Mindent elhagyok

"Ha érted mindent elhagyok, leszel cserébe mindenem?"

/Elizabeth Barrett Browning: Portugál szonettek XXXV./

S el kell kezdenem a kilépésemet megszervezni. Először is Liamot hívom.

• Marianne! Szia!
• Mondj egy jó ügyvédet, ti sokat kell, hogy jogi dolgokban ügyeket intézzetek.
• Milyen ügyben kellene?
• Ezt inkább négyszemközt beszélném meg - felelem kitérően.
• Jelenleg nincs cégjogászunk, a jogi dolgokat többnyire már Vanessa viszi - feleli.
• Jó, akkor ma otthon vagytok? - kopogtatom a körmeimet türelmetlenül az íróasztalon.
• Persze, gyere ki! - elköszönünk és  kocsiba ülök. Liam az erdő mélyén lakik, teljesen bent és nem a legjobb út vezet hozzá, úgyhogy émelyeg a gyomrom mire kijutok hozzá. A gyerek meg bukfenceket hány a hasamban. Leparkolok Liam madátetőszerű beállójában és becsengetek. Egy magas szőke hajú férfi nyit ajtót.
• Marianne! Üdv nálunk! - tárja ki az ajtót. Homlokráncolva nézem. Biztos találkoztunk. - Hogys mint?
• Alex, a cégtárs - teszi helyre a képzavart a fejemben.
• Persze. Én… Vanessához jöttem - lépek be és Vanessa felcsatolt hajjal jön, utána lihegve érkezik négykézláb Kim és egy szőke hajú kissrác fut utána, s elkapja a lábát, hogy visszahúzza.
• Szia! teljes a káosz, és félig gyerekmegőrzőben működünk! - Vanessa az iroda ajtaját nyitja ki. - Sajnos a tárgyalóban a fiúk vannak - int hátra.
• Marianne! - Liam is kiér és félig elpakolja az útból a lányát, aki belekapaszkodik a lábába.  - Marianne- Alex, Alex-Marianne- mutat kettőnkre.
• Már találkoztunk - mosolygok Alexre.
• Valami gond van a várban? - kérdezi a tarkóját dörzsölve Liam.
• Nem… ez… öhm… magánjellegű ügy lenne - nézek kényszeredetten körbe.
• Mi léptünk! - Alex galléron ragadja a fiát és az ellenkező irányba fordítja. A tárgyaló ajtaját bezárja és a hangok elhalnak. Liam a lábát ostromló Kimmel néz rám.
• Magánjellegű?
• A válókeresetet szeretném beadni - biccentek. - Vállalsz válópereket? - kérdezem Vanessát. Vanessa csak bólint és  Liamra pillant.
• A várban maradsz vagy….?
• Nem, én… elköltözöm, a héten  jelzem a feletteseimnek is, hogy meg kell pályáztatni az igazgatói posztot - igazítom meg a karomon a válltáskámat.
• Nem viszed tovább a várigazgatást? - Liam megrökönyödve csattan rám. - De az… annyira jól ment neked… - néz rám értetlenül.
• Valószínűleg majd keresnek egy arra alkalmas de Noirt. Liam talán jelezhetnéd is a család felé, hogy összedugják a fejüket, ki legyen a helyemen, mert én… már nem jövök vissza - bólintok komolyan.
• Mi??? De… miért nem? - Liam a  haját túrja és le-fel járkál. Ő a vártulaj, ez az ő dolgait kavarja meg részint.
• Mert… várandós vagyok - felelem s leülök a székre az íróasztal elé.
• Na jó,... izé gratulálok... de hát az… egy-két év kiesés utána visszaállhatnál -nyögi értetlenül Liam.
• Nem… nem érted. A gyerek nem… Roberttől van és… én nem akarok már a várban élni tovább. Eleve csak szívességi szolgálati lakhatás volt, az ingatlan a tiéd, tehát… majd tudasd Roberttel is, hogy mi a helyzet - Vanessa felé fordulok. - A válókeresetet úgy kellene beadni, hogy Robert a tanév kezdete után kapja meg. De mindenképpen szeretnék elvált lenni úgy április környékén, tekintve, hogy  nem szeretném a házasságomba szülni a gyereket - Vanessa a naptárat lapozgatja az íróasztalon.
• Rendben. Akkor a következőket kell tennünk, a válókereseti papírokat én elhozom a bíróságról… - Vanessa hatékonyan elfogadja a tényállást, nem kérdezget. De Liam teljesen padlót fogott csak áll és bámul rám értetlenül.
• Ja és Liam kérlek minden egyéb jellegű dolgot, amíg lehet tartsd titokban a család előtt - pillantok fel rá.
• OKé - nyögi és nem érti mi történt az egyértlemű.

