácba. Annyira mint még életemben senkibe.
• Arra gondoltam, közösen hozzuk ki ebből a legjobbat - Dylan tudom, hogy értékeli tőlem ezt, partnerként tekintek rá. Nem tartottam sosem “fiatalabbnak” magamnál. Nem néztem le a korom miatt. S normálisabban meg tudok vele beszélni egy ilyen nehéz témát is, mint a saját férjemmel. De most nem akarok az otthoni dolgokra gondolni. Mert ez egy teljesen más szituáció.
• Jó, felvázolom azt, hogy szerintem eddig Te mire gondoltál - mondja Dylan. - Elveteted és szakítasz velem. Maradsz abban a pocsék házasságban, amiben eddig is szenvedtél, egy abortusz lelki terhével. - Dylan elkezdi kimérni a cukrot a teájába. - Elveteted, de nem szakítasz velem, tekintve, hogy az egyetlen ablakot, amin levegőt tudsz venni a fojtogató házasságodban, én nyitottam neked. Hogy az abortusz hogy hat rám és rád, azt jelenleg nem tudom felmérni kettőnk kapcsolatában, de biztos, hogy változtatni fog rajtunk - pillant fel rám miközben elkezdi kavargatni a cukrot. - A másik oldal a megtartod szakasz. Megtartod és otthon beadagolod, hogy valahogy mégiscsak a férjedtől van a gyerek. Hogy én ebben a szereposztásban mi vagyok? A szerető? Aki végignézem, hogy a gyerekünket Roberttel neveled fel? Mindegy, hagyjuk. Ez kiveri a biztosítékot nálam, az fix. Megtartod és lelépsz. Az egészből. Beleértve a férjed, a lányod, és engem. Remélem nem ezt választod. Vagy megtartod és velem maradsz. Szóval mindezek fényében azt mondom. Szeretnék helyetted dönteni és megmondani neked, hogy mit tegyél, de nem teszem. Azt viszont szeretném, hogy tudd. Bárhogy is döntesz, elfogadom. De, ha úgy döntesz megtartod, igenis azt akarom, hogy elgyere a szadista férjedtől, mert nem tűröm, hogy rád emelje a kezét, úgy, hogy az én gyerekemet várod!
• Értem - bólintok rá. Lehet mindenkinek kellene egy cigiszünet, mielőtt komoly beszélgetésekbe kezd. Dylan nagyon összeszedett volt. Nagyon határozott, és nagyon felnőtt. - Lépjünk rá arra a részre, mi van, ha megtartom és veled maradok? - Dylan kutatva néz, végül kimondja.
• Tudom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, de azt mondom: Én nagyon örülnék neki. Tudod nem vagyok a várhoz kötve. Apám kívánságára, és csakis miattad voltam a várban eddig is. Ha...el akarsz onnan jönni... nem gond. Van félretett pénzem. Nézünk egy házat itt, vagy Manchester körül, kiköltözünk és élünk ott. Nyilván én nem tudom azt az életszínvonalat biztosítani neked, amit te igazgatóként vittél a várban, de megélnénk. Nem éheznénk, vagy ilyesmi. Nem tekinteném tehernek, azt, hogy családom van, veled, és… tényleg tudnék örülni a gyereknek, de nélküled nem akarom beleélni magam. Bennem sokkal inkább az a kérdés, hogy ki tudsz-e lépni abból az életből, amiben most vagy? Tudsz-e szakítani a férjeddel, az eddigi életeddel? Marianne, én tudom, hogy egy nagyon kényelmes, és stabil életbe szoktál bele. Még ha szenvedtél is benne, és boldogtalan voltál. Nem mertél változtatni, mert féltél egyedül váltani. Féltél egyedül valami törvényt, és igazságot szolgáltatni. Megszabadulni a láncaidtól. De… én itt vagyok. Ahogy eddig is itt voltam. Nem kell egyedül lépned. Esküszöm soha az életben nem emelnék kezet rád. Ha semmi mást nem is, ezt az egyet garantálhatom. Soha nem bántalmaználak, sem szóval, sem tettel. - S ahogy ezt mondja elerednek a könnyeim. Utálom magam és az életem, hogy tizenöt évet poshadtam abban a szarlében, ami a házasságom, mert belekényelmesedtem, mert nem mertem kilépni, mert féltem az egyedülléttől, a magányosságtól, hogy boldogulnék-e az életben a férjem nélkül. S most itt van ez a nálam tizennégy évvel fiatalabb srác, aki úgy szeret, mint senki, és aki képes, és kész lenne kimenteni engem az életemből.
• Héj, Mariann! - Dylan átül hozzám és simogatni kezd, amitől csak még jobban zokogok. - Istenem annyira gyűlölöm ha sírsz! Mert totál tehetetlennek érzem magam tőle. Szeretlek, annyira őrülten szeretlek, hogy legszívesebben elhúznék veled innen a picsába, és felejtsük el az eddigi életünket, és kezdjünk együtt egy új életet. Ha ez nem adja meg neked a kezdőlökést, akkor semmi - Dylan ajkai a hajamat, a halántékomat, a kezeimet érintik, és olyan lágyan ölel magához, mintha dédelgetni akarna, s tenyerét a hasamra csúsztatja. Borzongok a kezei között, és émelygek, és sírok.
• Jaj Dylan. Engem soha… senki nem szeretett így, mint te. Én… nem is értem miért szeretsz te engem? Nincs is semmi, amit szeretni lehetne bennem - zokogom a mellkasába. Dylan ringat és simogat, míg megnyugszom.
• Dehogyisnem. Nagyon is lehet téged szeretni Marianne. Csak akikkel eddig találkoztál nem voltak képesek rá - suttogja nekem, s az ajkaink egymásra találnak.  Addig csókol, míg az utolsó kétségeimet is eloszlatja. Míg megnyugszom a karjában. Az egyetlen karban, ahol biztonságban érzem magam. Nem vagyok egyedül. Meg tudom csinálni.
• Jól van - veszek mély levegőt és zsebkendőt keresek, hogy kifújjam az orrom. - Csináljuk. De… még várjuk meg, hogy elkezdődjön a tanév. Liv had menjen vissza az iskolába.
• Rendben. Akkor elkezdem nézni a lakásokat, és neked jó lenne keresned… egy válóperes ügyvédet - néz rám Dylan kérdőn.

