Ragyogás

 Alex

A tanári szobámban újra lefőzöm a teát. Magamnak. Szeretem a reggeli rutint, hogy Vanessa főzi le az első teát. Nekem. Mintha az én feleségem lenne? Ki akartam sajátítani? Szerettem volna. Persze, hogy szerettem volna. De… De én nem vagyok Liam. Nem csak a pénz kérdése. Egyszerűen nem tudtam úgy nyomulni, mint Liam. Mert én dumáltam, beszéltem, vigyorogtam, ajándékoztam, de soha nem közeledtem. Nekem a szerelem lelki kérdés volt. Mindig is. Érzelmi. És nem fizikai.  S ebben egészen azt látom, hogy a fiam rám ütött. Lehet, csak ezt a példát látja. Lehet nem a legjobb példa. Lehet nem mai világra való példa. Nem tudok mit tenni. Sajnálom Alexet, mert érzem, hogy  ha az én utamat járja, akkor nagyon nehéz lesz neki. Próbáltam tökösebbre nevelni tényleg. De hát magam sem voltam sosem igazán az. Lehet gyereket kellett volna cserélnünk. Liam garantáltan rohadék srácokat tudna felnevelni. Olyanokat akik nem félnek megtenni dolgokat. De hát én minden kapcsolatomban előbb engedélyt kértem és aztán cselekedtem. Itt volt a baj. Vanessánál is. Vanessa hogyan működött? Elfogadta a bonbonokat és engedett a nyomásnak. Liam szexelt vele és nem én. Úgy látszik a szex nyerőbb. Mindig. Nincs mit szépíteni. Stefinél nem is én kezdeményeztem. Ő akarta annyira, a szexet, velem.

Ez az egész Vanessa téma csak engem kavar fel. Nem őket. Dehogy őket. Őket nem. Mert nekik semmi nem számít. Bánta, hogy nem adott esélyt nekem? Micsoda kegyetlenül későn érkező lehangoló utópia. Utálom. Tipikusan a veszteseknek járó mondatok. A sajnálattal közlöm, értesítem levelek mondatai. Vanessa csak még jobban ráerősített a vesztes voltomra, a szívfájdító remény illúziójával. Nem szeretem egyiket sem. Se a reménykedést, se a sajnálkozást. 

Egyszerűen menekülni szeretnék ebből az irodai fojtogató légkörből. A múltból. Ami minden nap kísért. Nem akarom ezt a kísértést. A tanári szobában pedig mit művelek már megint. Azt a néhány számjegyet bűvölöm…

...nem hiszem el. Már cseng.

• Charissa Dupin igazgatóhelyettes, tessék?

• Szia…itt Alex Goodwin - hatalmas hosszú csend.

• Alex… szia - pihegi végül.

• Csak… hallani akartam a hangod. Zavarok?

• Dehogy, éppen értekezlet utáni pihenő van. Kávészünet.

• Kávészünet? 

• Ugye milyen szemétség? Mintha a tea vesztes lenne! Senki sem rendel el teaszünetet! Micsoda dolog ez? - cseng a hangja és lágy és kedves. Üdítő és finoman humoros.

• Annyira jó hallani a hangod! - állok fel és az ablakhoz lépve nézem a kinti fákat.  Valójában ezt gondolom én is. Pont, mint Charissa. Annyira hasonlóan tud néha gondolkodni. Annyira meg tud ezzel lepni.

• Nekem is a tied.

• Tényleg?

• Igen. Frissítő. Más… mint ami itt megy. Az egyetemen is mindig ezt érzem. Mintha én is más lennék - érzem, ahogy egész lelkemben megremegek. Ez a nő! Ez… hihetetlen! Nem létezik… ilyen nem létezhet. És mégis.

• Charissa… tudod…

• Igen?

• Ugyanezt érzem.

• Tényleg?

• Igen. Amióta először elkezdtem itt az egyetemen tanítani. Ezt gondoltam. Más ember vagyok itt. Valaki más. Valaki, aki előtt semmi sem lehetetlen.

• Nahát! Pont… pont ugyanezt érzem én is. Vajon miért?

• Ki tudja, a tudás? Az egyetemi fiatalság?  De Igen… Charissa én is pont ezt érzem… és igen...ez… ez megdöbbentő.

• Bárcsak minden nap ott lehetnék.

• Álmodozol? - kérdezem halkan.

• Talán. Te szoktál?

• Leszoktam róla.

• Akkor mit csinálsz?

• Célokat tűzök ki. Az olyan felnőttesebb - nevetek halkan.

• Igaz. Jól hangzik. Átveszem.

• Hozzád illik az álmodozás. Az olyan nőies. 

• Lehet.

• Megálmodtad már az álomházadat?

• Veled könnyebb lenne.

• Segítsek?

• Igen, kérlek.

• Mikor?

• Ma?