Robert Londonba utazik egy konferenciára, így ezt a napot kihasználom, hogy összepakoljak. Dylan a hangfalakat tologatja, amikor megtalálom.

• Ráérsz most? - kérdezem nyugodtan.
• Tíz perc - biccent Dylan. - Csak ezeket kirakom.
• A külső várkert felől gyere, nyitva lesz az ajtó - otthagyom és visszamegyek a lakásba. Csak egy pohár tejet van időm inni, Dylan rövid koppantás után benyit.
• Kitalálom nem zugdugásra hívtál - teszi keresztbe a karját. S futólag körbenéz. Még sosem látta a várban lévő lakásomat. Most minden bútordarabot egyesével leltárba vesz.
• Ideje összepakolnom a személyes holmimat. Nem akarom Robert előtt csinálni, mert félek, hogy nekem esik. Be tudod rakni a kocsidba? - kérdezem s a konyhapultnak dőlök.
• Nem gond. Van dobozod? - a sarokban lévő papírdobozokra mutatok és előremegyek. Dylan felkapja a dobozt és követ. A dolgozószobában az íróasztalfiókhoz lépek. Sietve válogatom szét a bizonyítványokat és diplomákat. Kiszelektálom az enyémeket és Liv kevés kis bizonyítványát. Mindent egy talpas borítákba rakok. Dylan csendben figyeli a tevékenységemet. Nem szól. Kezében tartja a dobozt. Átlépek a komódhoz és a fiókból az egészségügyi papírokat válogatom szét, amikor ezeket is kigyűjtöttem, azokat is a dobozba teszem, amit Dylan tart.
• Mintha nem először csinálnád… titokban - jegyzi meg. Semmi fölöslegeset nem viszek és ezt nagyon érzi a szisztematikus pakolásomon. Minden olyan, mintha kifésülném a hajamat. Csak az elhalt hajszálak jönnek ki. A nagy egészből fel sem tűnik, hogy hiányzik ez-az.
• Fejben már ezerszer lejátszottam - nézek fel rá futólag.
• Hányszor akartál lelépni a férjedtől?
• A házasságom elején? Naponta. Naponta többször. Nem mertem sehova leírni, hogy miket kell magammal vinni, mert féltem, hogy férjem megtalálja és megver érte.  Ezért állandóan fejben tartottam a listát. Hogy ha hirtelen úgy alakul, akkor fél óra alatt összepakolhassak - inkább letört vagyok, hogy erre gondolok. Ezer s még több ilyen alkalmam lett volna mint ez, de mégsem tettem meg. Mert nem volt velem… Dylan. Elfutja a szememet a könny.
• Maradni akarsz? - kérdezi Dylan.
• Dehogy - fordulok a könyvespolc felé, és sietve húzogatom ki azokat a könyveket, amiket magammal akarok vinni. Dylan nézi a hatékony polcrendezésemet.
• Nem veszi észre?
• Dehogy. A könyvespolcokat mindig én igazgatom. Téma szerint ,szín szerint, nagyságrend szerint. Néhány havonta mindig kicsit igazgatom a sorokat. Észre se fogja venni. A legfontosabbak úgyis az iratok voltak - átvonulok a hálószobába és a gardróbszobába. Dylan nézi a franciaágyat, a vintage és provance stílusú berendezési tárgyakat. a süppedős pasztell szőnyeget. Minden nagyon világos régies és mégis új. Amikor stílust választottunk Liammal és Roberttel ezek mellett döntöttünk.  
• Ez illett a legjobban a vár hangulatához - nézek rá hátra a vállam felett.
• Nagyon vidékies és luxushatású - Dylan a torkát köszörüli. - a Manchesteri lakás egyáltalán nem ilyen - jegyzi meg. - Biztos szeretni fogod? - a hangja csupa aggodalom. Odalépek elé egy adag téli ruhával és a szájára nyomok egy csókot.
• Biztos - biccentek rá.
• Rendben - feleli. Nem kezdi el sorolni, hogy nem akar belekezdeni, ha meggondolom magam és visszatáncolok a házasságomba. Nem tudom mennyi a spontán önbizalma és mennyi a reménye. Vagy egyáltalán milyen kételyek foroghatnak benne.
• Már kicsit látszik a hasad, tudod? - kérdez rá halkan.
• Igen, már kényelmetlenek a szűk szoknyáim. Nem is viszek sok ruhát,  fölösleges, úgyis változik az alakom - csak finoman tizedelem meg a cipőimet is. A többit majd kidobja valaki. Robert, vagy majd Liam. Az a baj, hogy Roberttől mindent kinézek, hogy kész tönkretenni, széttépni, ezért a fontos iratokat tényleg el kell hoznom.  Persze minden pótolható, de nagyon körülményes lenne. Dylan a dobozokat leviszi a Seatba és pedig bezárom az ajtót. Átköltöztem Manchesterbe. Legalábbis gondolatban.

