A fősodor előtt

„Az élet nem arról szól, hogy mennyire vagy népszerű... Nem számít, hogy kivel randizol vagy kit ismersz. Az élet arról szól, hogy légy hű ahhoz, aki vagy és amiben hiszel. Ne hagyd senkinek, hogy meggyőzzön arról, hogy az a jobb út, amelyen ő halad a tiéddel szemben!” –

/Andy Biersack/

A gyereket elkapom mielőtt elviharzik mellettem, és a gardróbszekrényhez cipelem, mint egy zsákot. Marianne már a hálószobánkban van. Chris ficánkol, tiltakozik és kiabál, de nadrágot húzok rá, meg kabátot, meg sapkát. A cipője a legnagyobb közelharc. Az már felér egy szumó bajnoksággal.  De végül ráhúzom. Marianne elkészül. Amíg igazgatónő volt, sosem láttam nadrágban. Amióta kisgyerekes anyuka lett, szinte mindig fariban van. S lapos cipőben. Nekem is szoknom kell ezt a nőt, akivel élek. Nagyon furcsa őt így látnom. Itthon általában könnyű térdig érő szabadidőruhákban van. Én a várban, mindig kosztümökben láttam, finom szövetszoknyákban és selyemblúzokban, minőségi fehérneműben, körömcipőben. De világos, hogy egy kisgyerek mellett egyik sem praktikus viselet. A párom vidéki várigazgatónőből nagyvárosi anyuka lett. S igen, én tettem azzá.

Marianne-nek már van egy lánya. Alkatában megismerkedésünkkor sem volt olyan, mint a korombeli lányok, akik mind apró falatnyi tangákat hordanak vékony csípőjükön. Marianne a második szülés óta még szélesebb csípővel és nagyobb hátsóval, s hozzá dús keblekkel és kerek hassal gazdagodott. Tényleg mindenütt nagyon párnás. De a bokája és a csuklója ugyanolyan vékony. Egészen máshogy néz ki egy lány, és egy anya alulról. De egyébként erre nem Marianne-nál jöttem rá. Volt előtte is egy-egy nő, akivel együtt voltam, és már volt gyereke. Szóval először biztos meglepődtem, hogy hú, ez nagyon máshogy néz ki, mint egy szűzé. De… tulajdonképpen akkor sem zavart.

Most meg már megszoktam. Hiszen mindig ilyet látok. Marianne lapos cipőket hord. Most egy mélykék bőrcipőbe bújtatja a lábát. Csak egy könnyű kabátot hoz magával.  Christ a karomra kapom és lecipelem az emeletről. Marianne némán követ. Nem mondok semmit. Marianne beül mellém, a gyereket becsatolom a gyerekülésbe és lehúzom az ablakomat, miközben rágyújtok.  Szemetel az eső. Marianne telefonja remeg.

• Az apád az - sóhajtja.
• Vedd csak fel - bólintok elhúzom a kezem a slusszkulcsról, s kikönyökölök az ablakba.
• David!  Miért keresel? - szól bele Marianne. Apám beszél. Mindig szófosása van. - Nem megyek vissza a várba… Már mondtam. Hogy Dylan is kilépett? Én nem tudom mit mondjak ehhez… Most le kell tennem. Jó majd megbeszéljük. Tudom...Mennem kell - Marianne kinyomja. - Lassan el kellene mondanunk neki - sóhajtja Marianne, de közben maga elé néz.
• S szerinted mit kapnánk? Lefeküdtem a főnökömmel és gyerekem is van tőle. Apám erre behülyülne az fix - morgom. - Nem akarom hogy rám és rád mondjon bármit is. Hogy véleményt alkosson. Hogy ítélkezzen. Huszonöt vagyok. Ki fog készülni, ha beállítok egy kölyökkel.
• Dylan! Meddig akarod titkolni előtte? - kérdez rá Marianne.
