Nyitvatermők

Nyitvatermők

Forest de Noir története ( Robin unokájának története)

Süvített a szél a fenyőfák közt. Tűlevelek súrolták a fekete esernyők tetejét. Az erdőtalaj egyre sötétebb iszaptengerré változott. Cuppogtak a fekete bőrcipők a zivatar áztatta erdő mélyén. Komor az idő. De semmi sem lehet olyan sötét és hamuszürke, mint Fabian de Noir arca. Lányai fekete fátyolkendős gyűrűjében állt. Az angol királyi légierő vadászrepülőgép pilótái álltak sorfalat, az erdő felett a Royal Aircraft Factory S. E. 5a-s vadászgépei süvítették át az eget és díszsortüzet lövelltek a levegőbe Forest de Noir búcsúztatására.

Zúgott a repülőgépek motorja a gyászolók feje felett. Mosta az eső a földet, a lapátolás nehezen ment. A fehér rózsákat a brit zászlóval takart fekete koporsóra dobálták, néhányat, ami a nedves földdel keveredett. Kemény munka ilyen időben a temetés.  A háborús időkben  néhány perc néma csend, a háborús hősöknek, néhány golyó a levegőbe a hősök tiszteletére.  Erős férfikezek szorítása, a vadászrepülőgép-pilóták, mind fiatal férfiak, fia bajtársai, akik életben maradtak, akik ismerték a fiát, olyan helyzetben is, amiben ő soha. Háborús helyzetben. Éles bevetésen.

Fabian megrendülten állt a friss földhalom fölött. A márványra vésett szöveget nézve: élt 20 évet. A fia. Az egyetlen. Akit annyira várt. A sok lány közt. Az egyetlen fiú örökös.  A vihar zilálta a de Noir fenyveseket, tobozok potyogtak a földre, tompa puffanással süllyedtek az esőáztatta talajba.  Fekete csipkeruhás kar nehezedett Fabian karjára.

-          Gyere. Most már ideje elengedned – noszogatta Corinne a bátyját. Fabian felnézett húga vörösesbarna kontyos dús hajára.

-          Sokat elvett ez a háború. De tőlem… mindent – sóhajtotta Fabian.

-          Már mindenki bement, gyere… - húzta magával a bátyját. Fabian hagyta magát a de Noir várba vonszolni. Az utolsó esemény lesz ebben a várban. Ez a vacsora. A fia nélkül már nincs értelme a de Noir várnak sem. Fabian kiürítette a várat. Holnap lezárja a birtokot, a várkapura lakatot tesz.

-          Itt nőttünk fel – nézett körbe Corinne az erdőben.

-          Engem már semmi nem köt ide – jegyezte meg elutasítóan Fabian. A vár lovagtermében gazdagon terített asztalok körül gyűltek a vendégek. Sokan a tiszti egyenruhájukban. Fabianhoz az egyik frissen borotvált, rövidre nyírt hajú fiú lépett oda.

-          Uram, ezt még a tábori ágy alatt találtam – nyújtotta a szétnyitott tenyerén át a kis ólomfigurát. Az első Royal Aircraft modell volt ólomfigurában. Még Fabian vette a fiának egy gyengébb pillanatában.

-          Imádta a repülőgépeket. A szenvedélye volt – sóhajtotta Fabian. – Szinte sorsszerű, hogy egy vadászrepülőben lelte halálát – biggyesztette le az ajkait szomorúan.

-          A legjobb gépeink. Nem a gépen múlt és nem is Foresten. A háború nem válogat. Bármelyikünk járhat ugyanígy – mondta komolyan a fiú.

-          Mi a neved?

-          Dave, egy szobában voltunk még a fiúkollégiumban is Foresttel, Beau-val és Patrick-al.

-          A leggyorsabb vadászgép, mind a négyen fent voltunk – biccentett a sötét fekete hajú Patrick, ahogy a társasághoz lépett.