Fizikailag még itt vagyok és vacsorával várom a férjemet. Mindenben igyekszem tartani a látszatot. Kerülni a konfliktusokat. Nem teszek megjegyzéseket. Tekintve, hogy már csak két hét van hátra a házasságunkból törekszem ezt a két hetet még jól tölteni. Főleg Liv kedvéért. Mert neki ezek lesznek az utolsó közös vacsorák és családi programok.

• Liv, gyere vacsorázni! - kiáltok be.
• Nem vagyok éhes! - kiáltja vissza. Jellemző. Ha én mindent próbálok megtenni, akkor a családom nem. Az utolsó lehetőségeket szalasztják el. S fogalmuk sincs róla.
• Ha Liv nincs itt, akkor ehetem én is a gépnél? - kérdezi Robert. - Nem haragszol nagyon?
• Nem gond - mosolygok rá. Régen ezért már veszekedés lett volna. De… nekem itt már nincs jövőm. Így hagyom, hogy éljék az életet, ahogy szeretnék. Liv nem jön ki vacsorázni, Robert a gép előtt eszik én meg a konyhában. Dylan cigarettafüstje leng a levegőben. Lekapcsolom a konyhában a világítást és a konyhapultra dőlve kapkodom be a vacsorát. Elhúzom a sötételőt s  kipillantok az udvarra. Dylan karját időnként megvilágítja a belső várudvarról érkező fény, a kezében időnként felparázslik a cigarettavég. Csak ebből tudom, hogy tényleg kint van. Ő talán lát is engem. Dylan dolgozik. Most is. Nagy valószínűséggel a vacsorákat Manchesterben is egyedül költöm majd el… Ez egy nagyon furcsa új élet lesz. De végülis miben különbözne a ma esti vacsorámtól? Egyedül eszek, miközben Dylanre gondolok. Most megtehetném, hogy vele vacsorázok, ha lemegyek hozzá. De végülis nem teszem. Ezek az utolsó esték a régi családommal.

Bármennyire is próbálkozom közös programokat szervezni még Roberttel és Livvel nem sok kedvük van semmihez. Beletörődöm. Hiszen már ez ment régen is. Felvetettem egy ötletet, és valakinek nem volt kedve kivitelezni. Eltelik a nyár és én készülök kilépni a régi életemből és valami újba kezdeni.