• Nenemnemnemnem - Chris közbeszól. Szóval inkább ráadom a gyújtást és elindulunk. Az első tervem az volt, hogy kimegyünk valami parkba, had rohangálja szarrá magát Chris, mert a négy fal közt nem bír magával. A legjobb dühöngő egy közpark ott aztán rohanhat, amerre akar. De persze esik, mert Manchesterben mindig esik. Apró tűhegynyi kis szemek.  Manchester vörös gyárépületekkel teli város. Kicsit lehangoló. Pedig én világ életemben itt éltem, de akkor is érzem, hogy nem az igazi. Vannak építészeti kuriózumai, sőt egy elég szép központi könyvtára is, de városképileg eléggé ipari és urbánus. Fogalmam sincs Marianne, hogy éli ezt meg. Ő aki azokhoz a szép fenyvesekhez szokott, távol minden városiasságtól. Szerintem depressziós. A slusszkulcs neki-nekikoccan a müanyagnak. Van rajta egy régi dombornyomott kulcstartó a várról. Ahol dolgoztunk. Még az első hónapban vettem, poénból. Most már csak emlék.
• Ez őszintétlen az apáddal szemben - jegyzi meg Marianne. Egy ideig szívom a cigit. Tudom, hogy igaza van. Bár… Marianne is csak telefonon rendezte le a saját szüleit. Elég kényelmes megoldás volt. De Marianne erősen igazgatónő, szeret mindent emailben és telefonon lerendezni. Csak én húztam halasztottam a dolgot. Rengeteg alkalom lett volna, amíg még Marianne terhes volt. Vagy Chris első évében. De nem akartam. Apám véleményét hallgatni. Még nem járt nálunk sem. Apám nem is értette, miért költöztem ki. Azt hiszi albérletben lakom, bár a megtakarításom eltűnt. Hazugságok az életemben. Utálom őket. De Marianne-t akartam védeni. Apám közvetve a főnöke, és nem akartam, hogy bezavarjon Marianne munkaügyeibe. Nem akartam, hogy összekapcsolja Marianne terhességét velem.
• Jó, akkor beszaladunk apámhoz - váltok sávot.
• Most? - Marianne meghökkenve néz rám, aztán magára. Nem így készült. Marianne szeret a toppon lenni. Látom rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, hogy fariban van és végülis a főnöke elé megy. Bár szerintem egy elég mutatós halvány rózsaszín csipkés blúzban van. Nekem például tökre okés.
• Át akarsz öltözni? - kérdezek rá.
• Nem - némán vezetem végig az utat. Apám a ház előtt áll és metszi az előkertet. Itt bezzeg még nem esik. Igazi angol sorház. Angol virágokkal. Apám az a tipikus angol, aki kertészkedik. Akinek tökéletes a háza kívül-belül. Mint az élete is. Látszólag. Apám meglepetten néz, ahogy kiszállok a kocsiból és az ablakon át látja, hogy mellettem Marianne ül. Hátralépek és a gyerekülésből kiemelem Christ. Apámnak leesik az álla. A metszőollóval a kezében ledermedve áll és bámulja, ahogy kiszáll Marianne. A lépcső aljában állunk és apám csak hápog. Nyitogatja az száját. Végre egyszer elérem, hogy az apám nem jut szóhoz. Ezt fel kell vésnem valahova.
• Szia Apa! Mindig kérdezted, miért nincs időm hazajönni: nos többek közt ezért. A családom - Chris a karomon, s Marianne kezét megfogom és megszorítom.
• Marianne?... Dylan? - apám a pocakja alatt igazgatja a nadrágja övét, mintha hirtelen szorítaná. Apám szemében cikáz a metsző fény. Tudom mire gondol. Hogy Marianne-ra évek óta rástartolt. Amióta Marianne várigazgatónő lett, apám a kinevezés után mindig környékezte, ajánlatokkal. S hogy én sunyiban kicselezve a háta mögött egyértelműen lefeküdtem vele. Tekintve, hogy itt a fiunk. Marianne feszengve áll apám átható tekintete előtt.