És megteszem. Itt ülök. Charissa Dupinnal egy eldugott teaházban. Mintha a világ végén ülnénk távol mindentől. Egy másik tér és idősíkban. Itt kényelmesek a székek és meleg is van. Álmosító sötétség. Keleties hangulat. Elálmosodom. Talán csak nagyon fáradt vagyok. Engedtem, hogy Charissa válasszon mindkettőnknek teakeveréket. Nagy dolog. Ezt a tesómon kívül kábé senkinek nem engedtem még meg. Talán keleti mámor fantázianeve volt. Erős, intenzív tea és cukor nélkül isszuk. 

• Annyira… örülök, hogy eljöttél… bocs tudom már tucatszor ismétlem magam… de tényleg így gondolom - simítom át a homlokomat, meleg a tenyerem a teáscsésze melegét vette át.

• Ugyan, én is csak ezt tudnám ismételgetni - a teáskannát igazgatja közöttünk. Talán csak ösztön, vagy véletlen. Megérintem. Az ujjait. Olyan, mint egy lágy simogatás. Annyira puha a bőre.  Nem tudok leállni. Simítják egymást az ujjaink. Lágy, könnyű ujjtáncot járnak egymással. Apró, puha érintések. Bágyadtan, kábultan nézem összefonódó és kapcsolódó ujjainkat. Végigsimítom az ujjbegyemmel Charissa finom tenyerét és kábultan nézek fel az arcára. Charissa is az ujjainkról felnéz rám. Megadó szempillarebbenés. Szétnyílnak az ajkai. S én megkóstolom őket. Egyenként.  Meleg, és puha és nedves. Egy kis idő után elválnak egymástól az ajkaink. Charissa szemeiben a keleti mámor ragyog.

• Istenem, Charissa, hogy ragyognak a szemeid! - suttogom és átsimítom az arcát. Charissa a tenyerét a simító kézfejemre teszi.

• Kimelegedtem. Talán csak a tea… - süti le a szemét és amikor újra rám néz a fejemet rázom.

• … építs a fényre...

• Ez a fény?

• Igen, igen, ragyogó napsütés, ez a fény a ragyogás… - erre a fényre kellene építeni. Egy egész világbirodalmat. “Szerelmem folyton nőne, oly nagyon lassan, mint egy világbirodalom.” Andrew Marvell verse. Mindig is én voltam az a vers. A vonakodó kedvesemhez. De hát mivel is kezdődik az a vers? Az idővel. Ha sok időnk volna... Az idő, ami folyton haladt. Talán most jött el az idő. Az a vers is pont ezt fogalmazta meg mindig. Ragadd meg az időt. Ragadd meg a fényt, és a szerelmet. Most. Amikor itt van. Évtizedeken át nem jöttem rá erre. Mennyi idő...elvesztegetett idő...De most… itt van. Eljött az idő. Ez a ragyogás az. A fény, amire építeni kell. Egy egész birodalmat, ahol én vagyok a nyertes. Alex Goodwin. A szívem boltozatán új napsugár ragyog: Vanessa után. Charissa Dupin ragyogja be fényével a sötétséget. Ez a kedves nem vonakodó. Ez a kedves az enyém. A fénye rám ragyog. Új napsugár az égen. Azt hittem már örök köd lesz, mint Kendalban. De nem. Charissa csókja felülír mindent, ami eddig volt az életemben.

Liam

Alex a feleségéért jött. Időben, mint mindig. Délután négyre visszaér Manchesterből. Remélem bonbon nélkül érkezett.  Stephanie sosem tanult meg vezetni. Furcsa. Én Vanessát úgy ismertem meg, hogy vezetett. Úgy, ahogy, de vezetett. Alexéknél meg kialakult ez a rendszer, hogy Alex hozza és viszi Stephaniet. Mindenhová. Ők ezért egyeztetnek folyton. Hogy Alex hol van és mit csinál, és mikor tud Stephaniért menni, vagy csak a boltba együtt. Nálunk Vanessa gondol egyet, beül a kocsiba és beszalad a városba. 

Talán bocsánatot kellene kérnem. Nem tudom. De Alex nem sértetten jön. 

• Helo! Mehetünk szívem? -  Stefi babaarcára nyom egy csókot.  Kezet fog velem. Akkor annyira nem utál.

• Minden oké? - kérdezem. 

• Aham, persze. Új projekt - ül a géphez fürgén és  már összedugja a pendrive-ot a géppel.

• Verseny?

• Liam, hiszen mindig verseny - bólint rá.

• Mi a téma?

• Holisztikus szemlélet. Az innovatív építészet legjobbjait értékelik. A fenntarthatóság egy holisztikus szemlélet. Építs a fényre. Környezettudatos építés. Ezt elnyerem. Ha beledöglök is ez meglesz. Ez én vagyok. Zöld minősítésű épület. Fenntarthatóság. Belső komfort. Magas komfortérzet, mint a kilátás, világítás, hőérzet. És az emberi szervezetre és a környezetre is kedvező anyaghasználat.