Livet Roberttel elvisszük az évnyitóra és a kollégiumba is segítünk neki újra beköltözni. Nem tudják, hogy ez az utolsó közös kirándulásunk. Nekem is furcsa érzés. Ugyanakkor már annyi mindent szerveztem, hogy kicsit idegennek is érzek mindent, amit jelenleg csinálok. Varrom a szálakat az előző életemből. Készülök lezárni egy életszakaszt. Robertet megkérem, hogy had beszéljek kicsit négyszemközt Livvel és ő kimegy.

• Olívia! - kezdem.
• Hűha! ha a teljes nevemet mondod, akkor megszidsz. Nem fogok teherbe esni ígérem anya - mondja és megszeppenten néz rám.
• Igen? Az… jó hír - mosolyodom el idegesen. - Viszont én… kisbabát várok és… ne neszólj semmit - Liv tátott szájjal bámul rám és vigyorog. - Ő… a féltestvéred lesz… tehát érted ez mit jelent ugye?
• Féltestvér? - Liv zavartan néz rám és összevonja a szemöldökét. -  ha te vagy az én anyám és a baba is ugye… akkor nem… nem…
• Így van! Már egy… másik férfival van… kapcsolatom és… hamarosan apáddal el fogunk válni. Te már nagylány vagy. MEgérted, hogy a szerelem nem tart örökké és ha nem működik egy kapcsolat, egy házasság és nem is lehet már érte tenni, akkor abban nem szabad benne maradni. Aki igazán szenved, az változtat.  Évekig nem jöttem erre rá. De most már ideje volt. Nagyon boldogtalan voltam. De… most szeretnék nagyon boldog lenni. Megérted ezt?
• Ühüm… - Liv ül az ágyán és lassan bólogat. - Mi lesz ki költözik és hova? - kérdezi reálisan.
• Mind költözünk. Én nem is dolgozhatok hamarosan, tehát a vár ügyeit valakinek vinnie kell tovább. Tulajdonképpen mire újra munkába állhatok addigra te leérettségizel, úgyhogy neked végülis ez már nem is számít. Az a legjobb ha a vár igazgató lehetőséget kap, hogy ott lakjon a várban. Ha hazajössz, akkor választhatsz mindig, hogy apádhoz, vagy hozzám szeretnél jönni. Én… Manchesterben fogok lakni. Majd mindig egyeztetünk, hogy hol akarsz lenni és érted megyek rendben?
• Jól van… azért fura lesz nem a várban lakni - jegyzi meg.
• Persze tudom kicsim, nekem is. De a rokonaid mind ott vannak. Bármikor hazamehetsz, a nagyszüleidhez, Andrew-hoz, akárkihez. Rendben? - leülök az ágyára és nézzük egymást.
• Jó. Anya, amúgy… sejtettem - süti le a szemét Liv.
• Tényleg? - most én hökkenek meg.
• Hát igen… olyan… más lettél. Vidámabb. Ha apa mondott valamit nem keményedett meg az arcod, nem húztad a szádat, nem forgattad a szemed, nem kezdtél vitázni, mint régen. Már hagytad. Már hetek óta ráhagytad. Úgy éreztem feladtad. Hogy nem érdekel már. S értem, most már, hogy miért. Mert tudtad… hogy már vége.
• Sajnálom Liv - bólintok rá.
• S ez az új pasi. Szereted őt?
• Nagyon.
• S ő is szeret?
• Szerintem igen - biccentek rá futó mosollyal.
• Mi lesz apával?
• Nem tudom. Talán felnő. Talán megtalálja amit keres. Akit keres. Nem én voltam az. Már régen nem. Még apád sem idős. Egy férfi harminchét évesen még kezdhet mindent előlről. Kívánom neki, hogy megtalálja azt, akivel szépen tud élni. Velem nem tudott.