-          Mind a Királyi Repülőcsapatok 56. századánál szolgálunk – biccentett Beau.

-          Akkor jobban ismertétek a fiamat mint én magam.

-          Dehogy – rázta a fejét Dave.

-          De igen. Én… én egyáltalán nem ismertem őt. Nem is értettem őt. Én csak veszekedtem vele egész életében – ostorozta magát Fabian.

-          Tisztelte magát.

-          Tisztelet. Úgy beszéltek, mint a katonák – rázta a fejét Fabian.

-          Mert azok vagyunk. Higgye el. Tisztelni valakit. Az a legnagyobb dolog.

-          Milyen volt az a gép? Az a gyilkos gép!

-          Forest rajongott érte. Teljesen új fejlesztés. Pilótabarát. Olyanok is vezetik, akik húsz órát ha repültek életükben.

-          Forest jóval többet repült. Már tizenhat évesen elkezdte a repülőgép-pilóta képzést. Repülni akart. Szárnyalni! Szabadságot akart. Én…én nem is értettem ezt… soha nem értettem őt meg – ingatta a fejét Fabian.

-          Aki nem ismeri az élményt, az… nem tudja mit jelent – bólogattak komolyan a fiúk. – A repülés olyan, mintha kinyílna a világ, a tökéletes látvány… ezt… érezni kell…

-          Komfortos repülő, nagyon jó a kilátás, jó motor, és zuhanásból nagyon szépen fel lehetett rántani. Forest ebben specialista volt. A zuhanásból felrántva a repülőt, nagyon jól manőverezett, az egyik legjobb pilóta volt a légierőnél – Fabian csak biccentett, nem volt energiája az ismeretlenekkel beszélgetni. Sokan jöttek el a légierőtől. Olyanok, akiket csak a fia ismert. Sok férfi, fiatalabbak, idősebbek. Olyanok, akik fia életéhez tartoztak. Ahhoz az életéhez, amit Fabian nem ismert. A dolgozószobájába vonult hátra. Nem tudott a háborús visszaemlékezésekbe bekapcsolódni, nem is akart. Számára ez a háború volt a legnagyobb tragédia. A fia halálának tragédiája. Corinne lépett csak be utána a dolgozószobába.

-          Whiskyt? – kérdezte halkan.

-          Jöhet – biccentett Fabian. Az íróasztalán álló fényképet nézte. Fia, szélfútta hajjal, széles mosollyal, egészségesen, életerősen, karba tett kézzel lazán dőlt a repülőgépnek. A fia, a repülés szerelmese. – Szerinted? Tényleg a repülés volt az egyetlen szerelme? – Corinne jobban értette a kérdést, mint bárki más.

-          Fabian! Még csak húsz éves volt! Egy éve a fronton szolgált. Mit vársz? Egy francia lányt? A nyugati frontról? kire gondolsz? Nem is akart még házasodni. Gyerek volt még. Gondtalan. Független. Szabad.

-          Te ezt nem érted. Az egyetlen fiam, akire hagyhatnám… ezt az egészet…

-          Házasságba kellett volna kényszerítened?

-          Persze, hogy nem. Csak… most utólag… hogy ez történt. Csak egy fiúunokám lenne… nem érezném így, mintha meglőttek volna. A fiam meg mint egy madár a vadászaton. Puff, kész leszedték az égről. Érted? Nem a fiataloknak kellene áldozatul esni. Még előtte volt az egész élet.

-          Fabian, ezzel semmi érelme gyötörnöd magad.

-          Tudod, hogy az utódlás volt állandóan a vesszőparipám. Amíg nem született fiam azért. Most… mintha gúnyolna az élet. Született fiam… de… nem értem el vele a célom. Ez az aranyágacska ki fog halni, túléltem még a fiamat is… mit csináljak? Házasodjak újra?

-          Jaj Fabian…!