• Kidobsz minket, vagy behívsz? - kérdezek rá keményen.
• Miért nem mondtátok...hamarabb? - kérdezi apám, ami valószínűleg először eszébe jut. Apám a gyereket nézi. Szerintem nem akarja, hogy leessen neki, hogy ez a srác itt a karomon, az ő unokája. Nem nagyon akar nagypapa lenni. Az világos. Apám kinyitja a bejárati ajtót.
• Alice...ööö vendégeink jöttek! - kiált be anyámnak, és én előreengedem Mariannet. Jártunk már itt. Marianne ismeri apám házát. A szobámat, az egész házat borító bézs padlószőnyeget.  Egyértelmű, hogy itthon semmit nem tudtak rólunk. Anyám vászon kertésznadrágban jön, a hátsó kertből, virágmintás kerti kesztyűjét huzogatja az ujjáról, rövid barna haja még mindig nem őszül.  A boltíves konyhabejáratnál állunk mind, és bámulunk egymásra. Kellően kínos a szitu. Anyám keresztbe fonja a karját.
• Dylan. Ez a te gyereked? - anyám, aki olyan idillien kertészkedik apámmal, s most úgy néz ki, mintha egy kertészeti magazin címlapjáról jött volna, teljes képzavarban van. Nem érti ki ez a vele közel egy idős nő itt mellettem, meg mit keres itt ez a kisgyerek.  Ő még fiatal, középkorú nő, akinek bár felnőttek a gyerekei még mindig jól tartja magát, és jól néz ki. Nos nem egy...nagymama.
• Igen, a fiam. Christopher Night - Anyám apámra néz.  A szemében a kérdés: te ezt tudtad? Apám szemében meg ott a válasz: én? Honnan? Másodpercekig anyám is kiesik a kedves, barátságos mintafeleség és mintaanya vagyok szerepéből. Lehet elgondolkodik, hogy hogyan is kell mintanagymamának lenni, tekintve, hogy erre a szerepre még nem volt ideje felkészülni, hiszen teljesen váratlanul érte. Beállítottam ide egy kész élő izgó-mozgó unokával.  Egyszerűen csak állnak és meg vannak lőve. Kész. Végül anyám töri meg a csendet.
• Gyertek beljebb. Kértek egy… teát? Van még répatorta tegnap sütöttem… azt eheti a kicsi is - anyám tehát a mintaháziasszony vagyok pókerarcot választotta, és a széles boltív alatt az ablak előtt álló étkezőasztalhoz vezet minket.  Még jó, hogy ennyi kártyája van a pakliban. Van mit előhúzni vészhelyzetekre. Egy méretes családi étkezőasztalunk van. Ovális. Az ablaknál hatalmas burjánzó szobanövények. Mintha egy üvegházban lennénk és egy nyári kertben. Christ az ölemben tartva leülök vele, s Marianne is mellém ereszkedik a székre. Anyám tányérokat, villákat hoz. Nagy igyekezetében többször nekimegy a csípőjével a székeknek és az asztalnak is. A tortát hozza és szel belőle. Apám a vizet forralja a teához. Összedolgoznak, mint a mintacsalád.  A konyhapulton egy külön tálcán egymásba rakható csészéink vannak, a gyors teázáshoz. A tálcán azok is megérkeznek a cukorral, a tejjel a filterekkel. Marianne a gyereknek készít egy tejes teát először, és mindenki olyan elmélyülten figyeli a mozdulatait, mintha legalábbis soha nem ittunk volna tipikus angol teát tejjel. Bár tény, hogy nálunk is a gyerekek itták így, a felnőttek már nem. Gondolom szokják a gondolatot, hogy a családjukhoz egy kisgyerek is tartozik, és mi sem természetesebb módja a teázásnak, mint a tejes tea. Chris egy másodpercre lenyugszik, amíg Marianne az álla alá tartva a tenyerét itatja.  