Roberttel is úgy döntöttem ma közlöm. Tehát Dylan a várnál fog várni, mert nem merek Roberttel maradni. Nem tudom mire képes, ha elborul az agya. Egészen a várig várok a vallomással. Robert lezárja a kocsit a várudvaron vagyunk az őszi naplementében. Egészen szép búcsú.

• Robert… mondanom kell valamit - állok meg és nézem, ahogy még megindul előre. Már évek óta nem vár meg. Elindul előre és megy és csak akkor néz hátra idegesen, ha nem követem mint egy pincsikutya. Akkor is csak azért néz hátra, hogy idegesen rámförmedjen, hogy szedjem már a lábam. Tíz éve nem nyitja ki nekem sem a kocsiajtót sem az ajtókat. Én nyitom neki. Valahol talán itt romlottak el a férfi-nő helyzetek közöttünk, a viszonyunkban.
• És ezt itt kell a várudvaron? - csattan Robert.
• Igen - jelentem ki és nagy levegőt veszek. - Elválok tőled Robert.
• Tessék?! - förmed rám. - Neked most mi bajod van?
• Robert ez a házasság már évek óta nem működik te is tudod. Ezerszer figyelmeztettelek, hogy ez így nem mehet tovább. Belefáradtam és ráuntam. Hogy azt nézzem egész nap a gép előtt ülsz. Hogy csak parancsolgatsz. Hogy ha valami nem tetszik, akkor nekem esel. Hogy fizikailag tartasz sakkban. Hogy egy hónapban van, hogy már egyszer sem fekszel le velem. Mikor szexeltünk utoljára emlékszel még? Ez nem házasság. Ahhoz hozzátartozna a házasélet is. Nem tudok felnézni rád. Semmilyen szempontból. Egy lusta lump alak vagy és egyszerűen elegem lett ebből, hogy nézem a szenvedésedet. Ahogy tengeted egyik napodat a másik után.
• Jó mondtad már, hogy elhidegültünk. De én ezzel mit csináljak. Még csak nem is tudok a szexre gondolni.
• Ha nem néznél annyi pornót lehet jobban kitelne a fantáziádból valami - fintorgok rá. - Nem ez az első, hogy azt mondom váljunk el, de Robert. Ez az utolsó! Mert most komolyan gondolom. Én már nem megyek fel veled a lakásba, elköltözöm innen és feladom az igazgatónőségemet is. Én végeztem ezzel az egésszel itt.
• Most nem értem miért kell ezt csinálnod! - dühöngi.
• Azért mert… már van valakim.
• Te… megcsaltál? - csattan rám vádlón.
• Igen, és elég komolyan gondoljuk együtt.
• Hát ezt nem hiszem el. Tudtam, hogy egy hatalmas kurva vagy, anyám is mindig megmondta, de nem gondoltam volna, hogy ekkora! - dühöngi.
• Én most megyek. Az ügyvédem majd felveszi veled a kapcsolatot - sarkon fordulok és futásnak eredek. Fogalmam sincs, hogy követ-e, mert úgy futok, mint aki az életéért fut. Félek, hogy elkap és megfojt komolyan rettegek tőle. A seat a parkolóban van és Dylan kilöki nekem az anyósülés ajtaját. Szó szerint bezökkenek.
• Beszéljek vele? - kérdezi Dylan halkan.
• Nem, menjünk, kérlek! - Dylan gázt ad és elhajtunk. Félek, hogy Robert autós üldözésbe kezd. Volt már rá példa sajnos a házasságunk során. Dylan a visszapillantót nézi.  Én is idegesen az oldalsó tükröt figyelem. Ismerem Robert stílusát. Kigyorsít és aztán lefékez. Így akar ráijeszteni az előtte haladóra, hogy nekimegy. Félek, hogy tényleg nekünk jön.  Dylan nem veszi fel a harcot. Okos. Robert az ilyesmivel szemben tehetetlen.