• Izgalmasan hangzik.

• Viccelsz? Ezt a projektet a Pritzker-díjig viszem - néz rám komolyan.

• Extrém elszánt vagy.

• Aham. Új fény van.

• Az alagút végén?

• Dehogy, kint vagyok az alagútból.

• Az jó.

Egy autó fékez le a ház előtt. Kim télvíz idején is rövidnadrágban és fekete harisnyában. De most nem kíséri hangos öblös sráchang. Csend van. Két ajtócsapódás. Amikor belépnek akkor is nyugalom van. Alex fel se néz a kép mellől. 

• Sötét téli kabátban alig ismertem meg Alexet - jegyzem meg a nyitott irodaajtón át látva, hogy Alex fia hozta haza Kimet.

• Sokat nőtt. De ez már a végső magassága lesz - biccent Alex. Az ősz óta nem nőtt már semmit.

• Sziasztok! Kint hagytam a makettet - kukkant be Alex.

• Gyere be - inti be Alex. Az ifjabbik kezet fog velem is. Másabb a kézfogása mint az apjának. 

• Kimmel voltatok valahol? - nézem, ahogy Kim suhogó selymesre fésült fahéjszín hajjal harisnyában hosszú lábakkal lépked a konyhában. Mit kotyvaszt vajon?

• Hazafelé sétált az úton, felvettem - feleli Alex és az apja válla felett belenéz a tervrajzokba.

• Aham - csak futó átsuhanás a tekintetünk találkozása az apjával. Kim megáll az ajtófélfának dőlve és benéz.

• Alex! Feljössz rajzolni? - kérdezi. Vékony ujjait a rövidnadrágja bújtatóiban tartja lazán.  Egy sötétfalú üvegből szívószállal szürcsöl közben valamit. 

• Mehetek? - kérdezi Alex.

• Menj - legyint rá az apja és Kimet követve a lépcsőn Alex is az emeletre megy.

• Remélem nem isznak fent - morgom.

• Alex még vezet haza, tehát biztos, hogy nem - Alex nyomtat. 

• Akkor jó, szerencséd, hogy megbízhatsz a fiadban. 

• Csak nevelés kérdése - jegyzi meg szárazon Alex.

• Mert szerinted én szarul neveltem Kimet.

• Néha kétlem, hogy neveltétek-e - jegyzi meg. Ma kegyetlen. Pedig nem is tudja, hogy igazán aljas voltam.

• Szerintem ebbe most ne folyjunk bele.

• Szerintem se - áll fel Alex. Kikapcsolta a gépet. A nyomtatóból kiveszi a lapokat és a tetején ütögeti, hogy összerendezze őket. - Indulunk.

• Stefi szólj fel Alexnek, hogy fejezze be a szinezgetést Kimmel, majd máskor folytatja - jegyzi meg Alex.

• Mert szerinted szineznek? - neveti Stephanie.

• Mi mást csinálnának. Alexet ismerve - legyint Alex és Vanessához lép.

• Egy mappád lenne ezeknek? - Vanessa mosolyogva keresgél neki egyet. Csendesen követem Alexet. 

• Bonbon-hatás? - kérdezem ahogy Vanessa szívélyesen nyújtja át a mappát, amibe Alex a papírokat rendezi.

• Munkaidő után, huss eltűnt - mondja Vanessa.

• Milyen koktélt kevert Kim? - nézem a konyhapultot.

• Alkoholmenteset - nyugtat Vanessa.

• Biztosan? Te is azt iszod? - mutatok a hosszú sötét pohárra Vanessa előtt.

• Valami kávés, jó íze van. Kóstold meg - Vanessa elém csúsztatja.  Beleszívok a szívószálba. Olyan mint egy jeges kávé. Vaníliafagylalt és kávé keverékét érzem. De nincs alkoholos mellékíze. Ez tényleg egy alkoholmentes koktél. 

• Jól van, hát ha más nem pultos még lehet a gyerekből - dünnyögöm.

• Kimhez illene nagyon - neveti Stephanie. 

• Építészmérnök lesz. Természetesen. Mint mindkét gyerek - zárom le a vitát. -  Beadta már a jelentkezést?

• Nem tudok róla - rántja meg a vállát Vanessa.

• Mi most hétvégén csináljuk a felvételi jelentkezést - bólint Alex. - De még bőven van idő. Alex, te vezetsz elöl.

• Miért? - kérdezi az emeletről lefelé haladó Alex.

• Mert kíváncsi vagyok valamire. Na indulj! A ház előtt ne állítsd le a motort, átülök hozzád és megyünk egy kört.

• Jól van - feleli Alex. A Goodwin család elköszön. Kim a szobájában marad. Vanessa a jegeskávés koktéllal átül a kanapéra, és sorozatot fog nézni.  Én meg megnézem a whiskytartalékaimat.