Dylannal teaházakban ülünk és lakásokat nézegetünk Manchesterben. Dylan, aki sorházi lakásból jön, és én aki a várból, végülis sokat hezitálunk, hogy hogyan alakítsuk ki a jövendő közös életterünket. Amiben elég gyorsan megegyeztünk az az, hogy két hálószobás ingatlant szeretnénk. A körülbelüli árat pedig 100-120 ezer font körülre állítottuk be, tekintve, hogy Dylannak 50 ezer font megtakarítása van és ragaszkodott hozzá, hogy a felét ő akarja fizetni és a kettőnk nevére vesszük az ingatlant.

Meglepődöm, hogy Dylan mennyire tudatos a pénzügy kezelésében. Három éve dolgozik, és a fizetése felét mindig is félrerakta, mert már csak a napot várta, hogy elköltözzön a szülői házból, amihez neki még három évet itthon kellett volna töltenie. A teljes éves jövedelme évi 33 ezer font. Viszont szinte sosem volt otthon, és aludni járt csak haza, és igen, hétvégén is dolgozott. Hát ég és föld a férjemhez képest.

Végül rátaláltunk arra, amit kerestünk. Egy két hálószobás új építésű lakás, teljes bútorozással, beépített konyhai gépekkel, saját erkéllyel, és fedett parkolóval és belső kerttel és játszótérrel. Dél-Manchesterben, a metró három percre lesz, és fél óra alatt a belvárosba lehet érni. Közel van a Wythenshawe kórház, ahol szülni fogok, és idén ősszel adják át az ingatlanokat. Már felhívtam az ingatlanost és egyeztettük a részleteket. Az összeg felével foglalóztuk le a lakást, és aláírtuk a szerződést.

Csak egy picivel kerül többe, és azt én pótlom ki. Közben élek tovább a várban. Igazgatónőként. De minden napom olyan, hogy már tudom, hamarosan kilépek ebből a rendszerből. Itthagyom mindazt, ami voltam. Már nem ragaszkodom se a De Noir névhez, se a házasságomhoz.

Nem terveztem még egy gyereket az életembe. Már nem is vagyok annyira fiatal. Harminchét évesen ezt végigcsinálni nagyon kemény lesz. Tudom. De… Dylannak igazat adok. Ha ez nem ráz ki ebből az életből, akkor már semmi. Tehát úgy döntöttem vállalom és végigcsinálom. Adok magamnak egy második esélyt. Dylannel.