• Össze fogja törni a kocsid - kapaszkodok idegesen.
• Nyugi, ennek a kocsinak nem árt - vigyorog Dylan. Robert végülis a telefonomat csörgeti mint egy őrült. A másik kedvenc zaklatós rohama. - Ne vedd fel! - mondja Dylan. De el akarom zavarni.
• Robert állj le! - kiáltom rá.
• Ki a fasz az? Kicsinállak mindkettőtöket! Megdöglöttök baszd meg!
• Fejezd be, vagy hívom a rendőrséget! - szólok rá.
• Hívjad kit érdekel! De nem leszel az övé! Senkié nem leszel érted?! - Dylan kitépi a kezemből a telefont és beleszól.
• Kiszálljak és elintézzük odakint? - szól bele és olyan a hangszíne, amit Dylantől sosem hallottam. Nagyon kemény és határozott. Fogalmam sincs Robert miket fröcsög vissza.
• Hamarosan már semmilyen joga nem lesz beleszólni Marianne életébe és nagyon várom azt a percet!  - Robert válaszát nem hallom pedig ordít a telefonba. Dylan rátapos a fékre. - Maradj a kocsiban! - mondja feszülten. Kiszáll és a telefont az ülésre dobja.  Istenem! Robert mögöttünk szintén kiszáll. A nyakamat tekerve bámulok hátra a két férfira. Ismerem Robertet és tudom, hogy képes tettlegességig fajulni. A tíz körmömet rágom, hogy ezek ketten mit művelnek ott a sötétben.  Nem látok semmit. a két kocsi mindent kitakar és igazán hangokat sem hallok. Sötét is van, itt nincs közvilágítás és Robert fényszórója világít csak a szemembe. Nem tudom hány perc telik el, de megfogadom Dylan kérését. A kocsiban maradok. Robert indulatának egyébként se tenném ki magam. Remegve nézek körbe az erdőben. Habozok, hogy hívjam-e a rendőrséget. Az ülésről felveszem a telefont és reszkető ujjakkal hívom elő a tárcsázópanelt. Nem jutok odáig, hogy beüssem a segélyhívó számot, mert Dylan felnyitja a  kocsit és beül. Elfordítja a slusszkulcsot, és gázt ad. Robert nem követ minket. Ezt jó jelnek veszem. Dlyan a lábam felé nyúl és a kesztyűtartóban kotorászik. Fél kézzel kormányoz és időnként fel-felpillant az útra, de közben mélyen a kesztyűtartóban van. Visszacsapja és valamivel csörög és felszakítja. Majd a szájához nyomja a gézlapot. Ahogy elhúzza, a sötétben látom, hogy a fehér gézlapon sötét folt van. Vérzik. Lehunyom a szemem és a fejtámlának döntöm a fejem. Tudtam. Nem fogom tudni elkerülni, hogy összeverekedjenek. Bármennyire is igyekeztem gyorsan és hatékonyan végigcsinálni az egészet.
• Jól vagy? - kérdezem halkan.
• Aham, elintéztük, férfiasan - biccent majd felém néz. - Én nyertem. Alfahím vagyok - vigyorog rám. Verekedett. Miattam.
• Jaj Dylan.
• Tudod, hogy az alfahím a győzelem után magáévá teheti a nőstényt? Sőt, az ő utódaival fogan meg. Bár ezzel már megelőztem - humorizál.
• Dylan - nézek rá oldalt.
• Nyugi. Csak le akartam zárni. Mondtam, hogy tizenöt évet cseszett el, nem most lett ez elrontva. Ennyi.  Máskor gondolja meg mit és hogyan csinál és akkor talán nem jár így, hogy elszeretik a feleségét - szorítja a szájára a gézlapot. - Kész nem fog többet zaklatni. Téma lezárva.
• Jól van - sóhajtok. Némán vezet tovább. Már Manchester elővárosában járunk, amikor megszólalok. - Köszönöm.
• Mit?
• Amit értem tettél.