Anyám és apám csak állnak felettünk és bámulnak ránk. Mintha egy állatkertben az állatitató és etető résznél lennének. Mindjárt jön a megsimogathatjuk rész. Anyám öt felé vágja a maradék tortát és bámulja, ahogy Chris elkezdi csipegetni. A fiam nem zavartatja magát. Az ő felfogása egyszerű. Kaja van, enni inni adnak, jó hely lesz ez is. Persze vagánykodik az én ölemből. Ha egyedül lenne, akkor csak az anyja után sírna. De így szürkéskék szemeivel nyugodtan körbenéz a családon. Ő nincs zavarban. Nem süti le a szemét, nem néz el kellemetlenül. Ő még olyan őszinte. Nem zavarják a kínos szituációk, sem a szagok. Mindent elfogad olyannak, amilyen a világban. Nem ítélkezik. Nem véleményez. Szimplán ismerkedik. Mindennel, ami új. Most anyám porcelántányérja az új neki. Azt ütögeti a kezével. A tányért fogom, mielőtt még leveri az asztalról. Anyámék még az időjárásról se tudnak most semmit szólni. Egyszerűen csak állnak felettünk, és bámulnak ránk. Nézik, ahogy Chris tízóraizik, vagy ebédel, tök mindegy. Ő aztán jóízűen eszik-iszik. S hamar kifejezi, hogy elég, mert a fejét a mellkasomba veri őrült erővel, és jár a keze-lába, hogy ő most már szabadlábra akar kerülni. Szóval kiengedem a karjaim börtönéből, és felváltva mászik, és feláll és izeg-mozog a konyhában. Felfedezi a területet. Még mindig kussban van a szófosásos apám is.
• Elszívok egy cigit! - lépek le a kínos szituból. A zsebemből kiveszem a dobozt, felnyitom és kihúzom az öngyújtót. Mire rágyújtok, már apám is kint van. Még jó, hogy már szívom a cigit basszus.
• Beszélnünk kell - mondja.
• Itt vagyok - a korlátra könyökölök, és a forgalmat nézem az utcán.
• Rám néznél, ha hozzád beszélek? - kérdezi. Tipikus apám. Szóval odapislantok, de közben egy nagy slukkot szívok.
• A várigazgatónővel? Komolyan?
• Miért? Te is akartad nem?
• Ez valami apa-fia megmérettetés volt, annak tartottad?
• Nem.
• Akkor? Tudod, hogy hány évvel idősebb nálad?
• Tekintve, hogy én élek vele szerinted?
• Együtt éltek?
• Igen. Ha nem láttad volna, gyerekünk van. Nem hagyhatom mégse magára.
• Szétcsesztél egy házasságot? Komolyan?
• Apa! Az már régen nem házasság volt!
• Mindegy! Az Marianne magánügye volt. De nem ilyen fiúnak neveltelek, aki férjes asszonyokat csábít el, meg csinál fel, meg családokat tesz tönkre! - na kezdődik. Szülői fejmosás. Húúú, egyszerre két szálat kellene szívnom basszus! Nyugodtan nézek, és hallgatok, csak abból árulom el mindig magam, ha gyorsabban szívom a szálat. De nem érdekel. Csak fejezze már be, mert lehet el kell szívnom az egész dobozzal, annyit jár a szája.
• Egyáltalán hogy képzelted te ezt? A főnököddel  összefeküdni. Te mindig keresed a balhét? Mindig mindent ilyen flegmán kell kezelned? Hogy jöttél te ahhoz, hogy egy idősebb nővel lefeküdj! Ráadásul éppen a főnököddel! Komolyan kitagadlak az örökségből - és csak mondja és mondja. Lehet stopperral kellene mérnem hány percig tart elszívni egy cigit, ha gyorsan szívom, vagy ha kurva lassan. S melyik a jobb verzió? S vajon hány percig bírja apám két levegő vétel közt?