-          Cserben hagyott! – fakadt ki Fabian a fia képét markolászva a kezében. A sötétvörös keret keményen a tenyerébe vágott. A fia mintha belevigyorgott volna a képébe. a sok vitáért, most visszavágott. Még így is fityiszt mutat neki.  Ahogy életében is. Forest, aki mindig robogott valahova, száguldott le a lépcsőn, ki a kapun. Aki nevetségesnek tartotta, hogy az apja a huszadik században még mindig egy várkastélyban lakik. Forestnek kényelmetlen volt az egész Holdfölde.  Nem szerette az erdőt. Neki az is egy táj volt, fentről, a magasból. Ő a fenyveseket csak felülről szerette nézni. Szerette, ha a fenyőfák tetejével megcsiklandozhatta a repülőgép szárnyait. Valóban, a zuhanórepülés mestere volt. Életveszélyes játékok. A fia játékai. Gyerekként is repülőgépmodelleket nézegetett, maketteket készített a repülésről. Amióta az eszét tudta, a repülés érdekelte. S tessék, a repülés lett a veszte. Meg ez az egész értelmetlen háború.

-          Hogy parancsolhattam volna rá, hogy üljön meg a fenekén? – szorongatta a mellkasát Fabian.

-          Sehogy. És ezt te is tudod.

-          Tehettem volna valamit!

-          Semmit sem tehettél.

-          Megakadályozhattam volna.

-          Fabian! ez az önmarcangolás utólag teljesen felesleges. Fogadd el a tényt!

-          Nem a Te fiad és nem a Te gyereked! Hanem az én egyetlen fiam! Annyira fáj! – kelt ki magából Fabian és szeme sarkából kicsordultak a könnyek.

-          Igyál, Fabian! – tolta  a whiskyspoharat Fabian elé Corinne. Fabian beletörődön emelte fel és egy hajtásra kiitta az erős alkoholt.  – Úgy és most add ezt a képet! – kérte el Corinne a fiatal fiú fényképét.

-          Nem… had nézegessem. Az én szép fiam – motyogat a képnek Fabian. – Szép gyerek volt igaz?

-          Persze, hogy az volt. De Noir volt  - mosolygott Corinne bágyadtan.

-          És pilóta. ez olyan ritka és ismeretlen, mint egy új  felfedezett állatfaj, nem?

-          De igen. Kevés pilóta van. Az egész repülés annyira… újszerű dolog. Fantasztikus fiú volt. Minden apa ilyen fiút szeretne. Mint amilyen Forest volt. Bátor, vakmerő, szenvedélyes. De mégis, kedves, tisztelettudó és udvarias. Jó gyerek volt. Annyian csodáltuk őt Fabian. Még te is! bár sokszor csak bosszankodtál a döntésein. De titokban csodáltad őt Fabian. Mert ő annyira szabad akaratú volt, nem kötötték kötelességek, nem ragaszkodott semmihez sem görcsösen, szabadszellemű volt, nyitott, gondtalan és tudta élni az életet, boldogan. Fabian, ő úgy élt, ahogy mi soha. Irigyeltük őt mind. Az ő különleges életfelfogásáért. Szerettük őt mind. De megérteni. Nem tudtuk.

-          Igen… így volt. Az én kisfiam – sírta Fabian bánatosan és húga vállára borult. Corinne gyengéden simogatta bátyja őszülő hajszálait.

-          Sírj csak, az jót tesz – nyugtatta Corinne.

-          Most… most mi lesz? Nincs utód! ki… ki a legközelebbi férfirokon? Istenem nem is tudom. Sosem gondoltam még erre. Azt akartam, hogy az én unokámra szálljon az én fiúunokámra. De az én fiam olyan fiatalon…. olyan nagyon fiatalon… tizenkilenc éves volt, amikor bevonult… istenem!

-          Csssscscsssss… jól van – ringatta gyengéden Corinne a nagy darab férfit. – Majd minden megoldódik Fabian. Most ezen ne nyugtalankodj. Megoldjuk…