• Egy házasságból rángattad ki! Neki gyereke van! Felfogtad tem hogy mit csinálsz? És mit gondolsz mindig így lesz? Még csak huszonöt vagy. Belegondoltál? Mire te harmincöt vagy ő már ötven! Mit akarsz? Néhány évig hülyíteni aztán lecserélni? Amikor meguntad? Amikor elhasználtad? Amikor megöregedett?  S te rájössz, hogy még fiatal vagy?
• Apa! Ha valakit szeretünk nem számít, hogy öreg, vagy ráncos a bőre. Mert a szeretethez nem fiatalság és nem szépség kell, hanem szeretet. Ennyi - vágom rá.
• Szereted? De szentimentális lettél egyszerre!
• Inkább vagyok szentimentális, mint hogy úgy éljek, ahogy neked tetszik, vagy a társadalomnak, vagy ami valakik szerint jó. Ami Te vagy, az a nagy rakás mainstream fos - dünnyögöm, miközben újabb szálat veszek elő. Basszus, de kiborít az apám!
• Mert szerinted a nálad tizennég évvel idősebb Marianne nem ilyen mint én igaz? Nem játszhatsz mások életével mint egy gyerek a játszótéren. Marianne felmondott, otthagyott mindent. Szerinted  ez így rendben van? Kiszakítottad az életéből! Legalább megérte?
• Igen, képzeld kurvára jó szexeket nyomunk le és igen, baromira élvezzük - csapok vissza. - Annyira jók vagyunk együtt, hogy egész nap csak basznám.
• Húzd meg magad! - dörren rám.
• Miért mit akarsz hallani? Fel sem merül benned, hogy nem véletlen, hogy Marianne velem van? Hogy talán azért választotta ezt, mert igenis erre volt szüksége? Semmit nem tudsz róla! Kurvára nem ismered őt, talán nem kellene belepofáznod a dolgainkba!
• Neked meg talán viselkedned is meg kellene tanulnod fiatalember! - már megint a kioktató nevelő. Aki meg akarja mondani, hogy hogyan kell élni az életet. Mert ő tudja. Mert ő úgy él, hogy azt követni kellene. Igen. Sőt érdemes lenne mindenkinek hozzá hasonlóan élni.  - Úgy viselkedsz mintha nem ebben a családban nőttél volna fel. Mintha tőlünk ilyesmit láttál volna. Ilyen példa van előtted?
• Tudod milyen példa van előttem? Hogy hazugságban élitek le az egész életeteket. Hazudtok, még önmagatoknak is. Lehet, hogy ezer hibát elkövettem már, de legalább élek, és merek hibázni. S nem bántam meg semmit sem.  Szabadabban élek mint ti itt.
• Ne gyere nekem ezzel a hülye szabadság szarságoddal!
• Hát én legalább tudom, hogy mi az. S általam talán Marianne is - szúrom neki.
• Igen? Hogy nevelheti a gyerekedet negyvenévesen? Ja biztos boldog tőle. Szerintem is ez volt az életcélja. Feladta magát, a személyiségét, mert te teherbe ejtetted!
• Tévedsz. Nem feladta magát, hanem megváltozott. Másra volt szüksége, és felismerte ezt. Óriási különbség.
• Bele fogtok fásulni az egészbe. Innentől nincs visszaút Dylan. Mindig lesz egy gyereked. Ugye tudod? Nem fogsz lelépni, mert a szabadságod mást diktál? Mert egy család túl nagy megkötés? Hol van ilyenkor a szabadság iránti szenvedélyed? - eldobom a csikket és bemegyek. Tudom, hogy apám utálja, ha a kertjébe szemetelek, de leszarom. Bent sem jobb a helyzet. Marianne feszengve néz fel rám.
• Megyünk - jelentem be. Marianne az ölébe veszi a gyereket, és sietve távozunk.